„az élet csonttalanítva lesózva kipotyolva”

Ha csak annyit olvastam volna az életművéből, mint amennyit mutat egyik naplóbejegyzése (1988. február 23.) az álombéli verssorról – „madárszárny-függöny verdes / vértócsa-ablakban” –, már nyugodtan leírhatnám (le is írom!): Kenéz Ferenc (1944) abszolút költő. Az idézet áttelepülési könyvéből való, noha A szabadulóművész (1995) – minő groteszk önmeghatározás – szinte egész életében, mint verssé lett sors, ilyen ajzottságban élt. Úgy lett költő, hogy sokáig nem akart költő lenni (legalábbis a hagyományos értelemben nem), úgy vált karakteres, senkivel össze nem hasonlítható életmű gazdájává, hogy mert az erdélyi líra fősodrával szembemenni.

Nemzedéke, a Forrás második kirajzása (köztük Farkas Árpád, Király László) azzal különbözött az alapítók, a ma már klasszikus, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár avantgárdjától, hogy erősebben figyelt a haza, a szülőföld, a kisebbség ügyes-bajos dolgaira. Szinte váteszként tevékenykedve. Kenézt is meghatározta, nagyon is, eme különleges szenvedés-katedrális, ám ő kesernyés „dallá”, groteszkben bővelkedő társadalmi leleplezéssé alakította líráját. Nem pátyolgatta, hanem – bocsánat a kifejezésért – pofozta a szülőföldet.

Azt a szülőföldet, benne a kis hazát, Nagyszalontát, amely többek közt Arany Jánost és Sinka Istvánt adta a magyar irodalomnak. (Sinkáról később Kányádi Sándortól hallott.) Egy nagyszalontai születésű költő ne érezze azt az indító lökést, amelyet a föntebb említett nagyok jelentettek, és ne kívánna a nyomukba szegődni? Akkor mi az az irány, ami táplálhatja tollát?

Kenéz úgy lett költő, úgy vált egy tagadhatatlanul egyéni, senkivel össze nem téveszthető költészet birtokosává, hogy valójában nem akart (legalábbis a hagyományos értelemben) költő lenni. Azt égette billogként magára – s ettől sohasem szabadult –, hogy kíméletlen fogalmazással, egyéniségét csaknem fejszével faragva, a költészetet, miként mondotta volt egy interjúban, nem szakmai, hanem „élettani kérdésként” élje meg. Mikor verset írt, azzal a saját életét akarta létrehozni. Számára szülővárosa olyan hely volt, „ahonnan az ember repülni kívánkozott”. S hol akart landolni? Arra a fiatal költőnemzedéket útra bocsátó, Lászlóffy Aladár szerkesztésében megjelent Vitorlaének (1967) 21 éved mellé című nyitó versének fölütése a jellegzetes példa: „…ha azt akarom, hogy segítsem a világot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!…”

Dacos, önmagában bízó kijelentés. Amíg eljut valódi hangjáig – a kritika a harmadik, Homok a bőröndben (1972) című verseskönyvében észleli a valódi magára találást –, a küzdelmek küzdelmét nézve sok víz lefolyt a Maroson, illetve a Pece-parti Párizs, Nagyvárad (iskolaévek!) sokat megcsodált folyóján, a Körösön. Az Ólomtáncnak (1970) nem is annyira a pengetős gitárverse, a Bennem-megkésett kamaszének az érdekes – „Padlásszobában ül a galeri / s belőlük föltrombitál / az álom a vér és a sár / holdfényben trombita száll” –, sokkal inkább az Eperfa önmeghatározó drámája: „Alföldön születtem / súlyos arany-árnyékában a végtelennek”.

Miképp a zseniális őssel játszik, hiába a köznévvé avanzsált tonnák, megérzi a végtelen kozmikus szorítását. Beláthatatlan az út? Mégis végig akar rajta menni. Nem dobja sutba minduntalan a forma (rím, ritmus) hagyományát – többek közt groteszkül kacagtató, naivan korszerű későbbi poémája, a Lilike medika leveleiből (2010–2011), amely társadalombírálatnak sem utolsó, bőven él ezzel a fogással –, hiszen az ugyancsak az Ólomtáncban megjelent zsolozsma ima-igazsága általa emelkedik szinte hangulati tökélyre. „– Adj erőt és hitet, én legbelső uram, / hogy bizonyság nélkül soha ne nyugodjam, / add meg, hogy dohányfüst s nyárfák alatt szépen, / csillagot-virágzónforrjon ki a vérem” (Egyetlen).

Ismétlem, a széttördelt szülőföld, amely „varázstalan / kopottas / csúnya”, a fojtott légzésre hasonlító rövidebb-hosszabb verssoraival ugyan megütközést kelthet, de átrendezése – jó lett volna, de meg nem adatott „Párizs / London / Róma” bűvkörében élni, nem is beszélve a valóságos ott születésről/lakozásról – egy irányba viszi az önmarcangoló szemlélődést. A szülőföld átrendezése valójában így lesz létvers. S máris a fogalomnál vagyunk: nem a magasba nyújtózó fenyők, a magas bércek, a zöldellő és az elhagyhatatlan boglyákkal aranyba öltöző természet nyűgözi le az énekest, hanem fogadalma: mindig, mindenkor igazat írni! Így a dadogás is, miként az Immár közli, igaz­sággá válhat. „Mindnyájan oly folyékonyan / beszélünk immár // épp ideje hogy valaki / dadogni kezdjen.”

Kenéz lenyűgözően „dadog”. Rövid versben is, hosszú versben is. Úgy ír, fogalmazás közben abban az állapotban leledzik, mintha nyakán lenne a kötél. A semmi az ő létverse, a nincs az ő kalitkája, ahonnan végtelen kitartással meg akar szabadulni. Életigenlően. „…pokolian élveztük, hogy / kitaláltunk egy másik földgolyót, / ahol pici távcsövekben elfér az / egész világ, ahol óarany poharakból / isszuk a kék-Duna vizét, és / nagyokat, részegítő mélyeket / lélegezve kiáltottunk, hogy hazugság, / nem igaz, hogy fennebb ritka a / levegő, nagyon is jól, istenem, / gyönyörűen tudnánk élni mi is / idefenn, idefenn, idefenn, csak / ezt a nyavalyás, egymaréknyi földet / ne szorítanánk úgy a tenyerünkben, / ezt a lenti, igaz földet ne / szorítaná úgy a tenyerünk, míg / ujjaink között kiserken a fű, / míg kizöldül az aranyozott kicsi / földgolyón, a torony tetején, / ahol nincs, nincs, nincs semmi / másunk, amibe kapaszkodhatnánk” (Torony gombján zöld fű).

Ha a Homok a bőröndben a bizton talpra állás bizonyítéka, az XYZ – Három vers (1981) című kötet, amely elnyerte a kolozsvári Utunk Pezsgődíját, maga a csoda. Szétterülő összefogottságával, a gondolati libikókáján lengő kimondhatatlan kimondhatóság – történés nélküli történés – líra-receptjével. Ilyen nagy művekre szokás mondani, hogy a poétikus gyorsjárás és terpeszkedés, a körülírt világ (valamint az önálló világként világoló líra-benső) és a percenként nyakunkba omló lét-zuhatag nem más, mint arkánum. A Föld és az Ember gyógyszere.

Az XYZ, miként a költő közli, a ponthálóból küszködve, rángva szabadulni igyekvő versfutam példája. Bűntudat és örömmámor, a kimondhatóság versnyelvi alfa-bétája tükröződik benne. „Annyira pontos, megbízható, hű / kakukkok voltunk, ki-kicsapódó / tulipánablakban olyan pontosan / kakukkoltunk, a kakukkszó / létünkké lett, és a boltunk, / életünkből boltot csináltunk, / s a boltban olyan boldogan szóltunk, / kakukk voltunk a kakukkos-órában / s jobban működtünk, mint a faragottak. // Lehetetlen kitérni többé, / a földgömb / eloldva tündököl, // egyetlen nyelv-emlék sugáron / függ életünk, / az árva-kék ököl. // És akik voltak, újra jönnek, / tálcákon hozzák kihűlt szívünket, / fölkínálják csere-áron, / perselyük homálylik / minden madáron. // Bedobsz egy érmét, a madár felrepül, / kattogó szárny alatt óra üt / legbelül, // bedobsz egy madarat, a tavasz felrepül, / kattogó sugárban kört repül, / visszaül, // bedobsz egy tavaszt, az égbolt kiderül, / kattog az Úristen, előre-hátra dűl, / feddhetetlenül.”

Az asszociációs gazdagság egymástól távoli dolgokat (helyzeteket, képeket stb.) ránt egybe, s eme líra nehezékét – a nehezéket, amely révén, paradox, szárnyalni is tud – valójában a szociografikus valóság adja. A mítosz mint metaforikus bőség meglengetheti a valót, de igazán a föltárható rejtezésben, úgy is mint a rendszert leleplező – a Securitate és egyéb szervek mocskát föltáró – csavarban jelenik meg iszonytató félelemmel a valóság. A vershez kapcsolódó emléket-magyarázatot, akárcsak a többi líradarab ( Latin-Amerikában is élnek latin-amerikai költők; Ott mintha; Átutazóban a japán tanítónő…; A hollywoodi temető; Így van ez rendben stb.) hátterét A sóvárgás birodalma (2015) közli. A régi és új naplót, az interjúkat s a negyvennégy exkluzív költeményt magában foglaló kötet, visszatekintő gesztussal, emlékkönyvként tiszteltetik.

Emlékkönyv arról a vérzuhatagról, amely rátelepszik az ember mindennapjaira, a társadalmi és a magánéletre, a munkára, a családra, a szerelemre? Kenéz attól költő, hogy ezt a valódi és szimbolikus vérzuhatagot mint mámoros emléket kosárkájába teszi, s úgy sétál vele büszkén az álom piacán – írja is egy helyütt a krisztusi fölszólítást: „egyétek és vegyétek” –, mintha portékájára lenne vevő. Volna is – van is! –, csak azért annyira nem kelendő (főképp a kritikusok körében) az áru. Pedig első osztályú, kikezdhetetlen, van sodrása, lendülete, fölhajtó ereje.

Hát persze, hogy bonyolult a megértés, mert „átstrukturálást”, képzelőerőt követel a megfejtés. Hiszen nem a latin-amerikai költőkről szólt a fáma, hanem az erdélyi magyar lírikusokról; annál a presszóasztalnál természetesen nem a Securitate beszervező ügynöke ült, hanem egy bomba (Ott mintha); ki mást talált volna meg a fürkésző szem az ágy alatt, mint a japán tanítónőt. És a hollywoodi temetőt sem a tengeren túl kell keresni, hanem nagyon is közelben. Ez utóbbiból két kis vers: „Csak mikor vér folyt, igazi vér, / le a falakon, szanaszéjjel, / akkor derült ki igazából / mi történt itt-ott, egy-egy éjjel. / Hollywood már borostyánban” (19); „élünk e sárga mikroszkópban, / arannyá-dermedő hazánkban, / s az remeg minden dobbanásban, / hogy Hollywood már borostyánban” (30).

Önostorozó célzattal üvölti, hogy „a szégyenverset meg kell írni”. Nem csupán magába, hanem nemzedékébe is hasít a kés. Könyörtelenül. Többen vissza is utasítják a megvallás eme formáját. Ám ő – költeménye már jóval az áttelepülése után, Budapesten születik – megingathatatlan. „Felmentést semmilyen földi helytartó / nem igényelhet, és nem ígérhet, / nem prédikálhat és nem misézhet, / a szégyenverset meg kell írni, / meg kell írni a szégyenverset, / senki nem írja meg helyettünk, / helyettem s helyetted, / mindenki arra van ítélve, / hogy összes egykori / de, csakhogy, ámbár, mégis / szavának hitellevelét kikérje, / hogy elszámoltassunk tételesen, / vagylagosan és véglegesen. / Meg kell írni a szégyenverset. / A szégyenverset meg kell írni” (A szégyenvers).

Akarjuk, nem akarjuk, az egész életműben a létversről, illetve a létvers fokozatairól van szó. Egyszer drámai csomagolásban, másszor az avantgárd hintáján ringatózó, hol édeskés, hol naiv groteszk formában. Intenzitásuk sosem a terjedelemtől függ, hanem a kenézi látószög – azért megy magasra, hogy mind mélyebbre lásson –, eme harlekini bukfenc sziporkázó erejéről. Amelyben lemondás van és fölmagasztás van, megtalálás és elveszejtés van, az elmenők és az ittmaradók (mármint az Erdélyben maradók) közötti „vita” – ki-ki magának választja meg a körülményeket, vagyis hol akar élni – versben kifejeződő, álomversben még inkább megtestesülő dilemma megkerülhetetlenségéről, fontosságáról. Többnyire filozofikus gondolatfutam a vers, szemérmesen letompított ­– épp ezáltal fölfokozott – hangulatot teremt magának a lírahős.

Ha az „énke” örül, annak jobbára a költészet révén megemelt valóságos alakok is hasznát veszik. Jóllehet elég távol esik egymástól Lilike, a föntebb már említett poéma főszereplője és a családi példatárat megtestesítő Öregnapló (Anyai dédanyám füzetéből) balladás hőse, ám összefűzi őket (az irdatlan távolság ellenére) a korrajz külön-külön is briliáns líraereje, hatékonysága. Lilikét, a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem medikáját (hallgatóját) azért teremtette meg az Isten, hogy haza írott levelecskéiben – 1956 is a tanulóévek között van – akarva-akaratlan leleplezze a beolvasztás stációit. Oly naivan hírel erről-arról, hogy szinte megnő a társadalmi gyalázatok (sok volt már akkor is belőle) kisebbségi magyarságra ráterpeszkedő súlya.

Ezzel szemben a néprajzi bölcselemnek sem utolsó, a szokásvilágot kikezdhetetlen erkölcsében vizsgáló Öregnapló ezernyolcszázötvenhéttől ezernyolcszázkilencvenkilencig terjedő 31 (!) verse olyan lírafutam, amelyben a paraszti lét megannyi ünnepe és fájdalma (munka, katonaság, születés, lakodalom, tanyaépítés, árverés, halál stb.) együtt egy hatalmas létzongora. Létzongora, amelyen a virtuóz költő szinte lefokozottságában is érvényes gazdagsággal játssza a teremtés szimfóniáját. Sorismétlődései – „Nagyon szép időjárás volt. / Nagyon szép időjárás volt. // Elértük az aratást, / Elértük az aratást. // Isten segedelmével be is takarított a férjem, / Isten segedelmével be is takarított a férjem, / hatvan vontató búzánk lett, hatvan vontató búzánk lett” (Ezernyolcszázhetvennyolc) – nem létcafrangok, hanem egy küzdelmes élet imakönyvébe szánt sorok.

Ilosvai Selymes Péter kéredzkedett ide, hogy hangulatot teremtsen egy megsüvegelésre méltó család – Kenéz őseinek – fölfuttatására? Sokkal inkább a költészetében jócskán bonyolult, áttűnéseiben és varázslataiban teremtő hevülettel megmutatkozó író találta meg magának azt a líraformát (szinte minden sorában Sinka fensége visszhangzik), amelyben a balladai egyszerűség homály nélkül is dinamikus családképet involvál. Mintha a csend apoteózisa le akarná gyűrni, maga alá akarná temetni a világ elviselhetetlenül éles zaját.

A sokoldalú életmű megannyi része közötti kapcsolatok föltárása könyvnyi – született-e Kenézről monográfia? – föltárást és vizsgálódást érdemelne. Nem tudom, melyik sarkát lengessem meg – mindenik összefüggő egész –, hiszen egyikben is, másikban is ott leledzik az igazmondó líra sarkköve: az egyenes beszéd. Az Édesgyökér (2011) hatvanként versének – az író megjelölésével: gyermekrajzoknak – alapozó szerepe (Sztálin halálával is virágzott az Éden) letagadhatatlan. A korábban már említett A szabadulóművész naplógyötrelme – a Magyarországra való áttelepülés intézése zűrösen pikáns három évéig tart – nem más, mint a megalázások sorozata. Ha ezekből az iszonytató fájdalom érződik, az ugyancsak ebben a kötetben megjelent budapesti versekből, bár a szerelem is hangot kap (Huszadik budapesti vers), a metropolisz idegensége. Amikor a költő a villamosmegállóban azzal fordul az egyik emberhez, utána a másikhoz, majd a ki tudja, hányadikhoz is, hogy „Megbukott a diktátor!”, csöndes érdektelenség veszi körül. Rá se hederítenek az évtizede honos „idegenre”. Noha „rendes emberek voltak mind: várták a villamost” (Huszonegyedik budapesti vers).

Az újságíróról, a kitűnő – nálunk szokatlannak, abszurdnak tetsző – gyermekversek írójáról sem szabad megfeledkeznünk, ám az életmű sava-borsa a líra. Kenéz költészetében nagy. A Vendéglétra (2012) című könyve három verset tartalmaz: Szabadnak lenni mit jelent? – Kolozsvár-oratórium (2009–2010); Lilike medika leveleiből – Egy lelkes műkedvelő verses próbálkozásai; Odafenn pingált űrhajó (2011–2012). Szokatlan az ilyen színvonalú verseskötet – három poéma (köztük a Kolozsvár-oratórium 86 oldalt számlál), három csúcspont. Lilike napsütötte leveleiről fentebb már szóltam. A mákófalvi színjátszóknak ajánlott Odafenn pingált űrhajó című, mindenképp színpadra termett, akár monodrámaként is előadható vígjáték (Csokonai Vitéz kisimult szemöldökráncait is ideemelve) egy falut röpít „disznóhólyagból” lett alkotmányával a világűrbe – hátha ott megtalálják az „égi Magyarországot”. „Fakanál-menyasszonyok” és „fakanál-vőlegények” násztáncával – hírösen bujálkodó jókedvvel.

A Szabadnak lenni mit jelent? Kolozsvár-képe, amelyet a megszenvedett valóság megannyi kis és nagy drámája tesz iszonytatóan (de érthetően) furcsává, éget, perzsel, fölkavar. Ha Kálmán Imre remeke, a Marica grófnő című operett álomképe – más műfaj, más módszer – hitelesen, esztétikailag kikezdhetetlenül kerül a színpadra (ilyen volt a Fővárosi Operettszínház 200l-es előadása), számomra igencsak elfogadható. S ugyancsak elfogadható a „kincses városból” kiábrándult, s oda mégis visszavágyó író oratóriumának pszichológiailag jól aláhúzott mondandója is. Már az Előhangban – valóság okozta összeütközés – izzik a dráma, hiszen a „Szép város Kolozsvár brummtatta brummtatta / Majd ott lakunk a Szamosnál brummtatta, brummtatta (– – –) / Hol minden piros-fehér-zöldben jár brummtatta brumtatta” felhőtlen vidámságra rácsap a vég. „Szép város Kolozsvár brummtatta brummtatta / Majd ott lakunk a Szamosnál brummtatta brummtatta / Hol minden piros-sárga-kékben jár brumtatta brumtatta.”

Az oratórium minden sorában „a szabadság kéklő angyala” kerestetik. Fájón bűnvádló gesztussal. Ha a 10. verset idézem, azonnal észlelni eme keserű költői világ összes megpróbáltatását. „Nem voltunk hóhérok / de a hóhér házában laktunk // nem voltunk áldozatok / de az áldozatokkal / egy asztalnál ültünk // nem voltunk ellenállók / de az ellenállók szakítópróbáit / gyakoroltuk naponta. // S lelkünkben mégis a mézek méze: / az élet méze s a napok méze. / És csak ezzel együtt hiteles minden. // Am ha csak ezzel együtt / hát akkor kik is voltunk mi / ott és akkor valójában?”