Preparált élménykörök

Mire jó egy római (képzőművészeti) ösztöndíj? Hát, sok mindenre. Jó az alkotónak tájékozódásra, töltekezésre, megmerítkezni az „örök” város sok évszázados kulturális miliőjében. És kínálkozik az alkalom: kutatni, keresni azokat a motívumokat, amely a megújulást ígérik egy-egy alkotói pályán. És végül: hazahozni egy kis Rómát, egy kis nemzetközi légkört a mai kavargó, változó, alakuló nemzetközi világból. Amelyben folyamatosan jelen vannak a magyar művészek is. Ahogy annak idején jelen volt Aba-Novák Vilmos, a római iskola jeles alkotója, ma pedig Madarassy István szobrászművész Dante Isteni színjátékának szoborképeit hozta el ide, a Falconierei Palotába, s a római Műcsarnokban pedig a magyar avantgárd utóbbi évtizedeiben készült alkotások jelentik az újdonságot, a plakáton Pinczehelyi Sándor sarlós és kalapácsos önarcképével.

Budaházi Tibor is élhetett ezzel a lehetőséggel, egy hónapot töltve itt, s mára dolgozta fel élményeit, fotózott, vázlatolt anyagát szervezte nagyobb kompozícióvá, a kimunkált részletek a helyükre kerültek. A festőművészt is megragadta a római utca, a falakat elárasztó plakáttömeg, az a városi jelenség, amit „utcai korróziónak” nevezhetnénk, amikor az egymásra ragasztott plakátok, hirdetmények, betűvariációk, majd a leszaggatott, újraragasztott felületek játszanak egymásba, s alkotnak „természet adta” nagyméretű kollázsokat. Budaházi, a „fotós” alaposan bejárta a kínálkozó helyszíneket, s készített felvételeket a jellegzetes darabokról. Igen, itt a természet, eső, hó, szél végzi – a véletlen közvetítésével – azt a műveletet, amely kialakítja a különböző absztrakt mintázatokat, sugall különböző vizuális jelentéseket.

Ezt a réteget is láthattuk a zalaegerszegi Városi Képtárban rendezett kiállításon, amely októberben nyílt Római töredékek címmel. Láthattuk az első fázist, amikor ezeket a jellegzetes mintázatokat, alakzatokat összeszedte, összegyűjtötte, a tiszta, zavartalan, színes látványtól, a csorgásoktól, repedésektől, szaggatásoktól „meggyötört” ábrákig, amelyekbe egy-egy rozsdás ablakkeret visz elvágólagos rendet. A foltok, hasadások „színjátéka” elbűvölte a festőt, aki egyébként is analitikus szemléletű, és élvezte, hogy sajátjának tudhatja ezt sajátos látványgyűjteményt. Ebben a véletlen amortizációban hirtelen egyértelmű motívumok jelennek meg: körös betonkeretek – talán csatornabejáratok –, amelyek sorozattá válva karaktert visznek ebben a málló-széthulló közegbe. A betonkoszorú fölött egy kis háromszög ad világosságot, amely még jellegzetesebbé teszi a fura ornamentumot.

Sokszor az adja különlegességet, hogy a kopások nyomán feltűnik a fal, a téglanyomok mintázata, a repedések ritmusa. S talán csak a képzelet játszik velünk, amikor ebben az amorfitásban megjelenik egy madár vagy kutya rajzolata, vagy egymást kiegészíti egy utcatábla, egy fehér fal­firka vagy el-elmaszatolódott felület. S később már ez az anyag „beavatkozást szenved”, már nem tudjuk eldönteni, a látható vonal ecsetnyom vagy rozsdafolt, Budaházi alaposan kihasználja ezt a sokértelműséget, hihetetlen kontextusokat teremtve. A korábbi madár-sejtelem egy képen már karakteres rajzolat, s itt-ott emberfigurák tűnnek elő a félkörívek játékából, a beavatkozások mind jobban dominálnak, a további képek már igazi Budaházi-művek, amelyeken az eloszlások és tagolások, a barnás színvariációk veszik át a szerepet az alakításban, és az ismétlődések adnak nyomatékot egy-egy metonimikus megmutatkozásnak. S talán a fotózás egyik záródokumentuma egy üres nézőtér, széksorok tömege (ismétlődése), amelyek szinte elnyelik a látványt. Találunk még egy Colosseum-fotó-„átdolgozást” is, amelyet a festő benépesített apró figurákkal, s amely furcsaságával ragad meg bennünket.

A főnézet két rokon darabja Elemek (Tűz és Víz) (Föld–Levegő) a közép­kori kódokra emlékeztetnek, amelyek az asztrális erők eloszlását jelképezik.

A főnézet egy oltárképszerű kompozíció, amely összegzi a lényegi darabokat, a figurális jellegű alakokat (különböző csoportokba rendezve), az ablakok ritmusait felhasználva, s mintha a szakralitás is megjelenne a papok mintázatában, amelyek kiszolgáltatottan hajladoznak a történelem szelében.

Budaházi alapos leckét ad a maga látványvilágából, a tárgyias elemektől a megdolgozott műig vezető utat szemléletesen bejáratja velünk, s megérteti: ennek az analitikus gondolkodásnak is vannak kiemelkedő, szép pontjai, amelyek belakják e városi univerzumot, és meglelik optikai aranymetszéseit. S még az a szerencse is érte a festőművészt, hogy élményeit, képanyagát egy kis albumba szedhette össze, amely tetszetős foglalata ennek az időszaknak. Tolnay Imre, a katalógus kommentátora és pályatársa a következőképpen írt e tapasztalatokról: „Róma egy több évezredes város…, tehát szinte minden ott hever egymáson a múltból és a jelenből. Ebből metszett ki éles szemével és optikájával Budaházi Tibor jó néhányat.” Az általa felfedezett fragmentumok magukban hordozzák azt a teljességet, amelyet személyességével hitelesítve átnyújtott nekünk a világváros jellegzetes formaleleteiből.

Budaházi Tibor: Római töredékek 2015–2019, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem, 2019. október 11–31. Kiállítás és album, magánkiadás, Zalaegerszeg, 2019.