Oravecz Imre

„Ahol elhallgat a szó, / ott a némaság beszél, / ahol elhallgat a némaság, / ott a Teremtő beszél” – magától értetődő, evidenciális természetességgel, ahogy a patak folyik, lépi át Wittgenstein kultikus tételét a Nyolcadik koan. És persze átlépi Tandorit is: „Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett?” – nem a költőt, hanem az egzisztenciális szorongást lépi át. Nem a Semmi vonz vagy taszít – föltárul a kozmogóniai ember metafizikai létbizalma.

1983-ban lépett, robbant be személyes időszámításomba Oravecz Imre költészete, a Hopik könyvével. „Egy történelem előtti kultúra segítségével jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is” (Előszó, Hopik könyve). Szóval… éppúgy magyar parasztok, paraszti világok, tárgyak, szokások a könyv tárgyai, hősei, ahogy az akkortájt kultikus Illyés Gyula meg Nagy László műveinek? Fölfoghatatlan volt, és mégis pontosan éreztem, tudtam, hogy igen. Provokatívan egyszerű kijelentő mondatokban, a szavak első jelentésével, tapinthatóan jelenvaló emléktöredékekből, fragmentumokból és kínzó hiányból kapcsolt(ak) vissza a hopika létezés rituális rendjébe.

Annak idején számomra a Hopik…-kal lépte túl, úgy mindenestül, a konvenciót Oravecz köl­tészete. Pedig már első könyveivel, a Héj jal (1972) és az Egy földterület növénytakarójának változá­sával (1979) stílust tört. A Hopik könyve, a költői életmű egyik kulcskötete viszont már a stílus­teremtés könyve volt: nem hasonlítható viszony és viszonyulás a szülőföldhöz, az identitásra való ráismeréshez. A személyes és személytelen, az otthonosság és az idegenség, az érzelmesség és a könyörtelen objektivitás folyamatos határátlépésével. Nem tudom, folytatható-e az oraveczi stílus, mindenesetre a személyes életek, a családsorsok, a helyek, az eredetek, a mitologikus gyökök monitoringozásában (nemcsak) ifjabb költők műveiben rendre ráismerni vélek az oraveczi-szajlai poétikára.

Mióta is, hogy Oravecz Szajlát írja? Nem fontos, mindig is Szajlát írta. Szajla a megszenvedett létbizalom, maga a Hely. A Halászóember Szajla nagyszabású szociografikus és lírai emlékezete, az elveszett aranykor, a múlt víziója, abszolút viszonyítási és értelmezési pont. Az emigrációban is, az angolul írt versekben is az. A Halászóember (1998) az életmű csúcskötete, a modern magyar költészet egyik alapműve.

A Halászóember teljes és egész, folytathatatlan, és mégis, mintha csakugyan előtanulmánya lenne A rög gyermekei című grandiózus trilógiának: az Ondrok gödre, a Kaliforniai fürj s az Ókontri epikában meséli el mindazt, amit a Halászóember költészetben.Családregény, faluregény, kivándorlásregény, monografikus példázat – száz év magyar történelméről az Árvai család álmain, boldog-boldogtalan választásain, sodródásain keresztül. „Amit azonban [Oravecz a] három regényben elmondott, még soha nem mondta el senki a magyar irodalomban” (Reményi József Tamás).