Regős Mátyás: Patyik Fedon élete

Mintegy Antoine és Desiré köpenyéből kibújva, a Cseh–Bereményi-dalok univerzumától megigézve született Regős Mátyás debütkötete. Az imitációjelleg különös módon mégsem viseli magán a modoros epigonság stílusjegyeit; sőt, a kötet rendkívüli frissességet áraszt magából, a kortárs fiatal költészet bemutatkozó anyagaihoz képest pedig olyan fesztelen szövegszervezéssel hívja életre a könyv egyetlen hősét, ami valóban ritkaságszámba megy.

Patyik Fedon alakja, valamint a hozzá kötődő alakzatok is a Bereményi-féle „félelmes, álmos gyerekkor” kivetüléseiként jelennek meg egy kisebb ívű groteszk nevelődéstörténet keretein belül. „Úgy mondta, neki van egy barátja, Patyik Fedonnak hívják, gyerekkora végén távozott az égi legelőre, és alig emlékszik, mit csinált és hogyan élt ez a szimpatikus fickó. / Tetszett a szomorú történet, ráadásul micsoda véletlen, hogy ugyanúgy hívták a barátját, de Fedon kijavított, hogy magamról beszélek, te bunkó. / Így nem állt össze a kép, de Fedon szeretett magyarázni, elmondta, nem ismeri már a kisgyerek Fedont, mit csinált egész nap, mit gondolt a halálról satöbbi. / Azt mondta, minden, amit ma szeret, a mérgek, a nők, a halál, csupa formátlan szellem volt a kis Fedonnak, pedig már az óvodában is ő volt a legokosabb (A kis Fedon). Kosztolányi Esti Kornéljához hasonlóan Patyik Fedon is a bujtogató, polgárpukkasztó szellemiség – manapság kissé anakronisztikus – megtestesítője, aki leginkább saját felettes énjétől igyekszik megóvni elbeszélőjét. Nonkonformizmusa bumfurdi bájjal keveredik, miközben lírai oldalát is megismerhetjük igen nagyvonalúan felskiccelt személyiségének, amely persze nemcsak meghatározza a narrátor identitását, hanem imaginárius módon – most, az egyszerűség kedvéért, a pőre pszichologizáláson túllépve, mondhatjuk azt, hogy – átfedésben is van azzal. „Patyik Fedonnak egyszer rossz napja volt, és azt mondta, kis látomásom, angyalom, ezt csak azért élem túl, mert legalább nálad okosabb vagyok. / Ha addigra nem szoktam volna meg Fedont, és vissza mertem volna szólni, elküldtem volna az ismeretlen, drága anyjába, mert hogy mondhat ilyet. / Ehelyett megkérdeztem, mire gondol, mert az ő agytekervényei, meg költő mellkasa mindig érthetetlen módon közölték az egyszerű és igaz dolgokat” (A vigasztaló Fedon). Bármiről is fejti ki éppen véleményét Fedon – a történelemről, a nőkről, a „fodballról” vagy a munkáról –, azt mindig komolyan vehetően teszi, hiszen egy gyerek számára az általa elővezetett asszociatív bakugrások és egymást kisiklató gondolatfutamok értelmes és élhető egésszé állnak össze. Nem utolsósorban azért, mert az ebből a naiv pozícióból elidegeníthetetlennek tűnő szabadság, valamint furcsa módon pont a rejtekező önazonosság a védjegyük. „A sötéttől loptalak, nem árultam el senkinek a neved, ha villamos volt a szoba, én a padlót néztem, mert nem volt jegyed, Fedon, te az én nevem kiabáltad az utcán” (Fedon, az istenek előtti).

Az Esti Kornél-novellafüzéren kívüli, de a kontextushoz tartozó Kosztolányi-költeményekhez (Esti Kornél éneke, Esti Kornél újabb versei, Esti Kornél rímei) hasonlóan Regős Mátyás is közli a Patyik-verseket a könyv utolsó harmadában. Ezek a darabok hasonló oldottsággal és keresetlen­séggel perdülnek ki a szerzőből, mint a szabad­versekként is kezelhető kisprózák. Itt már megjelennek a Fedon-kompatibilis bajtársak is: a Rejtő Jenő figuráira hajazó Szigony Kázmér vagy André, a Keselyű. Egyébként rajtuk kívül a lírai szösszenetek vert csipketerítőkről, farkaskutyáktól átjárt lázálmos fabulákról, házi démonokról szólnak, immáron a kamaszodó rimbaud-i lelkület zengetéseként. Ugyanakkor fellelhetőek a szerző biográfiai „bűnjelei” is a már csak nyomokban „fedonságot” tartalmazó fél-fikciókban: kiderül, hogy a költő szülőkkel rendelkezik, nem átall a Regős nagyapa sorsáról történeteket bezsebelni, hovatovább munkába állásáról is megemlékezik… És nyilván kimondatlanul fény derül legszégyenteljesebb vétkére: a Fedontól való elkülönböződésre. „Patyik Fedont az ágyamban láttam utoljára, ott reszketett, hogy mi lesz, mármint hogy egyszer nyilván ő is. Nem értettem, mi van, és sötétség volt abban a szobában, nemhogy kezdetben, még ma is, és én észrevettem valamit abból, amiből ő, hogy meg fogok halni” (Patyik Fedon).

Patyik Fedon – legalábbis ideiglenes – halála nem tudni, miféle költészetet/prózát hív elő a kö­zeljövőben Regős Mátyásból, mindenesetre ezzel a kötettel szabad levegőt nyitott a pályakezdő kortárs költők „szűrt levegőjű” terébe, ami ha gesztusértékkel nem is ér fel, tényszerűen megállapítható. A bevezetőben említett dalköltészeti minta talán túl lett hajtva azzal, hogy nemcsak a mottó származik Bereményi Gézától, hanem a fülszöveg is, illetve azzal, hogy elég gyakran bukkanhatunk szinte szó szerinti, Cseh Tamás-dalokból kölcsönzött fordulatokra. Felvetődhet az a kérdés is, hogy vajon ezekben a reminiszcenciákban miféle alkotói alkat nyilvánul meg, és az mennyiben kapcsolható össze valamiféle nosztalgikus, saját korát eltévesztő identitászavarral. E sorok írója szerint kevéssé, hiszen inkább azon görcsös identitáskényszer ellenében nyilvánulnak meg ezek a szövegek, amelyek a legtöbb debütáló kötet auráját veszejtik el. Természetesen mindez Patyik Fedonra nem vonatkozik. „Lefekvés előtt a meg nem született költőkért imádkozott, akik nem írtak semmit, mert csak köztük érezte otthon magát, éjszaka üres kötettel álmodott” (Patyik Fedon, a költő). (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019)