Panek Kati: A nagyapaember

„Ijesztően, hátborzongatóan szép Panek Kati Nagyapa-könyve” – így szól a hátsó borítón a jeles er­délyi prózaíró, György Attila ajánlása, s a szépséget illetően igazat állít. Nyomdatechnikailag kivált­képpen. Mind az Ádám Gyula, Jánosházy György és Martin György készítette fotók, mind pedig az ugyan­csak Ádám Gyula, valamint Ambrus Sándor és Miklósi Dénes rajzolta grafikák, szobortanulmányok, illusztrációvázlatok elhelyezése, tördelése igen jó ízlésre valló; a korrektori munka a lehető leggondosabb, hibátlan. Minden az igen tudatosan megtervezett és megszerkesztett szöveg szolgálatában áll, kezdve a fejezetektől, amelyeknek az élén a nagyapa egy-egy könyvének címe van, a fényképek kiválogatásáig, amelyek kizárólag Magyarózd világát szemléltetik, házait, templomait és romjaiban is híres kastélyát, ahol az első magyar költőnő, Petrőczy Kata Szidónia élt. S ahogy a képek még véletlenül sem villantanának fel kolozsvári helyszíneket, úgy az arcképek, portrék is – a nagyapáé és a mamié kivételével – mind ózdiakat ábrázolnak, unokatestvért, nénjét, dédszülőket, rokonokat, zenészeket, hogy annál beszédesebb legyen az édesapa és az édesanya arcmásának hiánya. A hiány, a szülők kitörlése a megörökítésre érdemesek tablójáról eleve feszültségkeltő hatású, s ezt csak fokozza, hogy olyan gyermeki közömbösségről, sőt közönyről árulkodik, ami teljesen idegen az elbeszélő egyébként érzelemmel telített stílusától.

Noha a szembeállítás, az ellentétezés a kötet egyik fontos kompozíciós elve, a történetmondó mégsem vállalja az egymással ellentétes érzések kivallását, tartózkodik az érzelmi viszonyok végleteinek megragadásától, az eseménymenetbe illesztésétől. Inkább elfojt, semmint kitárulkozna – utalhatunk, elöljáróban, a trauma egyik tünetére. Amit szinte teljesen elfed az előadás lendülete, a történetmondó és a leíró részek arányos adagolása, az éveken átívelő események vallomásos hevületű megjelenítése, a szeretet költőien ihletett kifejezése. Az utóbbi, egy erdei séta leírása olyannyira magával ragadó, hogy méltán áll a nagyapa Erdő lánya című verse mellett, érzékeltetve a nagyszülőhöz felnőni igyekvő unokának nemcsak törekvését, de tehetségét is. „Bükkerdőben fúj a szél él az ember amíg él / ameddig él énekel csapulnak a fények el zöld a homály meg az ágak / örvendezzünk a világnak bandukoló nagyapa másnak nem adlak soha” – a szedés tükre is verset mutat, s azt a soráthajlások s a rímek is. „soha nem megyünk haza itt maradunk itt az erdőn / fészket rakunk majd egy felhőn” – ez a két sor ugyanúgy a kedves, gondtalan együttlét hangulatát hordozza, mint az említett vers egy szakasza: „Selyemfű ért derekáig. / A madarak a nótáik / Neki zengték, és a lepkék / Az ő kedvét lebegtették.” Az előadásmód szerves és színesítő elemei – az előbbi példából indulva ki – az olyan tájszavak, mint a „csapulnak”, aztán a „bésuvadtam”, „bónyál”, „sziváj”, „hijú”, „kaszten”, a „degenyeg” és a többiek, a cugulának hívott malac vagy a terebúza, vagyis a tengeri, azaz a kukorica, amelyek mind-mind a falusi környezet életképeinek hitelesítői. Az olyan megnevezéssel együtt, mint a „bitang”, amely a házasságon kívül született gyermeket jelöli, vagy az „elhúztak”, amely a táncba vitel igéje, ahogy ezt ismét csak szemléletesen a Magyarózdon szigorúan csak a lányok társaságában táncolni tanuló narrátor használja: „eleinte húztam kifele, lógtam egyfele, mint egy rongybuba”. Mindezeken túl a stílus feltűnő erénye képi gazdagsága, a falusi, paraszti világból merített metaforák, hasonlatok bősége. Olyan mondatok sorakoznak, mint például amelyik a szövés kellékével szemlélteti az elbeszélő szerepét: ő lett nagyszülei „keservesre feszült, szakadozó szerelem­szőtte­sé­ben az elszakíthatatlan felvetőszál”. Tartós válságot fest le itt is – különös voltát Fodor Sándor szavai jellemzik: „Más házasságokban rendszerint a gyermek a legerősebb kapocs, Pista bácsiéknál az unoka.” Az unoka, miközben legendás alakká növeli a „nagyapaembert”, legendát is oszlat. Egyfelől Ká­nyádi Sándor temetési búcsúztatóját idézi az időből messzire kilátszó ózdi toronyról, amely a szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához és a zsögödi házhoz hasonlóan távlatot nyújt a kései nemzedékeknek. Más­felől a szemtanú hitelességével állítja (s bizonyítja), Horváth Istvánt nem a szeku tette vagy tétette el láb alól, tragikus véletlen azonban, hogy egy részeg szekus ütötte el az autójával.

Az unoka története onnan indul, amikor a létezése, szinte a világra jövés pillanatától trauma szülője, az öntudatlan áldozat szerepét osztva ki rá. Az emlékező elbeszélő pontosan jelzi azt az időt, amiről nem lehet személyes emléke, csak a családé őrizhette meg: 1957: „Szüleim elindultak – nagy egyet nem értésben – szilveszterezni. Engem, négy hónaposan, rábíztak a nagyszüleimre, arra az estére. A továbbiakban elváltak, és engem elegánsan ott felejtettek. Édesapámnak ítélt a törvényszék, és ő majd csak úgy ment bele a válásba, ha kinevezik anyai nagyszüleimet gyámommá.” A trauma itt – Alide Assman szavait kölcsönözve – valóban nem más, mint testbe írt emlékezet, amely a felnövő gyermek testébe íródik, úgy tűnik fel, kitörölhetetlenül. Legszembetűnőbb tünete a szégyenlősség, a termetével, alakjával való elégedetlenség. Kicsi korában, hogy „csak akkoracska az eszem, mint egy macskacsics, akkora a fejem, mint egy pityókafőző üst”. „Idétlen” kamaszéveiben, hogy „ha csontot kötök a hajamba, se kellettem a kutyának se, nemhogy a legénykéknek”; táncban az ózdi lányok közül „úgy magasodtam ki, mint rezgő nyárfa a gyalogbodzásból”. De a nyomasztó emlékek közül is sok testi eredetű. Nagyszülei kolozsvári házában a „zsenge nyakamon bólogató póniló feje” beszorult a terasz vasrácsa közé; Ózdon egy régészeti ásatáson annyira védi a tűző naptól a csontváz karkötőjét, hogy elalél, otthon a kertben a kenderillat bódítja „kábult-ájulásig”, a csűr kakasülőjéről leugorva pedig hanyatt esik. Annyira esetlennek, sutának és csúnyának festi magát, mintha emlékezését az ügyesség és szépség gyermeki óhajtása irányítaná, ám egy önjellemzése nyomósabb és tartósabb okra mutat: „szeretetre éhes kis varasbéka, aki még magam se tudom, hogy ha megcsókolnak, egyszer még Csárdáskirálynő is lesz belőlem”.

A szeretet igénye elválaszthatatlan az otthon meghittségének vágyától. Apónak, azaz Horváth Istvánnak Magyarózdról küldött, a feleségéhez szóló szemrehányó szavai is ezt fogalmazzák – feltűnik, hogy nem nevezi néven a saját lányát, hanem „a Kati anyjának” szólítja –: miért „nem jösztök haza se egyik, se másik… Nektek, a két úri asszonynak fogalmatok sincs az itthoni életről.” Kati megismétli: „Édesanya miért nem jött haza, és miért nem írt?” Az otthonosság megteremtése, a biztos helyhez kötődés állíttatja egymással szembe szülei és nagyszülei házát az élményösszegző groteszk leírásban: „Nagyszüleimnél nem volt feszt átjáróház, megint­iszunk, kibuc, diákmenza, mindigszálló, árvaőrző, valaki­beesik, legénylakás, gyereteispanekékhez, téli­nyári­szállás, csupavendégszoba, táncházas­talál­kozó, színészmenhely, hajösztök lesztek-hahoztok-esztek – mint nálunk.” Sajátos, az idegenségtudat fennmaradására vall, hogy a szülői „szállásra” betérők névtelenek, a Nagyapához járók jó részét viszont néven nevezi, Asztalos Pista és Bartalis Jani bácsitól kezdve a „zsögödi tömbemberig”, Nagy Imréig vagy az „ezer ráncával és szipkájában” betérő Kós Károlyig, önmagát pedig „illedelmes, masnis kis zsiráfnak” láttatva. Az ózdi rokonság viszont – dédszülők, nénjék, ángyók, unokatestvérek – fényképeken szerepel, tartalomjegyzékben a nevük. Ők azok, akik hazavárják; nénje, ha kenyeret süt, a háromból az egyiket neki szánja – itt is ellenpontozással él: a képet, miszerint a rokonság „szeretetfelhővel” vette körül, azzal élesíti, hogy vitték ugyan a tengerre a szülei, „de a tengerszeretet az ózdi házban lakott”.

Az emlékező ezt a szeretetáradást oly életalakító erejűnek tudja, ami sorsának meghatározó tényezőjéhez, hivatásához való viszonyát is eldöntötte. Lényegében: az önazonosságát. Ezért említheti, csak úgy, mellesleg, a varasbékából Csárdáskirálynővé változását, azaz színészi mivoltát – anélkül, hogy a csaknem négy évtizedes pályájáról érdemben szólna, legalább a fontosabb, szeretettebb szerepeit felsorolná. Mintha a kényszer terelte volna teátristának lenni, mégpedig az Édesanyjáé, Horváth Aranyé (akiről a Wikipédia nem vesz tudomást: ott Panek Zoltán az egyetlen megnevezett szülő, apa s anya egy személyben). Apó, a nagyapa nem biztatta, ellentétben az Édesanyával, akit másodév végén eltanácsoltak a színművészeti akadémiáról, igen. Beszédes az ige, igehasználat, erőszakra utaló: „Evégett engem hajtott a színpad felé, maga helyett: legyek bohóc, lángfúvó, mindegymi, valami színpadi.” Traumatikus tünet, hogy sikeres alakításai helyett arról a szégyenről számol be, ami „ma is éget(i)”: marosvásárhelyi színinövendékként még jóformán el se szakadt otthonról, máris megfeledkezni látszott az övéiről. Születésnapja alkalmából megkésve köszöntötte nagyapját, akinek a segítségével pedig – utólag úgy tűnik fel – rálelt igazi hivatására, az éneklésre. Élvezetesen és láttató erővel meséli el, hogy hallgatta csaknem négy óra hosszat egy lisztesládába bújva (hogy ne lábatlankodjon) azokat a falubeli asszonyokat, akiket Apó vett rá a balladák, átkozódók, dalok éneklésére – az „anyaggyűjtés” jelenete arról is árulkodik, hogyan készült Horváth István maradandó értékű falurajza, a Magyarózdi toronyalja. A könyv CD-melléklete tisztelgő emlékidézés: a szerző gyermekkora Magyar­ózdjának „hangmintavétele”, emelkedetten szólva: „Hitem harangjai és igazgyöngy asszonyok keservesei.”

A könyv a temetési szertartást a népi siratók hangján „viszi színre”. A halottal való perlekedéstől, feddésétől kezdve a fogadalomtételig sokféle árnyalat fejezi ki a fájdalmat, a hiány érzetét. Poétára vallóan szemléletes a zaklatott ritmusú búcsú: „Földig ér a vertcsipke-szemfedő / szakad a hó. / Mintha, ama feleúton, lelkét szaggatná Apó.” S a hittétel, az örökség vállalása sem marad el: „meglásd: annyi mindent elvehetnek majd tőlem, / de a lányomat soha / és ártó szándék se fog rajtam, mert énekelek, varázsolok, megigézek”. És az önvigasztalás: „…minden házunk telt ház / a magyar nyelvtől lesz otthonossá / népzenével ékesítjük azokat / ellenségeink előtt az ajtók maguk csukódnak /… / és számo­latlan barátaink szeretetében fűtőzködünk”. „A nép­zene: a parasztember lélekgyógyásza” – fogalmazta meg a lisztesládás jelenethez kötve aforisztikus gondolatát. A nagyapaember e gyógyászat érvényességét jóval tágabb körökre terjeszti ki, érzékeltetve azt is, maga a szerző meddig jutott el általa a traumatikus sebek gyógyításában. (Hagyományok Háza, 2017)