Kálmán Gábor: Janega Kornél szép élete

Ha jól gondolom, épp azt a regényt olvassuk, amelyre Janega Kornél többször is utal az elbeszélésben. A harmincas éveiben járó, felvidéki származású, az elbeszélés jelen idejében már egy évtizede a Vízivárosban élő férfi a hazátlanság, az otthontalanság és a szeretetlenség traumáját igyekszik oldani az írással. Az idegenség és a hiány három kifejtett élménye közül természetesen az utóbbi, a társtalanságot és a magányt is magában foglaló szeretethiányos állapot a legösszetettebb probléma az életében.

Feltehetően ezt, vagyis a Janega Kornél szép élete című regény kéziratát viszi magával, amikor a szakítás okozta csalódottság és elhagyatottság érzése elől egy Isten háta mögötti szőlőhegyre vonul el, viszi magával válását követően a Dob utcai lakásba az íróasztallal együtt, s ez van vele Koperben is, ahova „töredezettség-mentesíteni” utazik, és napszúrást kap. Az is valószínű, hogy e regény előzményére utal, amikor második befejezett könyvét említi, amelynek alapélményéről, az apa eltűnéséről mint „harminc éve érlelődő” élményről beszél, amit „ki kellett írnia” magából, s amelyben megpróbálja lezárni az „apatörténetet”:

„Szép halált adtam az apámnak. Tulajdonképpen fel is mentettem minden tekintetben. Hagytam, hogy inkább a főszereplőt falja föl az élete. Vagyis csak néhány hónapja volt, hogy tisztességesen megöltem az apámat, és biztos voltam benne, hogy ezzel végre lezártam a történetet.”

Elbeszélői reflexió egyértelműsíti számunkra, hogy az új regény megírását kiváltó mozzanat a halottnak hitt apa felbukkanása („anagorízis” a késő barokk regényekben!) volt: „Aztán ott találtam magam a saját regényem díszleteiben.”

De nemcsak saját, korábbi regényének (refe­ren­ciális értelemben ez Kálmán Gábor A temetés című, 2016-ban megjelent műve) kontextusában, hanem más alkotások szöveghálójában, sorában is értelmezhető a Janega Kornél szép élete. Nem lehet nem szándékos például a Rezeda Kázmér szép életére vonatkozó allúzió. A Napszúrás című fejezetben bolyongó „idegen” habitus (a perzselő nappal küszködő Janega) Albert Camus Az idegen – régebben Közönyként ismert – című művének főhősére, Mersault-ra is emlékeztet valamelyest. Az apával való konfliktus, illetve az „apahiányos” állapot az ún. „aparegények” (ha a 20. század utolsó harmadában vagy még korábban megjelent hasonló regényeinek felsorolásától eltekintünk: mint Györe Balázs Halottak apja, Dragomán György A fehér király című könyvei) típusába való besorolhatóságát is lehetővé teszi. A gimnazistalét és útkeresések ábrázolésa, a korosztály tagjai szexuális életének naturális, olykor durva leírása révén Kontra Ferenc Gimnazisták (később: az Idegen-trilógia egyik darabja) című művét, illetve – kevésbé brutális megformálásban – a Holtverseny, Totth Benedek nemzedékregénye szex­jeleneteit is behozza a képbe. A vajdasági magyar irodalomban Sirbik Attila St. Euphémia című kisregényének világával rokonítható.

Janega Kornél elbeszélői nézőpontja a „kettős” visszatekintés jellegzetességét mutatja: úgy meséli el válságkorszakának eseményeit, hogy egyszersmind a „mögöttes” történetet, az okok és előzmények rendszerét is feltárja, elbeszéli. A harmincas éveiben járó férfi élete krízisbe jutásának előidézői ugyanis gyermekkorának traumáiban, családjának az alkoholista és szélhámos apa magatartása miatti széthullásában ismerhetők fel. Sematikus kép és közhelyes tanulságok képződnének azonban csak bennünk, ha az elbeszélt történetnek nem volnának többértelmű „csavarai”, fordulatai. A főhős már-már hisztérikus megnyilatkozásai, tétova – az apával szemben labilis határozottságú – állásfoglalásai arról győznek meg bennünket, hogy nincs minden rendben az ő lelkiismeretével sem; akár szándékosan, akár anélkül, de találkozásaik leírása és elbeszélése során még enyhe részvétet is ébreszt bennünk az apa iránt, miközben saját korlátoltságát is érzékelteti. Ez a sejtésünk kifejezett formát azokban a részekben nyer, amelyekben a haldokló apával való utolsó találkozásának jeleneteit írja le, metaforikus kifejezést pedig az utolsó, A pokol lovasai című fejezetben. Már az a mozzanat is kétségeket ébreszt bennünk lelki egyensúlyát illetően, miszerint azért megy el – minden ellenérzésével dacolva – meglátogatni a szlovákiai elfekvőben haldokló apát, noha úgy véli, elárulta és lerombolta benne a gyermekkorát és a szereteten alapuló hitet, mert „hátha mégis van Isten”. Ugyancsak lelki válságát érzékelteti az apokaliptikus (kicsit még a Lear király viharjelenetét is megidéző) kép, amelyet a látogatásból hazafelé tartó úton vizionál:

„Egy út menti szőlősornál hajtottunk. Négy madárijesztő őrizte a rendet a szőlőben, szedett-vedett, kopott ruhákba öltözött, torzonborz bábok. Amikor utánuk néztem a visszapillantó tükörben, a gomolygó fekete felhők alatt úgy tűnt, mintha üldözne minket négy fakó lovas.”

Az „apokalipszis négy lovasa” klasszikus jelentésein túl több asszociációt is életre hívnak ezek a képsorok. Magyarul Fakó lovas címen vált ismertté például a Clint Eastwood által 1985-ben rendezett Pale Rider című amerikai film, amelynek „idegen” hősét is maga alakítja. A démonikus madárijesztő-kép már a második, lokációját tekintve a szőlőhegyen játszódó fejezetben megjelenik: „A szőlősor tetején, a házoldal mellett félelmetes madárijesztő bókolt az érkezőnek. Fekete pantallót viselt, fején hatalmas kolozsvári cigánykalap, a mellét képező zsákvászonra neonzöld mulatózakó feszült.” Az elbeszélőnek Gotham city baljós árnyai, az olvasónak – emellett – a fej nélküli lovas számos filmben feldolgozott, egyébként sokkal korábbi, Washington Irving Álmosvölgy legendája (The Legend of Sleepy Hollow) című, 1820-ban napvilágot látott novellájában is megjelenő története juthat eszébe. Ha valóságra fordítjuk a Janega Kornél életében megjelenő „fakó lovas” (madárijesztő, apokalipszis négy lovasa) képet: a hazátlanság, az otthontalanság, a család- és a szeretetnélküliség állapotaival helyettesíthetjük be.

Bonyolult, de jól megkomponált időszerkezetű regény a Janega Kornél szép élete. Az olvasó nem is lehet mindig biztos abban, hogy jól regisztrálja-e az időbeli vissza- és előreugrásokat – ugyanakkor ez nem változtat a történet kimenetén és jelentésein. A revolver című, kissé groteszk és fanyar hangvételű első fejezetről például egy darabig azt hihetjük, hogy funkciótlanul illeszkedik az én-elbeszélő kudarctörténeteket jelölő, novellisztikus kiképzésű elbeszéléssorozata elé. Csak fokozatosan jövünk rá, hogy ez, az elbeszélt történet aktuális idejéhez képest már utólagos természetű, tehát a fő történetszál lezárása utáni eseményeket megjelenítő fejezet többszörös szerepet is betölt a regény elején. Egyrészt a főhős tétova, olykor pipogya, máskor kissé korlátolt magatartását világítja meg, másrészt itt esik szó gyermekkorának legmélyebb s talán minden rossz forrását is jelentő traumájáról, a kisebbségi lét másodrendűvé degradáló helyzetéről:

„Egyszer fogtam légpuskát gyerekkoromban, csehszlovák gyártmány volt, masszív és nehéz. A szlovák falusi fiatalok büszkén pózoltak vele, mintha háborús hősök lennének, én csak a háttérben álltam szandálban meg sárga rövidgatyában, mint egy szocialista plakáton, szerencsétlenül […] Csoda, hogy nem rám lőttek azzal a légpuskával. Ahogy erre gondoltam, egy pillanatra el is felejtettem a lábam között, a gumi lábtörlőn zacskóban heverő, töltött revolvert, magamat képzeltem el huszonöt évvel korábban, ahogy a Szlovák-közép­hegység lankáin szaladok, hátamon egy célkereszttel.”

E fordított időrendben, amikor Janega szlovákiai illetőségű édesanyjával, valamint elhunyt „nevelőapja” svájci és amerikai lányaival egy autóban utazva meg akar szabadulni a véletlenül előkerült revolvertől úgy, hogy – a nők rábeszélésére – a Dunába szándékozik hajítani, de alkalmatlannak minősül rá – a jelölt időben már „túl van mindenen”. Nemcsak a regényfikció világában, hanem a valóságban is eltemette az apját, sőt, ez utóbbi történetről is megírta visszaemlékezéseit, azt a regényt, amit ez az első fejezet vezet be. A vér szerinti apával való zűrös kapcsolata és az eltűnése, majd a halála kiváltotta üresség helyét most az anyja idős és az apánál sok szempontból karakánabb barátjának, „majdnem” mostohaapjának a példája és története tölti be. A feleslegessé vált fegyver terhét nem véletlenül azonosítja saját megélt harmincöt évének súlyával és traumájával, amelyet el szeretne távolítani magától:

„Úgy éreztem, mintha az életemet hurcolnám ebben a teszkós szatyorban, minden nyűgöt és szart, amit igyekeztem elfelejteni és kizárni, de mégis mindig utolért.” A fegyver eltüntetésének kudarca ellenére (hiszen végkifejlete szerencsés: különösebb gond nélkül átveszi a rendőrség) a történet felütésének kesernyés-szomorkás alaphangja rejt magában némi reményt: helyreállt/helyreállhat a „világrend” Janega Kornél élete körül. (Kalligram, 2018)