Jámborné Balog Tünde: Különös tartomány

Vajon a mai Magyarországon, különösen az ifjabb nemzedékek mennyire váltak védetté s talán ezáltal érdektelenné távolabbi és közelmúltunk sorstragédiái iránt? Mennyire ismerjük dédszüleink és nagyszüleink mindennapi világát, tudunk-e válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hol és hogyan éltek, merre sodorta őket a sors, hogyan élték túl (ha túlélték) a nagy tragédiákat? Családjaink története adja össze, teszi átélhetővé a történelmet. S mindannyian csak részleteket ismerünk, hordozunk a valóságból. Senki legnagyobbként megélt vagy számon tartott drámáját nem lehet lekicsinyelni; de a Különös tartomány sorstragédiái felülmúlhatatlannak (és saját családom történetének párhuzamai, valamint olvasmányaim nyomán nem is annyira különösnek) tűnnek számomra. Egy asszony a görög sorstragédiákra emlékeztet: „Hiába, Penelopénak születtem… Egy földet és egy férfit tudok csak szeretni.” A papok, szerzetesek menekülnek a román „betöréskor”, András bácsi, az erdélyi fekete barátok generálisa a helyén marad („A pásztor sem hagyja ott a nyáját, ha jőnek a farkasok”), agyonverik. Zsidó férjével tart a haláltáborba a nem zsidó asszony: „ha vele voltam a jóban, maradok a rosszban is”. Bácska, visszatérnek a szerbek, a főtérre szólítják a férfiakat: „nincs énnékem bűnöm, semmi bajom a szerbekkel, miért bántanának”, s azután válogatás nélkül legyilkolnak mindenkit, tizenéves fiút az anya szeme láttára. És menekülések, kitelepítések, kilakoltatások: „Háromszor lettem életemben földönfutó… és mind a háromszor a saját hazámban…”

A történelmi emlékezet mélysége a mozaikregényben csaknem két évszázadra vezethető vissza. A 19. század lyukacsos, foltos, a 20. század nagy fordulói azonban már egyre élesebbek, s a történetek valahol 1956 után szakadnak meg (nem, nem érnek véget). A középpont két dél-alföldi város, ahol a jobb sors reményében való beköltözések, telepítések, kényszerű menekülések és boldognak remélt házasságok, együttélések kohójában formálódik a nagy és a magántörténelem. A szálak elnyúlnak Erdélyig, Bácskáig, az Al-Dunáig és Budapestig. A két városban (Hódmezővásárhely és Makó) futnak össze az elbeszélő és házastársa őseinek, rokonságainak, valamint közvetlen környezetüknek életútjai, kibogozhatatlan kapcsolatok székelyek, alföldi magyarok, svábok, lengyelek, csehek, morvák, rácok és zsidók között. Drámai feszültségű, olykor anekdotikus tömörségű, máskor líraian árnyalt elbeszélések a ’48-as szabadságharc utáni bujdo­sókról (Árnyékhuszárok) vagy az éppen száz évre rá a Don-kanyarból visszatért ismerősről, aki félelmében önkéntes rabságra, szobafogságra ítélte magát, és a Képíró utcai házat soha többé nem hagyta el (Miska néni feltámadása). „Erdélyből kijőve”: erdélyi magyar értelmiségieknek a román „betörés” utáni meneküléséről, majd a visszacsatolás utáni hazaköltözéséről, azután megismételve az első világháború utáni állapotokat, a szervezett ki- vagy áttelepüléséről (Vakvágányon). A fogarasi szerzetesek soha meg nem írt mártíromságáról (András bácsi ördöge). A bácskai magyarirtásról (Halleves Bácskában): „De ha nem mesélem el, mi történt… most mind a torkomat szorítanák a ki nem mondott szavak.” És a nagy tragédiák mellett ott vannak az egyéniek, amelyeket az író, Jámborné Balog Tünde finoman jelez. A háború után „férfi nélkül maradt gazdaságok” vagy éppen a megszálló csapatok vegyes összetétele nyomán: „tejeskávé-színű kis fattyúk születéséből lehetett visszakövetkeztetni az előzményekre”. Nem találkoztam még a magyar irodalomban vagy történetírásban ennek a kérdésnek a tárgyalásával. És olyan megható szokás leírásával sem, mint a konkrét szülőföldhöz való ragaszkodás: a kényszerű elköltözéskor a szülőföld egy darabkájának becsomagolása. Persze a határon azt is elveszik: „eltűnt a sublótfiókból a fehérnemű alá kis zacskóban elrejtett hazai föld”. Ha leírásával nem is találkoztam, a szokással magával igen. Édesapám őrzött egy maréknyit felvidéki szülőföldjéből – Budapesten. Hogy a drámaiság mennyire fokozható a végletekig, egy első világháborúra vonatkozó idézettel mutatom be: „Dédapám testvérbátyjának a háború minden évében odamaradt egy fia, alig férnek el a nevek a magas emlékoszlopon az ótemetőben.Szöröncse, hogy nincsenek többen, mondja… legalább nem verhet tovább az Isten. Ebben persze téved, mert a spanyolnátha még azon az őszön elviszi a feleségét és a kislányát is…”

Családregényféle – szerepel az alcímben – régi és újabb elbeszélésekből. A harminegy elbeszélés 1997 és 2018 között született, a történeteket az elbeszélő személye, a több elbeszélésben felbukkanó azonos szereplők, a csak monogrammal jelzett Z. (az elbeszélő férje), a több előadásban, megvilágításban szereplő ugyanazon történetek fogják össze. Minden családregény az emlékezés regénye: jelen esetben a homályos, derengő, levegőben lógó, olykor titokzatos és illogikus történéseket az elbeszélő egy-egy anekdotikus szálra, a fényképekből, tárgyakból való emlékezés fonalára, emlékezetében élő családi mondásokra fűzi föl: „Mint egy nagyrészt megsemmisült puzzle darabkát rakosgatnám, a valóságot rőfnyi képzelettel toldozgatva, úgy kellett összepászítanom a régi história eseményeit annak idején fel sem fogott mozzanatok emlék­cafa­taiból, anyám elejtett szavaiból, háztartási könyvének tételeiből, homályos amatőr képekből és azokból a levéltöredékekből, amelyek elkerülték apám cenzúráját…”

Az „emlékezés gyakran űz furcsa játékot velünk”, s erre szinte mindegyik elbeszélésben utal a szerző. Az emlékezés iránti igény megszületése is nagyon hasonló az embereknél. A családi történetek a gyermekek, fiatalok többségét nem érdeklik, csak érett, egyre idősebb fejjel válik izgalmassá a múlt, de akkor többnyire már késő – a nagyszülők, szülők elmentek, nincs, aki meséljen, ezért az emlékmorzsákból, ránk maradt esetleges dokumentumokból kell összerakni a múltat. Az elbeszélő bevallja, hogy a fiatalokat nem érintették meg az ősanyák történetei, sőt: „Akkoriban nagyon elegem volt az öregekből, és nem érdekelt a múlt sem, amiről folyon papoltak. Idegesített, hogy mindig ugyanazokat a történeteket ismételgetik…” De az idős ember visszatalál a múlthoz: „Mióta megöregedtünk, és több időnk van egymásra, Z.-nek rendszerint reggelizés közben jut eszébe a gyerekkora, ébredés után még közeli az emlékek és álmok szövevényében vergődő éjszaka.”

A tárgyi (képek, bútorok) és szellemi (történetek) emlékekből összerakott családi történelem jellemzően mozaikos, kaleidoszkópszerű: „élete szivárványos mozaikdarabkái”, „kaleidoszkóp-történetek”. Jellemzője a filmszerűség is: „múlt idők mozija”, „végtelenített háborús filmhíradó az élet”. A családi történetek sajátossága még a változatokban élés is: „Ezt a históriát mindenki másképp mondta el a családban.” Az ember azonban bizonyosságra, valamint harmóniára vágyik. Bizonyosságra akkor is, ha „végül rám maradt örökül a rejtély, amelynek kibogozásához annyi támpontom sem volt, mint neki”. És harmóniára, a legvalószínűbb, kikerekített múltképre, amelyet páratlan lélektani pontossággal fogalmaz meg a szerző: az „idő hiányos emlékei is egy kaleidoszkóp mustráját adják, töredékességük dacára kerek egészet alkotva a múló évek tükörfalai között, és innen az ezredfordulóról visszanézve tökéletes benne a múlt szimmetriája… Ebben a múlt­ban minden momentum egyformán fontos… és minden személynek, eseménynek kerül ellenpontja…”

Még egy lélektani jellemző: az események, személyek, dolgok keveredése, mintha valami visszatérés, titokzatos továbbélés nyomai tűnnének fel életünkben: „elhullajtott emlékmorzsák, gének trükkje”, „csak a gének vicceltek velünk, a halhatatlan gének”.

A Különös tartományban különleges helyet foglalnak el az állatok, amelyek ellenpontot képeznek az emberi brutalitással szemben. Föltűnik a csíki „madármise”, a szerzetes „beszél a madarakkal”, a megszállók vele együtt a madarakat is kivégzik. Amár doktorék a deportáláskor az otthon maradottakra bízzák kék szemű sziámi macskájukat, de az kiszökik, s másnap a vasútállomáson találják meg szétszabdalt testét. A kitelepítés során a hosszú vagonlétben a családdal utaznak a fecskék, de a határőrök leverik a fészket.

Az író történetszövésének jellemzője még a párhuzamosság: egyes szereplők és események más-más elbeszélésben visszatérnek, így teremtenek lazán összefüggő kapcsolatot a különböző részek között. Másik jellemzője a lineáris történetmondás feladása: egy-egy, olykor drámai eseményt előre jelez, majd meglehetős feszültséget teremtve leírja az előzményeket, s végül az elbeszélést kifuttatja a már jelzett mozzanatra. Az emlékezések külön útjait egyes esetekben az írásképben is tükrözteti (Égi mozi, végtelenítve).

Az elbeszélésfüzér hangvétele a tragikus nosztalgia, mély rezignáció, amelyet legföljebb egy kis mitikusság és költészet old. Két példa a misztikusságra: A háborús hősökre emlékezve a sokszor, szinte mantraszerűen ismételt mondatrészlet: „mindig több katonaszívből hajt ki gyöngyvirág”; „Azon a helyen soha többé nem nő ki a fű, de még gaz sem terem, s ha arra oson egy éjszakai vadászatra induló macska, nagy ívben kikerüli”. A leírások – korábbi elbeszéléseiben (pl. Templomkerti látomások, 2014) is felfigyeltem rá – egyszerre festőiek és költőiek, különösen a színek, apró tárgyak megfigyelése, kibontása és leírása részletdús. Stílusa olykor annyira tömör, hogy ha nem lenne foglalt az antropológiában a „sűrű leírás” fogalma, akkor akár itt is használhatnánk:

„A Mandl kisasszonyok dédapám lakói voltak az előző, csodás századfordulón… Előbb gyereksírás töltötte be a vaskos oszlopsor mögötti hosszú verandát, majd kamaszhangok mutáló nyerítése és csiklandós leánykacagás szűrődött ki a falak mögül, s amikor beköltöztek a Mandl kisasszonyok, pipacsszín arccal hallgathatták a szomszédos szobákban szerelmeskedő párokat, akik majd szétvetették maguk körül a házat, miközen nehézkesen, csikorogva fordult alattuk a láthatatlan, hatalmas kerék: a beköszöntő huszadik század.”

Vagy egy másik szép, népies példa: „szülőágy, gyermekágy, nászágy, betegágy, meg amiből nem kelünk föl többet. Az a szerencsés ember…, akit abból a nyoszolyából visznek ki a temetőben, amelyikben a világra jött.”

S nyilván ez az, ami a tragikus századokban csak keveseknek jutott osztályrészül. Örök jelen időben szerepel ez a mondat: „Nem tudjuk, hogy a mi világunk most éli utolsó perceit…” (Ha lejönnek a szarvasok), nem is szeretném magyarázni. Mélyen belénk ívódik a címként is kiemelt – de teljes formájában így szereplő – gondolat: „Különös tartomány a múlt, benne éppúgy megtörténhet bármi, mint a jövőben…” (Váncsa Trézsi rúdlilepedője). Lélektani realizmus, líraiság, folklorisztikusság, misztikusság: talán ezekkel tudnám legjobban jellemezni Jámborné Balog Tünde elbeszéléseit, amelyekkel szinte egyedülálló a mai magyar irodalomban. (Széphalom Könyvműhely, 2019)