Iancu Laura: András érkezése; Halmai Tamás: Isten peremén – Iancu Laura költői világa

Minden irodalmi alkotás a saját korából táplálkozik, a kortársi nyelvet mint jelrendszert alkalmazza, s mint ilyen, az időben gyökeredzik. Iancu Laura lírája valahogy mégis a szakrális „időtlenségben”(Halmai: Túl a versen) lebeg, akárcsak az általa vers-fohászokkal ostromolt Ige. „kezdetben volt az Ige / de az Igének nincsen kezdete” (Iancu: Beszélgetés rorate előtt). A 90. Ünnepi Könyvhétre a Magyar Napló Kiadónál megjelenő „páros”, egymásnak felelő kötetek, Iancu Laura hetedik önálló verseskötete, az András érkezése és a fiatal költőnő munkásságát érzékenyen feltáró barát, Halmai Tamás Isten peremén című elemző könyve ezt a fent említett időtlenséget igyekszik archiválni.

A „krónikás” bevezetőjében egyenesen „Csángó örömhírként” aposztrofálja ezt az archaikusan vallomásos, mégis vagy pont ettől mágikus nyelvezetet alkalmazó poézist. Iancu Laura mélységében (is) tekintélyes életműve a misztérium sejtelmességének belső ritmusát követve olyan módon megalkotott „teopoézis”, istenkereső líra, amely vállaltan „nem sokat törődik a költészeti korszellemmel”(Halmai: Az ég utolsó szava). Hogyan is törődhetne, mikor „Az ember, mint a bőrét, magán hordja a nyelvjárását…”(Halmai: „…aminek nem lehet nevet adni”), azt a „csóktól lángoló nyelvotthon[t]”(Iancu:Kövek között), amit „középkort járó nyelvé[vel]”(Iancu: Beszélgetés rorate előtt) nem tud és nem is akar levetkőzni magáról.

A költő a korábbi Iancu-kötetekhez hasonlóan, az András érkezésé ben is a bibliai zsoltárirodalom mintájára felfogható verses imádságok során panaszolja el „Tükörsima szomorúságát…”(Iancu: Este a faluban 18). Nyugtalan alanyiság, rejtőzködő verstudat, népies vallásossággal fűszerezett természeti hasonlatok, többnyire központozás nélküli szövegtest és az eddigiektől szokatlanul eltérő nyílt testiség jellemzi e lírát, amelyben Halmai szerint „egy falusi szocializációból jött városlakó monológjait olvassuk, a valóságból elemelt élmények, a misztikummá absztrahált impressziók szövegvilágában járunk” (Halmai: Szobrok közt vesződő árnyék).

Az olvasó nehezen választja szét a mindvégig dialogizáló s „vőlegényváró lelkülettel”(Halmai: Szobrok közt vesződő árnyék) megfogalmazott versbeszéd címbe foglalt „Andrásában” a konkrét férfi archetípusát és az evangéliumi apostol személyében formálódó spirituális költői ambíciót. „mindennap / lerajzolom szép testedet / s talán lesz idő / megvarrni vőlegényingedet / vadonnőtt szederből záporgallérú csillagokkal / három kezed lesz három és / szíved helyére / szívemet horgolom” (Iancu: Dolgaim).

Mi leginkább egy személyre szabott Isten utáni vágyakozásban megénekelt konfessziót vélünk felfedezni ebben a mitikus „szerelemben”. Halmai úgy látja, hogy Iancu Laura költészete „tőrőlmetszett […] ennélfogva nem vigasszal, nem tanítással, nem felelettel szolgál: szívhez térít inkább” (Halmai: Szobrok közt vesződő árnyék).

S talán ez lehet az a vezérvonal, ami mentén a költő újra és újra visszavezet minket két legfőbb kapaszkodójához, a vasárnapban és az anyában artikulálódó alapmetaforáihoz. Mindkettő az amúgy a „ház mögött kitérdelt imán”(Iancu: Bakony felé) érlelt és a „bajjal rakott tarisznyá[m]ból”(Iancu: Párhuzamok) előhalászott bizonyosság fundamentuma. A rendre – s köteteken átívelő – „kabát-motívum” mögé rejtőzködő szerző (lásd többek között a Míg kabátot cserél Isten című kötetet, 2014) önkitárulkozásának kétségekkel együtt is vállalt hitét bizonyító jelképek e költői életmű alfái és ómegái. Az égi és földi létezés e két határjelölő pontja téma­függetlenül magasodik a hétköznapi valóság fölé, metafizikai minőséget adva a versnyersanyag szavakból épített grammatikájának. Megszenteli azt. Akárcsak a testiségében a szerzőtől ezer kilométerre egzisztáló anya létezésének a tudata. „Elég, hogy kicseng a hívás, / hogy vissza nem hívsz, / csak megnézed az érettségi képemet, / és bajra gondolsz, / küldöd hozzám az Istent, veted a keresztet”(Iancu: Alvás helyett). Mária Jézus felé irányító közbenjáró szerepe köszön vissza a költő édesanyjához fűződő kapcsolatában, ami, úgy tűnik, ki- és megkerülhetetlen számára.

S ha e felvázolt szent és profán világok közti kapcsolatban az anya a „médium”, akkor a kommunikációs csatorna szerepét a költészet hivatott betölteni. Ennélfogva Halmai értő elemzéséhez társulva valljuk, hogy „Iancu Laura misztikus-művészi meghagyásából azt érteni ki: a világgal Isten egyet, az ember mást, de a költészet igazat akar”(Halmai: Bevezetés). S ez az a felismerés, amely e két kötet – és talán nem véletlenül a két szerzői lélek – párhuzamos világokban eredeztethetőségének alapjául szolgál. Angyalvidék, költőparadicsom, poétikai lelki tükör a kapocs közöttük, s az a tűnődő, kissé gondterhelt portré, amely a borítókon – az egyiknek az elején, a másiknak a hátulján – mintegy véglegesen egybefűzi, sőt ilyenformán keretezi a két kötetet.

A Nehrer György által Iancu Lauráról készített fotó és a szintén mindkét borítón visszatérő fa-motívum „ontológiai értelemben alkotnak kohéziót [egymással és tovább tágítják ezt a] keserves, keresztvivő boldogság” (Farkas Gábor) horizontot. Akárcsak Halmai kötetszervező koncepciója, amelybe az életműelemzés mellé zökkenő nélkül simulnak a recepcióból vett szemelvények, életrajzi adatok és egy korábbi, a Magyar Művészeti Akadémia Keddi kaleidoszkóp című sorozatában elhangzott hosszabb beszélgetés a költővel.

S ha a „páros-kötet” borítóira azt mondtuk, hogy tágítják e markáns lírai életmű horizontját, akkor e beszélgetésre a „mélyülés” kifejezést kell alkalmaznunk. Mert mindig izgalmas azt a belső ritmust mint valami poétikai pulzust közvetlenül tapintani, amely az alkotói lélek forrásvidékéhez, a szívhez vezeti az olvasót. „…azért ír az ember folyamatosan, mert nem találja azt, ami keresi őt. Minden vers egy találkozás vagy egy kísérlet egy találkozásra…”(Halmai: „…aminek nem lehet nevet adni”). Bizton állíthatjuk, hogy a két költő – Iancu és Halmai – és jelen sorok írója e két kötet kapcsán (is) találkoztak egymással, s csak ugyanezt kívánhatjuk az e tájra tévedt olvasónak is. Ehhez az ünnepi találkozáshoz azonban a metafizikai intencionalitás lehet az egyetlen helyes hozzáállás. „bot nélkül érkeztem / fedetlen hóbarlangon át / egyszer talán erre jár András a szent / megünnepelni nászát // türelmét méri rajtam az ég”(Iancu: Beszélgetés rorate előtt).

(Magyar Napló, 2019)