Vajon a dolgok letérhettek volna-e elképesztő
röppályájukról? Mert olyan pontjára érkeztek az
életüknek, ahonnan már nem folytatható semmi
ugyanúgy. Ha legalább megajándékozták volna
egymást a fájdalmaikkal, ha a bánatukat és
szomorúságukat felajánlják ajándékul. És nem
várják, hogy a magyarázatok megjönnek majd
idővel. Nem azt gondolják, hogy az idő majd
mindent elrendez. Mert nem rendez el semmit.
Még ahol nincs rejtett vagy bevallhatatlan titok,
még ott is, a legkisebb törés is tátongó szakadékká
változik – éppen az idővel. És a lyukakat, foltokat
ki kell tölteni valamivel. Beérniük a puzzle néhány
darabkájával? Határozott ütés a gyomorszájba, ami
elveszi lélegzetüket és szúr és fáj és vág és fojtogat.
A másodperc törtrésze alatt döntenek, miközben
fájdalom akasztja el a lélegzetüket, az érzés, hogy
megfúlnak, összerogynak, szívük megáll. Rémálmok
kísérik a zötyögésben: belefulladnak a Büdös-barlang
kénes gőzébe; a Szent Anna-tó jeges közepén vacognak,
és nincs, aki kihúzza őket; tányérok repülnek feléjük,
gödör ugrik alájuk, hegy borul rájuk immár végképp
megállíthatatlanul, és eltűnnek nyom nélkül! És el a
hangok, az illatok, a színek is: és soha többé! De
tényleg soha többé? És nincs, amit szembe szegezzenek
szomorúságukkal, haragjukkal, fájdalmukkal, az érzéssel,
hogy elárultak vagy elárultattak.
A legnehezebb a lélekkel volt. Sétáltak
a kora tavaszban, könnyű léptekkel át
a hídon, mint akik épp akkor hagynak maguk
mögött mindent. Természetes váltakozás,
a test tökéletesen bejáratott mechanikája.
Egyetlen összetett idegrendszeri parancs,
amikor nincs szükség az akarat erőfeszítésére,
hogy előrevigyék magukat. És nincsenek
célok, amelyeket már nem akarnak elérni,
és utak, amelyeket már nem akarnak bejárni.
A test öntudatlan tevékenysége, ahogy halad,
a test emlékei, hogy milyen mozdulatokat kell
végrehajtania. És közben nézni-látni a falakat,
házakat, téglákat, törmelékeket, s köztük a…
szétmálló kötőanyagot is. Minden lépésnél teljes
súllyal nehezedni a földre. Véletlenszerűen balra,
majd jobbra fordulva széles köröket írni le, olyan
pályákat járni be lassan, amelyeket képtelenek
lennének berajzolni a térképen. De a legnehezebb
mégiscsak a lélekkel lesz. Azt hitték, csak hónapok…
és megérkezik...
A legeslegutolsó pillanat hideg, durva és
lucskos érintése. Aki mögötte áll, „kiváló
erkölcsű”, 18 és 45 év közötti, mentálisan
teherbíró képességű helybéli férfiú; külön
képzést kapott arra, hogy helyesen fel tudja
majd mérni a dolgokat, a testsúlyt például,
és hát lelkileg is felvértezettnek kellett lennie
a feladatra. Hiába volt a kecsegtető, a helyi
viszonylatban is igen magas fizetésajánlat,
végül is csak hárman reménykedhettek a
majd kétszáz jelentkezőből erre a munkára.
De egyikük már az első nap rosszul lett a
bitófa látványától, a másik pedig meggondolta,
és meg sem jelent a kitűzött időpontra.
„A nyertes munkarendje – súgja hátulról –,
nyilván túl a lelki megpróbáltatásokon,
hektikus”, akad hajnal, amikor sorozatban
kell dolgoznia, és akad hónap, amikor nincs
semmi, de semmi, de semmi munkája.
Álmodban ősz van; te vagy idén a legelső neki…
Kapucnis felsőben, Surda-sapkában
odasétálni a helyszínhez, a mellen átvetett
táskában hangtompítós gépkarabély, belépni,
majd másodpercek múlva ki is jönni onnan.
Az utcán egy parkoló autó alá dobni a fegyvert,
pár méter megtétele után megszabadulni a
felsőruházattól, a nadrágot és a sapkát egy
kapualjba dobni, majd kapkodás nélkül elsétálni
a helyszínről. Az eldobott ruhákról rögzített
DNS-hordozó anyagmaradványok, a DNS-
profil mind egyetlen irányba mutatnak…
Hangtompítós fegyver, tompa kattanás,
menekülés… Bent, vérbe fagyva harminc
közös évük a vércsíkos előszobában.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
