Kertai Csenger: Mindig kivirágzik

József Attila egyik levelében arról ír, hogy ő az úgynevezett istenes verseiben – az Ó- és Újszövetség után – a harmadik evangélium lelkiségének költői foglalatát kívánja adni. Ennek – eleddig az irodalmi elemzések által kevésbé kiemelt és helyén kezelt – lenyomatát adja az 1923-as Tanítások című ciklus, amely egyáltalán nem merül ki a Kassák-féle avantgardista vonal hatásának sajátos reprezentációjában, hiszen ez a lírai kísérlet a fentebb említett levélrészlet szellemében valamiképpen túlmutat a szóban forgó – jobb híján avantgárdnak nevezett – szabad verses költői korszak poétikailag interpretálható elemein. Így van ez a pályakezdő Kertai Csenger Mindig kivirágzik című kötetének esetében is, amely a fiatal kortárs költészet megszólalásmódjainak többnyire hasonló tónusú, gyakran egymástól szétválaszthatatlan szólamot kántáló, üresedő akusztikájában merőben idegen hangot üt meg.

Erre az igencsak ritka jelenségre utal előszóvá terebélyesedett fülszövegében Tolnai Ottó is: „Valóban, mintha Paul Claudel ama gyermeke jelent volna meg előttem, aki, csak improvizálva fordítom, a mezőn játszik a szamarakkal, miközben valami homályos előtt énekli dalait […] végre egy eredendően naiv lélek, egy költő. Amilyet mindig is kerestem.” Hogy az egyértelmű, a szerző által is már-már parodisztikus gesztussal reflektált József Attila-hatáson kívül („Azt mondják olyan vagyok, mint a korai József Attila, / de nem tudják, hogy a bennem folyton zsibongó igazság lelke / már rég beágyazta magát az emberekébe…” – Nehéz csomókba) ki mit fedez föl magának, az inkább intuitív tudásának, érzékenységének függvénye lesz, mintsem naprakészre edzett ol­vasói tapasztalatainak. Sőt, valószínűleg jócskán akadnak majd, akik el sem jutnak a felfedezés(ek)ig; csak legyintenek e „naivitás” láttán, illetve a szövegek nyilvánvaló „gyermekbetegségei” fölött. Ha a szerző a második, illetve harmadik ciklusban – az első, Tanítások ihlette, imitációként is értékelhető versgyűjtemény után – nem hajtana végre (legalább egy, ha nem két) poétikai váltást, akár jogos is lehetne ez a reakció. A kötet egészébe merülve viszont többirányú ösvények indulhatnak el a befogadóban, akinek a versek elbeszélőjéhez hűen valamilyen szinten szintén le kell meztelenítenie magát; szükségszerűen szabadulva meg egy sor előítélettől és berögzöttségtől, ami a fentebb körülírt kortárs lírai köznyelvhez köti. Ezzel együtt más kódrendszert sem kell elsajátítania, hiszen a Kertai-féle idomulástól mentes szövegképző artikuláció elsősorban nem esztétikai elköteleződést igényel, inkább egyfajta megigézettséget, hitet, lelkületet hív elő. „Ki az, aki elnyeli a napsütést? / Ki az, aki kirakja a gyerekeket fázni? / Kicsoda a világon botorkáló fájdalom? / Ki imádkozik értem? / Ki imádkozik értetek? Ki mondja ki végre, hogy” (Ki mondja ki végre). Csak néhány „rímelő”: „Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni / ki merészel közülünk? S ki merészel / a csukott könyv leveles sürüjében, / ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel…” (Pilinszky János: Introitusz); „Ismered a meleg haladást a csillagok alatt? / Tudod-e hogy létezünk? / Elfelejtetted a mennyország kulcsait? / Megszülettél-e és már élsz?”(Jim Morrison: Amerikai ima. ford. Földes László). És folytathatnánk még megannyi költőien lakozó lélek feloldhatatlan(?) kérdéseivel… „Már rég ki van mond­va, hogy. / A fenyőkre vizes hó tapad. / Az üres házak tele villanyfénnyel” – írja a Bizonyosság című „válaszversében” Kertai, szimbolikusan emelve (avagy rejtve) el mindenkori tárgyát a kötet kontextusától; egyszerre olvadva bele az aktuális beszédmódok hangmasszájába, s bukva föl ugyanebből az árból. Ez az elemeltség azonban az első olvasat látszatának ellenére korántsem jelent üres emelkedettséget, esetleg dilettáns túlírtságot, pláne pátoszt nem, amivel ugyancsak lépten-nyomon vádolható lenne a szerző.

A képzetek rendkívüli „fényérzékenysége”, a látomásos gondolatfutamok összetettségnek transz­pa­ren­ciája (amely paradox módon ugyancsak támadható a képzavaros írásmód vádjával), a megszólaló messianisztikusnak ható kitételei, miközben karakteres aurát kölcsönöznek, rendre el is bizonytala­níthatják az olvasót afelől, hogy tulajdonképpen mivé nőheti ki magát ez az érezhetően visszafogott, vagyis tudatosan nyesegetett, virágzásnak induló költészet. Minden bizonnyal a következő kötet/kötetek fogják a mérleg nyelvét elbillenteni, hiszen egy még organikusabb, szerteágazó voltában is összetartó szövegszervezés potenciálja ugyanúgy benne van ebben az anyagban, ahogyan egy önmagába forduló, immanens, hermetikus költői világ lehetősége is (lásd Keszthelyi Rezső elkülönböződő, különutas lírájának tanulságtételét). „…újra kell rendezni a Sztalker végét, / nevető kislánnyal és szerelmes feleséggel, / akik nevetve borotválják az Isten szőke hajszálait” – szól a klasszikussá érett Tarkovszkij-filmet idéző szöveg zárlata. Mindezt egy éretlennek is nevezhető költői kísérlet szemelvényeként olvasni – egy szóval – felszabadító; és nem mellesleg olyan bátorságra enged következtetni, ami ismételten ritkaságnak számít a – Tillman J. A. szavaival élve – identitásínségben szenvedő pályakezdő költők körében.

Hogy Kertai Csenger „körön kívüli” marad-e, kérdéses. De – amint az a fentebbiekből talán már kiderült – ennél vannak fontosabb kérdések. „Egyre megy, hogy miket mondasz nekem, / kulcsaimmal bejárásom van a legszentebb helyekre, / máshogy nem írhatnék emberekről, / akik magzatvízzel mossák a fogukat / és halottnak tettetik az utcákon hagyott hangjaikat, / nem mondtam még, hogy téged locsolgatlak / minden kiszáradt pillanatban?” (Nehéz csomókba). Valóban idegennek is tetszhet ez a hang – de nagyon ismerősnek is. „Gyémánthegyen állunk, / De zsebünkben kavicsok vannak”– írja József Attila a Gyémántban. Valahogy így fordíthatnánk ezt naprakészre: kavicshegyen állunk, de zsebeinkben gyémántok vannak… Kertai Csenger első kötetével megcsillantott jó pár csiszolatlant. (Napkút, 2019)