Dékány Dávid: Dolgok C-hez

Dékány Dávid első, 2018-as kötetének fekete-fehér borítóján egy (elsőre trófeának tűnő) fegyver látható, és a könyv egy nemzedék dühének, lázadásának kifejezése. Az új kötet rózsaszín fedőlapja ezzel szemben mintha egy teljesen más, idilli világba kalauzolna el, de ez csak addig tűnik így, míg közelebb nem hajolunk, és észre nem vesszük az értelmezhetetlen tárgyakat a rikító háttér előtt. A kép Akira Ikezoe Future Primitive III. című munkájának felhasználásával készült, és ha a lázadást nem is, a jövő bizonytalanságának problémáját mindenképp felveti, mint ahogyan a kötet versei is.

A fiatal szerző második kötete, a Dolgok C-hez lírai beszédmódja nem jelent radikális váltást a Darwin motelhez képest. A szabadvers-szerű írások, a hangvétel, az erős, váratlan képek és a csattanószerű versle­zárások megmaradnak. Bár a Ké­szülődés című nyitó vers megbontott gram­matikája kísérletezőbb formai világ kibontakozását vetíti előre, ez a későbbiekben nem válik meghatározóvá. Vannak ugyan experimen­talis­tább szövegek, ezek elsősorban az objet trouvé, a talált tárgy mára már klasszikussá váló gesztusait idézik. Ilyen például a Lelet című írás, amely egy fül-orr-gégészeti zárójelentés versszakokba tördelése, vagy a Tiltott színek, amelyben egy Wikipédia-szócikk lényegül át verssé. A Jegyzet illeszthető még ebbe a sorba, amely egy ékezetek, írásjelek nélküli, roncsolt helyesírású, telefonba gépelt jegyzetből, később megírandó pillanatképekből építkezik (ezek aztán szépen ki is lesznek majd bontva a Másikban): „Egyszer felmasztam hogy / megnezzem a napfelkeltet es / rendorok jot­tek lakossagi / bejelentesre / Egyszer felmashtam hogy ?? Es ott / ultem orakig nem tunt fel / senkinek” Bár ezek a szövegek egy kísérletezőbb oldalát mutatják Dékány Dávid költészetének, az egész kötetben mégsem ezek az eljárások uralkodnak. A rövid verseskönyv harmincegy szövegét sokkal erőteljesebben tartják össze a visszatérő motívumok (a víz, az űr, a csillagok, az idő múlása stb.) vagy az alapvetően elégikus hangvétel, amely a korábbi kötet dühét váltotta fel.

Az a kamaszos, egész világra kiterjeszthető harag, amely a létezés szinte minden szegmense ellen lázadt, itt bizonytalan, kapaszkodókat vesztett, keserű lírai hanggá válik. Mintha a korábbi kötetben még biztos pontokat jelentettek volna azok a keretek és határok, amelyek ellen lázadni lehetett, az új könyvben azonban mintha már ezek is elbizonytalanodtak volna: „Szökni akarok, de nincs honnan” (Minden). A legnagyobb bizonytalanságot pedig a jövő jelenti, az a jövő, amelyet lehetetlen kiszámítani, s amelyet talán várni sem érdemes: „Igyekszem minél több elméletet / kitalálni a jövővel kapcsolatban- / akárhogy is lesz, azt mondhassam, tudtam előre” (Eseményhorizont). Ha a jövőre vonatkozóan valami biztos, akkor az csak a lírai én saját halála, amelyet gyakran tematizálnak a versek (mint ahogyan tette az első kötet fülszövege is): „Úgy akarok majd meghalni, / hogy az atomjaim egyszerűen elengedik egymást” (Szülinap). Egyszer azt kéri, hogy holttestét vigyék egy lakatlan felhőkarcoló 88. emeletére (Puhatestű), vagy egész tömören rendelkezik halála utáni sorsáról: „Hamvasszatok el” (Minden). Ebben a bizonytalanságban (amelynek meglétét a határozatlan névmások sokasága is erősíti), ahol szinte csak a végcél a biztos, mintha csupán számok, a (le)mérhető dolgok jelentenének valami kézzelfoghatót. A lírai én nagyon gyakran kapaszkodik a számokba, mennyiségekbe: „Most elkezdhetném kiszámolni, / hogy egy átlagos kapcsolat / mennyi folyadékvesztéssel jár” (Másfél). Vagy: „Ez itt fölöttem egy másfél millió / kilométer magas árnyékkúp - / az éjszaka ötvenötször akkora, mint a Föld” (Lejövő). „Ma három olívabogyót ettem és egy mangót” – fogalmaz a Minden című vers beszélője, mintha az én, a szubjektum megmutatható volna számok, összegek, listák segítségével, ha már máshogyan csak nehezen vagy egyáltalán nem megragadható. Ahogyan az előző kötetbe beszivárogtak a természettudományok, úgy itt is jelen vannak, hogy a versek beszélője általuk próbálja meg jelentésessé, megragadhatóvá tenni a valóságot: érzéseket, félelmeket, bánatot. A természettudományokhoz, a kézzelfogható leírásokhoz fordul bizonyosságért, de sajnos úgy tűnik, ez sem elég: „a lélekről még az sem derült ki, / hogy részecske vagy hullám” (Toboz). Nagy szerepet kap a fizika, a csillagászat mint téma (szubatomi részecskék, aszteroidák, napfogyatkozás, bolygók stb.), sok visszatérő motívum kerül ki ebből a körből. Az univerzumba való kitekintések sok esetben arra reflektálnak, mennyire aprók is a mindenna­pok egy felfoghatatlanul hatalmas tér- és időtávlatból szemlélve: „Ott állunk, valahol a Naprendszer peremén, / pólóban, és olyanokat mondok, / hogy az innen 420 millió fényévre lévő galaxisban / épp most mászik ki egy állat, / ami 420 millió év múlva teleszkóppal figyeli majd, / amit most csinálunk” (Lassú). Az élet jelenségeit, a kapcsolatokat és saját magának lényegét nagyon gyakran természettudományos metaforákkal igyekeznek megragadni a versek beszélői.

A Dolgok C-hez lapjain egyre inkább eltűnik az első kötetben meghatározó többes szám első személyű megszólalást, helyette az egyes szám első személyű válik meghatározóvá. Míg az előző kötetben általában egy generáció vagy (még gyakrabban) egy párkapcsolat részeként használta ezt a többes számot, addig itt egy magányosabb, önreflexív alanyi költészet bontakozik ki. Az önmegfigyelés, az önértelmezés aktusa sok szövegben megjelenik: „Ilyen mondatokat formázok egy alaktalan / tömbből, tolmácsolok magamnak, / ahogy a szék mellett állok, elképzelem, / nagyjából a lámpa szemszögéből, / ahogy a szék mellett állok” (Kókusz). A másik elvész sok szövegből, de hiánya mégis folyamatosan jelen van. Úgy tűnik, hogy egy szakítás feldolgozása, a veszteség számbavétele is ez a kötet. Ezzel egy időben pedig a szubjektum kísérlete önmaga újradefiniálására, az újrakezdés előtti pillanatok lenyomata és az ebből eredő bizonytalanság megragadása: „Nem tudom, merre induljak tovább, / nem találom a saját dimenziómat, / mintha a betonon egymásra festett foci- és / kosár- és kézilabdapálya vonalai közt / nem tudnék rájönni a szabályokra” (Másik). Ugyanez másképp: „Egy végtelen gondolatjel jön mellettem, / ennyi időt kérek, amíg kitalálom, hosszú távon / mit lehetne kezdeni velem vagy egy magamfajtával” (LD50). Ebben az újratervezésben segíthetnek listák (Teendő), az emlékek számbavétele (Lassú; Töltés; Tórusz) vagy a radikális gesztus: minden eddigi élmény, tudás, emlék és tapasztalat áthúzása, érvénytelenítése: „Új viszonyítási pontokat találtam a dolgok definícióihoz, / ezért akármit is mondtam eddig, most visszavonom. / Egyetlen vízszintes vonallal húzok át mindent” (LD50).

Ez a gyökeres váltás (az eddigiek eltörlése) a kötetben tartalmilag talán, formailag és felépítésében, eljárásaiban kevésbé érzékelhető. Dékány Dávid az előző kötettel egy könnyen felismerhető, az élőszóhoz közeli, de sokszor meghökkentő képekkel operáló versbeszédet épített ki, innen jelentős elmozdulás az új könyvben sem történik. Talán csak a nézőpontot illetően látható egy kis változás: mintha egy nyugodtabb, szemlélődőbb, „érettebb” pillantás venné szemügyre a körülötte lévő világot, és a korábbinál belenyugvóbban, kevésbé nyersen konstatálná annak bizonytalanságát. Nem fordulat, hanem egy ígéretes indulás második kötete a Dolgok C-hez, az út innen még mindig sokfelé ágazhat.

(Jelenkor, 2018)