Szilágyi István: Katlanváros

A kolozsvári születésű, tavaly nyolcvanadik születésnapját ünneplő Szilágyi István régen jelentkezett új kötettel, pedig a szakma és az olvasóközönség is hosszú ideje várja egy új könyv születését, ami nem is meglepő olyan nagyszerű regények után, mint a Kő hull apadó kútba (1975), az Agancsbozót (1990) vagy a Hollóidő (2001). Az MMA Kiadó ezt a várakozás keltette űrt igyekezett betölteni az idei könyvhétre megjelent Katlanváros című könyvvel, amely az író 1968 és 1988 között írt, főként az Utunk című lapban publikált esszéit, tárcáit gyűjtötte össze.

A kötet terjedelmes fülszövege egyértelműen egyfajta autobiografikus narratívát kínál fel, értelmezése szerint a közreadott írásokból kirajzolódik Szilágyi István családjának és személyes sorsának története, a kötet voltaképpen olvasható úgy is, mint önéletrajzi regény: „Ekképpen a kötet »memorialisztikus« darabjai olyan nevelődési regényt is alkotnak, ahol a főhős mégiscsak Szilágyi István…” Ennek az elképzelésnek megfelelően a hat hosszabb írást a szerző élettörténetének időrendjében szerkesztették egymás után. Az első, a könyv címét is adó szöveg az író gyerekkorának városát, a szilágysági Zilahot mutatja be, a katlan metaforában megragadva a város lényegét: „…roskadt hátú, erdős öreghegy (a Meszes) tövében, melyre horpadásszerű, mély völgyet zárnak rá a szőlőhegyek. A hegyből – melynek legmagasabb pontja sem éri el az öles bükkök koronájával sem az ezer métert – gyér vizű patak szivárog elő, átbujkál a katlanváros kertjei, utcái alatt; folyása mentén egy kicsit megnyílik a völgy, arra lehet valahogy kijutni más tájak felé, arra jár a vonat is. A Meszes erdőiben laknak a farkasok, a kányák, a vaddisznók, a ködök meg a Hatló nevezetű szél; körben a szőlőkben: nyulak, rigók, seregélyek, bábaszarkák, mátyásmadarak meg kerülők. Mindezektől körülvéve, lent a katlanban lakunk mi, zilahiak.” A természeti környezet leírását szociográfiai áttekintéssel köti össze, különböző terekhez rendelve az egyes társadalmi csoportokat. Ebben az írásban Szilágyi emléket állít annak a városnak, ahol gyerekkorát töltötte (bár Kolozsváron született, kétéves kora körül a család visszatért Zilahra), s amelyhez legelső, meghatá­rozó emlékei kötik. A város történelmét, bőséges hányattatásit is számba veszi, a kezdetektől a két világháborúig jutva. Innentől családtörténeti jelleget kap az írás, hiszen az író feleleveníti a fájó emléket, hogy hiába várják haza édesapját a második világháborúból.

A következő írás jóval kevésbé széttartó, és itt a személyes emlékek is háttérbe szorulnak, bár nem tűnnek el teljesen. Az Asszonyélet egy sírkövön egy zilahi temető sírköve és a körülötte található fejfák feliratai alapján igyekszik rekonstruálni egy hosszú életet, Adorjányi Juliannáét. Az asszony tizenegy gyermeket szült, két férjét gyászolta el – ez akkoriban viszonylag tipikus női sorsnak számított. Nagyon különös megfigyelni, hogy Szilágyi mekkora empátiával és beleérzéssel képes kezelni a női sorsokat, bár ezt a tudását már a Kő hull apadó kútba című regényben is bizonyította. Figyelemre méltó ebben az írásában, ahogy a fiaikat a frontról hazaváró anyákról gondolkodik, s közben el tudja hagyni a hagyományos férfidiskurzus alapvetéseit: „Az anyák ezért bizonyára mindig is hiábavaló őrültségnek érezhették a háborút […] Az efféle meggyőződésekben aztán az sem ingatott meg, hogy tudtam, az anyák néha ilyen búcsújelszavakkal engedték harcba fiaikat: »vagy pajzsoddal, vagy pajzsodon«. Tehát inkább dögölj meg, mintsem legyőzöttként élj tovább. Ó, én ezekben a magasztos dolgokban sosem hittem. Hogy aztán az egyes korok anyái valójában miért kellett ily kérlelhetetlen és nagyasszonyi hangon búcsúzzanak fiaiktól, és hogy aztán nekünk kisiskolás történelemórákon miért kellett ezekben a női magatartásokban a fenséges, a nem-alkuvó, ős-pozitív asszonypéldát felismernünk, ez inkább az ideológiák történetére, s ha nem, a szuggesztiókéra, legjobb esetben a fanatizmusokéra tartozik.” Amellett, hogy bizonyítja, milyen empátiával képes megérteni az anyák érzelmeit, azt is megmutatja ez az idézet, hogy minden közhelyet, gondolkodási sémát képes felülbírálni, egy hirtelen nézőpontváltással más megvilágításba helyezni, újraértelmezni. A kötet írásaiban – témától szinte függetlenül – mindig nagyon erőteljes a bölcseleti dimenzió: bármiről értekezik is Szilágyi, azt mindig távolra mutató reflexiók, filozofikus gondolatfutamok kísérik.

A harmadik, hosszú írás a Vesztesek címet viseli, a háborúkról, a harcterek áldozatairól, az elveszett férfiakról beszél, arról, hogy a háborúban csak „vesztesek és még vesztesebbek vannak”. Természetesen nem elvont gondolatként értekezik a fájdalmas témáról, hanem saját családjának „veszteseit”, fronton harcoló tagjait veszi számba. Nagyapjai, valamint édesapja kerülnek szóba, ez utóbbinak eltűnése fájó veszteségként pulzál a sorok között, igyekszik gyermekkori emlékeiből és a néhány megmaradt adatból megidézni édesapját, de azt tapasztalja, hogy alig valamiből gazdálkodhat, emlékei, a rendelkezésre álló adatok is végesek, az édesapja sokkal inkább betölthetetlen hiányérzet, mint bármi más. Az apák története mellett természetesen az otthon maradó, erős, megtartó anyák története is felsejlik, saját édesanyjáról azt írja, „afféle fáradt Hemingway-hős, aki a ringben félig agyonverve is lábon marad”. A következő írásokban egyre inkább távolodik a család történetétől, ezekben már inkább saját ifjúkora kerül a középpontba. Az Idelenn, odafenn szétfutó gondolatmenetét a természet szeretete, a kóborlások, a hegyek iránti szenvedély tartja össze, s végül egy a Radnai-havasokban, a Lála-völgyben megesett kalandos, viharos pisztrángozás története bontakozik ki, mely az életben való helytállás metaforájaként is olvasható. Az „Aztán kitágult a világ…” egy rövidebb írás, amely a Szilágyi Domonkoshoz fűződő viszony („soha egyetlen pályatárs vagy barát sem késztetett oly mértékben önvizsgálatra, mint ő; mondhatnám, a puszta létezésével”) és a legendás költőtárs megidézése egy több napon át tartó közös utazás emlékén keresztül.

A könyv utolsó, hatodik írása, a Kóborló évek nyolc rövidebb írást szed egybe, amelyekben közös, hogy az általuk felidézett emlékek mind az Utunk szerkesztőségében töltött korai évekből valók. Ezekben a karcolatszerű írásokban a pályatársak, kollégák, fontosabb kortársak alakjai skiccelődnek fel, a szerkesztőségi munka lényege, a riportok készítése közben bejárt vidékek, élmények jelennek meg. Ezekben az írásokban is dominál a kötet egészére jellemző, kiapadhatatlan mesélőkedv, az emlékek felidézésének öröme, de a szövegek terjedelmével párhuzamosan a „masszív építményekként” burjánzó hosszú mondatok is rövidülnek itt, szemben a Katlanváros másik öt írásával. Szilágyi István esszéit olvasni nemcsak azért nagy élmény, mert beleláthatunk a viszonylag zárkózottan élő nagy író személyes életébe, családjának történetébe, hanem azért is, mert az élettörténet mellett megismerhetjük a szerző gondolkodásmódját. Nagy távolságokról indított, kanyargós szövegeiben egy rendkívül eredeti összefüggésekben gondolkodó, az élet szinte minden jelenségét, társadalmi, erkölcsi, történelmi, irodalmi kérdéseket egyaránt szívesen boncolgató elme működése bontakozik ki, s ez legalább annyira izgalmas, mint az életrajzi vonatkozások. (MMA, 2019)