Dobozi Eszter: Hószín átfut, sár fennakad

Nincsen az embernek más hivatása e földön, mint keresni – keresni folyton a boldogság, az üdvözülés forrásait. A bölcs tudja, mindez annál nehezebb, minél közelebb érzi magához a boldogság akármi gyenge szikráit is. És bölcs-e a költő? Lehetett-e bölcsebb a múltban? Hiszen a klasszikusokat olvasva a gyanútlan olvasó rögvest hajlamos a túlzó értékítéletre, miszerint egy-egy strófában, sorban felfedezhető az emberi boldogság gyötrelmesen kicsikart (vagy éppen pátoszosan elérhetetlennek tűnő) fundamentuma. És a ma költői? Soraikat abban, hogy üzenetük bármily csekély módon eljusson az olvasóig, nem segíti sem a kollektív kulturális emlékezet, sem az ingerküszöb relatív magassága. Ilyen bölcseleti alternatívákkal szembesülve írtam Dobozi Eszter korábbi verseskötetéről ( Ahogy ő néz, ahogy ő lát, 2015), és vettem kezembe a költő e mostani, a 2018-as könyvhétre megjelent Hószín átfut, sár fennakad című könyvét is.

„A hetvenes évek vége óta jelen levő költő már a pálya elején feltűnt meditatív-intellektuális hangjával, ami aztán később egyre sűrítettebb formában szólalt meg” – így fogalmazza meg találóan Bakonyi István a Tiszatáj2016. októberi számában közölt recenziójában Dobozi Eszter lírikusi alkatát. És ez a meditatív-intellektuális hang hatja át a szerző újabb verseit is. És az újabb költeményekre is egyformán igaz, hogy elválaszthatatlan a lírai hangnemtől az eszmeiség tradíciója és a tradíciók eszmeisége. Vasy Géza a költőnő viszonyát a hagyományhoz szintén az életmű releváns tulajdonságának látja. Megállapítása, mely szerint „Dobozi Eszter […] az ókortól napjainkig ívelő tendenciák sokoldalú ismeretében lehetetlennek és értelmetlennek tartja ennek a hagyománykincsnek az elvetését, leminősítését, ugyanakkor korántsem tekinthető konzervatív költőnek” (Az Egy: Látó, Fehér, Kettőztető, Másolhatatlan = Tíz kortárs költő, Felsőmagyar­ország–Szépírás, 2007), összecseng például Erős Kinga hasonló jellemzésével: „Csendes, komoly szavú líra ez, melyben a mondandó legtöbbször kötött formát talál, s az alkotói igényesség felelősségtudattal egészül ki. […] sosem ír divatos semmiségeket, sokkal inkább az irodalom és a hagyomány megtartó erejét hangsúlyozza és félti (Kortárs, 2003/7–8).

Az újabb kötet meghatározó stílusértékét a szakrális versbeszéd és az emlékezet, a tapasztalat alkotta relatív tér és idő perspektívája adja. Már a könyv több fejezetének címében lévő határozószók(Odafönn kik elhajóznak, Eleitől fogva) és főnevek (Képek és képzetek, Mit akar az emlékezet?) sugallják az olvasónak, hogy a tér- és időtapasztalás a könyv verseiben megjelenő tematikus lírai alapélmény fontos tényezője. A tér- és időtapasztalás az egyén alanyi létélménye az első fejezet (Ő lesz ígéret) Programok, rendszerek című költeményében. A jelenkori lét egzisztenciális alapját jelenti a gépi környezet, amelyből a lírai én úgy akarja a kitörést, hogy az ösztönös düh hangján szólal meg: „Nem fogtok begyűrni, se ilyen-olyan / programok, rendszerek! Digitálisak / s azon túliak!” A jelenben a lélek belső terein (is) uralkodó virtuális terekkel állítja szembe az én a múltat az archaikus „egykoron” határozószó alkalmazásával, egyben utalva arra is a vers végén, hogy az élettelen digitális világgal szemben „hallani, hogy surrog, él a nedv alant”. (Az élő nedv itt voltaképpen a vezetékek száraz adatáramával ellentétbe állított lüktető lét, szűkebben a vér szimbóluma). Már címe is mutatja, hogy a Programok, rendszerekhez hasonló tematikát hordozó vers a kötet végén olvasható Rendszereidben. A vershelyzet alapja a modern kori adattárolás eszköze, a winchester. Dobozi a szövegben tulajdonképpen az adatok és az emberi agy, illetve idegrendszer, azaz az érzékelés összefüggéseit fogalmazza versbe. A számítógépes adathordozó, amiben „rögzül színek sokasága s a fény, amely eltölt”, így válik az emlékezet, és – kisebb túlzással élve – az örökkévalóság eszközévé, amelyben – a mentett képek által – „a reszketeg élet […] azt lükteti, hogy van / még erejéből”.

A múlt, a hagyomány, az emlékezet, illetve ezek hatása a jelenkor emberének tetteire, gondolkodására – ez a kötet legtöbb versének vezérgondolata. E bölcselet perspektívájából szemlél és fogalmaz Dobozi Eszter megidézve költőelődöket (Igék, számok; A tájba lehelve; Kéklő) és mitológiai alakokat (Gilgames és Enkidu). A halandó ember számára a lét az elmúlás és a megmaradás körkörösségében értelmeződik: a jelen élő, éppen történő, aktív, a múlt pedig ezzel szemben lezárt, passzív. Az emlékezet és a hagyomány azonban élővé teheti a múltat is, ahogy ez a kötet több versében is alapvetés: „Most már minden a voltakra vetítve / igaz. Ez a túlélőnek a kincse” (Viszonyítva); „mint az ánizs / illata, lengte át a múlt a szobát” (Ki készülődik innen); „a magába forduló, / szűkölő tudatba / hull minden, ami volt. / Ám az el-eltűnőn / túl még valami él” (Még valami él). Mert ha a múltat végképp lezártnak tekintjük, akkor nem vesszük figyelembe az emlékek és a hagyomány jelenünkre gyakorolt hatását, amelyek nélkül „torzó lesz minden élet […] s már semmi sem [lesz] ugyanaz” (Tankák).

Végül az összekuszálódott egzisztenciális létben, amelyben „illan időnk […] Elleng / a végtelenbe kéklőn” (Kéklő), már elveszni látszik a humánum, mert „ki tudja, mit akar az emlékezet”, és ki tudja, hogy hol „a tökéletes rend” (Mit akar az emlékezet?)? A válasz: a művészet, amely jelen megalkotottságával magában hordozza a múlt emlékeit, és áthagyományozza a jövőnek a jelen értékeit. Ebben az ételemben (is) időtlen az alkotás az alkotó végességével szemben. Vagyis a művészet, „mint versnek a ríme, / időn kívülien éppúgy fölizzik. / S majd itt áll a tájba lehelve mindig” (A tájba lehelve). A költő számára pedig marad a jelenben a képek és a hangok rejteke, ahol tud „a fényes fehérrel / betelni, s csak lenni végtelenében” (Amarillisz).

A Hószín átfut, sár fennakad című verseskötet jól példázza, hogy – Erős Kinga szavaival – „Dobozi Eszter lírája az időbeliség dimenziójának kérdéseit is felveti, a múlt, a jelen és a jövő lehetőségét és tapasztalatát”, de ezen túlmenően a költőien lakozás dimenzióira is megpróbál válaszokat találni. Arra, hogy az emlékezet és a hagyomány hogyan teremti meg a művészet által jelenünkben a múlt és a jövő közötti értékközvetítő hídját. (Orpheusz, 2018)