Cs. Szabó László: Útrahívó – Képzőművészeti írások

A Magyar Művészeti Akadémia a Hazajáró lélek (2018) irodalmi témájú írásokat tartalmazó kötet után egy újabb válogatást adott ki Cs. Szabó László esszéiből Szakolczay Lajos szerkesztésében. A cím kiváló, hiszen az Útrahívó kötet olyan utazást ígér, amelyhez nem kell sem interrail bérletet váltani, sem feltankolni több tíz liter üzemanyagot, hanem elég elhelyezkedni egy pohár chiantival, konyakkal vagy éppen whiskyvel a fotelben, s a szellemi utazás már indul is Európa különféle tájaira.

Az alcím nem egészen pontos, hiszen ezek az esszék nem képzőművészeti írások. Nem a képzőművészetről szólnak, sokkal inkább művelődéstörténeti, eszmetörténeti, társadalomtörténeti gondolatfutamok, személyes vallomások, morgolódások képzőművészeti alkotásokhoz kapcsolva. A kiindulópont valóban sokszor egy-egy mű megpillantása, de ugyanígy lehetne (sőt gyakran meg is esik) egy kora reggeli kávé elkortyolása, egy csésze tea a délutáni alkonyatban, a rügyező fák színskálája a friss tavaszi szélben. A kiindulópont az, hogy egy élmény mélyen, az alsó rétegekig megmozdítsa a szerző lelkét – az emlékekben rögzült belső képeket és a váratlan gejzírként feltörő érzéseket –, hogy aztán az impulzus mint egy áramütés végigsuhanjon sok-sok asszociatív reflexión, amelyek mind az európai művelődéstörténethez kapcsolódnak. Ahhoz a civilizációhoz, amelynek végső nap­jait éppen most őröljük fel, s készítünk elő egy új, ember nélküli világot.

Az esszék, de inkább Cs. Szabó gondolatvilágának nagyszerűsége, hogy olyan módon tud átfogó lenni egy-egy témában, mint azóta is kevesen. Térben és időben szempillanatok alatt lát meg összefüggéseket a reneszánsz polgári élet és az ipari forradalom alatt kialakuló proletárlét művészetéhsége, vagy akár a bizánci udvar közönsége és az impresszionista festészet befogadói között. Egy ablaksorra pillantva egyszerre jut eszébe a neoklasszicizmus szabályos sorozatainak fegyelme és a buján dús Dózse-palota állandóan napfényben fürdő árkádsora. Gondolatban egyszerre van jelen Firenzében, Londonban, Amszterdamban és Párizsban. De ugyanakkor Bécsben, Kolozsváron, Nagyváradon, Budapesten is. Lenyűgöző az asszociációk fesztávolsága.

Manapság szinte szokatlan a bátorság, hogy folyamatosan mer határozott, egyéni véleményt alkotni. Mindenről rögtön saját ítélete jut eszébe, amely természetesen első záloga a személyes viszony kiépülésének, hiszen enélkül csak tudományos sablonszöveg lenne, amit Raffaellóról vagy éppen Leonardóról, Michelangelóról mond. Az érzékeny, szép utószóban a szerkesztő, Szakolczay Lajos túl ingerültnek nevezi Cs. Szabó némely állásfoglalását éppen személyessége miatt, s erős ítéleteit bizonyos kérdésekben nem tartja megalapozottnak. Lehetséges valóban, hogy egy-egy szoborról, épületről, képről mást tart a képzőművészeti kánon, más helyre állítja a nagy örök múzeumban, ám Cs. Szabó jól láthatóan fittyet hány a rögzült helyi értékekre, s csak saját, időben is folyton változó rangsorával, illetve összefüggésrendszerével van elfoglalva.

A szerkesztő az utószóban kiemeli azt is, hogy az esszéista írásművészete egyedülálló, és szerencsénkre olyan modorban ír, amelyben udvariasan teret hagy a befogadónak arra, hogy másképp lásson egyes kérdéseket, művészeket vagy irányzatokat. Az írások olvasása közben marad szabad levegőnk ahhoz, hogy másképpen asszociáljunk egyik épületszegletről a másikra, a foltok és színek kavalkádjából egy-egy verssorra, vagy éppen másképp lássuk a nagyszabású barokk elgondolások nehézkes mozdulatait egyes oszlopsorokban vagy bibliai témájú képek struktúráiban.

Mai fogalmainkat használva ismeretterjesztőnek is mondhatnánk ezeket az esszéket, ha nem éppen az volna az író szemléleti alapja, hogy ezeket az adatokat mindenki ismeri. Az ő feladata pusztán annyi, hogy sajátos módon elrendezve őket felmutassa egyéni álláspontját. Csak hát, tegyük hozzá szerényen, mi éppen a fejünket kapkodjuk az írásokból érkező sok új információ után szaladva, akár a Dózse-palota lószobrairól, akár Raffaello vagy a németalföldiek vásznairól van szó. A 20. század vége felé jött újra divatba a különböző művészeti területek erősen művelődéstörténeti, társadalomtörténeti jellegű vizsgálata, amely elsősorban nem az esztétikai értékek önelvű megnyilvánulásaira koncentrál, hanem azokat a társadalmi, művelődési kontextusokat veszi szemügyre, amelyek erősen befolyásolták egy-egy remekmű megszületését. Az ilyen elemzéseknek, kutatásoknak mindig fontos tulajdonsága, hogy a művészeti vagy tudományos terület rögzült keretei közül kilépve valamilyen meghökkentően új szemléletmóddal álljanak elő. Cs. Szabó ebben jelentősen megelőzte korát. Kérdései sokszor olyan formákban öltenek testet, amelyek voltaképpen nem valósak, de nagyon elgondolkodtatók. Például, hogy mi lett volna, ha Shakespeare egy európai tájakra induló körútja során (Grand Tour) ellátogat Velencébe, és megismerkedik az ottani színház tartalmi és technikai világával?

A kötet egyik legnagyobb hiányát abban érzem, hogy Szakolczay Lajos utószava nem tartalmaz semmit arra vonatkozóan, hogy milyen elvek alapján rendezte egymás mellé az írásokat. A rend inkább tematikus alapokra épül, mint az írások megszületésének kronológiájára. Az első részben a nagyobb léptékű, egy-egy egész stílusirányzatot vizsgáló szövegek kaptak helyet (Véres, szép világ), a másodikban azok, amelyekben egy-egy zseniális művész kapott portrét (A sasok elszállnak), a harmadik (Kártyázó halak) már a modern művészet alkotóit firtatja egy-egy képükben (szobrukban) Gaugaintől Picassoig, a negyedikben pedig hazai partokon, hazai festőknél köt ki Cs. Szabó (Így éltünk Pannóniában). Az ilyenképpen jól magyarázható szerkezetben viszont egymás mellé kerülnek olykor több évtizednyi különbséggel megírt szövegek, amelyek egymásutánjában nem feltétlenül értjük a szemléletváltozást, az idősödő szerző gondolatvilágának formálódását. Azért hiányolom ezt különösen, mert éppen a szerkesztő lett volna a legalkalmasabb és leghivatottabb arra, hogy Cs. Szabó művészet- és művelődéstörténeti gondolkodásmódjáról nagytanulmányt készítsen. (Sok ok között azért is, hogy egykori nehéz sorsú, Cs. Szabó László, az esszéíró című írásának párdarabját elkészítse az immár szabad világban.)

Az Angliába emigrált tudós hazatérésének egyik feltétele volt, hogy itthon is jelenhessen meg kötete. Az első, Alkalom címűt esszékötetét (1982) az Őrzők (1984) követte. A mostani válogatás ezeket az írásokat az Új látóhatárban, az Irodalmi Újságban, valamint a Katolikus Szemlében közöltekkel egészíti ki. A forrásjegyzék számomra nem teljesen követhető módon hol a gyűjteményes köteteket, hol az eredeti forrásokat adja meg (talán azon okból, hogy hol az egyik, hol a másik forrásból vették át az esszé szövegét a kiadók). Az olvasót a tanulmányok végén álló dátum igazítja el, hogy mikor született egyik vagy másik szöveg. Ez azért nagyon fontos, mert Cs. Szabó folyamatosan harcban áll saját modern, de voltaképpen inkább posztmodern korának embertelen szürkeséget sugárzó, értelmetlen és bután felfokozott fogyasztói igényeket sulykoló világával, s ehhez a „kontrasztanyaghoz” képest dicsőíti a reneszánsz, a barokk vagy akár a középkor művészeti világát. Mai olvasóként rögtön el is bizonytalanodhatunk, hogy ezeket a mondatokat vajon melyik évekről írja: „Már nemcsak bányák, kohók, géptermek és a futószalag munkaerőigénye hajtja a népmozgást, hanem a piackutatás, értékesítés s a növekvő hitelszerzés is; írógépeknél többen dolgoznak, mint kapcsolótábláknál, személyi felvonókban annyi dolgozó szorong, mint le-fel sikló szállítókasokban az aknaszájnál, az áruelosztás jelentősége egyenlő a gyártással, tékozló, leleményes reklámharc indul meg a fogyasztókért: sűrített vitaminnal és korlátolt kalóriával csábító, irányított etetés pléhdobozokból, áruházi öltöztetés, műanyagokkal, a filléres divat idényenként változó egyenruháiba. Örökké péntek délután van a hemzsegő Oxford Streeten. Mindenhol. Ahogy rendi társadalomban kötelező volt a szertartásos, mély hajbókolás világi és egyházi hatalmasságok hintója előtt, fogyasztói társadalomban kötelező a bevásárló tülekedés: szertartásos hétvégi áldozás az áruházak oltárán.” Bizony, ez az írás 1953-ból való. Csak az csoda, hogy az európai civilizáció kihúzta máig ezt a hatvanöt évet…

Az írások másik jellegzetes pontja, értelemszerűen, a tiltakozás mindenféle diktatórikus, önkényuralmi rendszer ellen, s ezek között természetesen a magyar forradalom leverése utáni helyzet ellen is. (Ebből a szempontból is igen lényeges, hogy egy-egy szöveg 1956 előtt vagy után készült. Márkus Béla a Kortárs 2018/7–8. és 9. számában elemezte részletesen, hogy a politikai történések miképpen alakították Cs. Szabó értekező prózájának műfaji rendjét és témaválasztását.) Az ilyen mondatokban, mint: „Itt van Graaf Em­merich Tekkely rézmetszetű képe is, Opersoofdder Hungarische Malcontenten en Protestanten; a hollandi lapot csak a szép munkáért vettem meg (vagy ráadásul kaptam egy pinceőrző kutyától), mert a feleségét, Zrínyi Ilonát szívből tisztelem, őt azonban nem; csatlós bábfejedelem volt a török Porta kezében, s olyan gyászosan is végezte, mint manapság a legtöbb moszkovita csatlós kormányfő Prágától Bukarestig”, a történelmi párhuzamok nagy perspektívájú szemlélete mellett a folya­matos politikai érzékenység is ott mozog, 1954-ben akár önbeteljesítő jóslatnak is tarthatjuk.

Az összes kontextus (művelődéstörténeti, közgazdasági, politikai, művészettörténeti) közül talán mégis a gyökerekhez fordulás, az eredet folyamatos szem előtt tartása a legfontosabb. Igazán nagyszerű, hogy ezt maga Cs. Szabó is reflektálttá tudta tenni írásaiban, s nem tudat alatti búvópatakként hordozta sorai, bekezdései között. Miközben a velencei festészet arany százada fölött elmélkedik, az arisztokrata és egyházi megrendelők igényeit szemrevételezi, majd a hivalkodóan mélyen katolikus város elvárásaival szembehelyezi saját alaphelyzetét is: „De Lotto képe előtt merengve, s hátam mögött a felséges velencei naplemente pazar pompájával, az a sejtelmem támadt, hogy kálvinistaságom rejtekén van egy zug, ahol még mindig fehérre meszelt, dísztelen falak közt énekli egy kisdiák, hogy Te benned bíztunk eleitől fogva.”Nemcsak Cs. Szabó örökké különvéleményre, különállásra fogékony lelkületére villant parányi fényt ez a megjegyzés, de másik oldalról éppen arra az ökumenizmusra, amelyben a különböző vallási irányzatok, az eltérő kulturális mintázatok és az egymást maguk alá gyűrő korok mind-mind kellemes összhangban férnek meg.

Ilyen összhang végül is az angol–olasz, London–Róma tengely is, hiszen a hagyományos északi–déli ellentétpárban inkább a germán–itáliai különbségeket (pápaság–császárság) szoktuk felvetni: a napfényes Itáliával a rideg, sziklás teuton tájak állnak szemben. A ködös Albion valahogy mindig párhuzamot jelez a mediterráneum elfogadásában sajátos Itália-képével. Cs. Szabó remekül érezte meg és írta le több esetben a két ország, két kulturális nemzet művészeti kapcsolatainak alakulását.

Noha manapság antikváriumokban elérhetők Cs. Szabó korábbi kötetei, ez az új, összefoglaló és teljességre törekvő esszégyűjtemény nagyon fontos mérföldkő szellemtörténetünkben, s ha lesz értő olvasója – főként a diákság körében –, akkor érzékenyebb, elmélyültebb, humánusabb gondolati útra terelheti világszemléletünket. Reménykedjünk ebben, ahogy Cs. Szabó is reménykedett, hogy szektásan kevés olvasója lelkében elhintett magból egyszer kikél majd egy új, az értékekre komolyan figyelő, azokat mindig szem előtt tartó gondolkodó nemzedék. (MMA, 2019)