Titkosított jelenidő

Kalandos életem során a múlt század nyolcadik évtizedében mellékfoglalkozásként néhány évig színikritikus (is) voltam. Lelkesen elszánt igyekezetemben meglepően rövid idő alatt sikerült magam ellen hangolni a színházi szakma számos hangadó vezetőjét és a Magyar Szocialista Munkáspárt ilyen-olyan korifeusait.

Egy szerkesztőségi értekezleten Orbán László miniszter elvtárs (felesége az ötvenes években általános iskolai tanárom volt, egy alkalommal, talán 1972-ben, vele s férjével egymás mellett ültünk a Madách Színház első sorában: volt tanárnőm barátságosan, kedvesen emlékezett rám, a hajdan roppant rosszcsont nebulóra) egy Kazimir Károly által rendezett előadásról írott, általa gorombának és igaztalannak minősített színházi kritikámért tanúk előtt így torkolt le: Tudja, maga, Szigethy elvtárs, mennyibe kerül nekünk a Kazimir elvtárs tehetsége?!

Nem tudtam.

Két év múlva, valamikor 1975 tavaszán, délután, otthonomban csöngött a telefon. Szigorú női hang: Szigethy elvtárs? Kapcsolom Aczél György miniszterelnök-helyettes elvtársat!

Remegett kezemben a telefonkagyló.

Négy-öt percig szusszanás nélkül, folyamatosan, egyre inkább emelkedő hangfekvésben, már-már ordítva szidott a nagy hatalmú elvtárs, végül kritikusi tevékenységemet ellentmondást nem tűrve a fasiszta újságíráshoz hasonlította. Mivel Aczél elvtárs is bizonyos értelemben ember volt, kifulladt az indulatos kiabálásban, levegőt kellett vennie. Pillanatnyi csend, kihasználtam: Értem… de miért kiabál Aczél elvtárs?

Nem bátor voltam, csak riadt és őszinte.

Először és utoljára váltottam szót Aczél Györggyel, abban az órában ért véget (önként!) színikritikusi pályafutásom. „Visszavonultam” az egyetemre, maradtam évtizedekig tanulmányokat író irodalomtörténész és tanár. A színházi írásaimat egybegyűjtő, a Magvető Kiadó engem kedvelő igazgatója által 1976-ban megrendelt, kifizetett és elsüllyesztett, soha meg nem jelent, színikritikáimat rendszerező kötet címe: Kritikus voltam.

Lapozgatok, bele-beleolvasok a kezemben tartott, hatszázhatvan oldalas dokumentumgyűjteménybe: ismerkedem titkosított múltammal. Folyamatos, oldalról oldalra haladó olvasásra nem, csak elmélyült „tanulmányozásra” alkalmas vaskos politikatörténeti kézikönyv: Szigorúan titkos – Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970–1982, Bp., 2018.

Kort jellemző kulcsszó: színházirányítás.

Ring Orsolya és Imre Zoltán tudós igyekezettel egybegyűjtötték az 1970 és 1982 között keletkezett, számukra hozzáférhető szigorúan bizalmas színházi dokumentumokat. Sorjáznak a jegyzőkönyvek, levelek, iratok, kimutatások, leiratok, feliratok, jelentések, feljelentések… Városi tanács, megyei tanács, Művelődésügyi Minisztérium, Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Bizottság – oda, vissza, oda, vissza. Megmaradt, levéltári papírtengerből kibogarászott, a múlt titkairól árulkodó betűtenger: az illetékes elvtársak művészekkel való gátlástalan packázásainak gyomorforgató tanúsítványai – titkosított jelenidő.

Kurcz György elvtárs, a Budapest Fővárosi Tanács VB Művelődésügyi Főosztálya főosztályvezető-helyettese 1972. január 16-án levelet írt dr. Malonyai Dezsőnek (Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztály), és őszinte aggodalmáról számolt be a főosztályvezetőnek. Elolvasta Csurka István Szék, ágy, szauna című színdarabját, amelyet a Thália Színház szándékozik bemutatni, és hát – elvtárs őszintén az elvtársnak! – a Csurka-darab bizony silány alkotás, kabarétréfa színvonalú, „szatírájában semmi eredeti felfedés nincs”, a nézőket a semmitmondás fogja felháborítani, hisz „kész sémákkal dolgozik, mind a szituációkat, mind a jellemeket tekintve”. Február 1-jén érkezik a válasz, a géppel írott tisztázaton nincs pecsét, az aláírás olvashatatlan. „Fenti levelére válaszolva értesítem, hogy abban foglalt értékeléssel teljesen egyetértünk, a mű eszmei anyagát azonban nem tartjuk olyannak, hogy a Thália Színházban történő bemutatása ellen kifogást emeljünk.”

Csurka István színdarabját a Thália Színház 1972. március 17-én mutatta be. A Kritika áprilisi számában írtam az előadásról kritikát. Írásom első bekezdésében elismeréssel szóltam a drámaíró Csurka Istvánról (ma is remekműnek tartom a Ki lesz a bálanya? című drámáját!), de a második bekezdésben leszögeztem: „Csurka István kitűnő író és kitűnő drámaíró, ha tehát most mégis azt kell mondanunk, hogy a Thália Színházban bemutatott új darabja, a Szék, ágy, szauna elrettentően rossz mű, akkor nem elegendő azt bizonygatni, hogy Csurka István ezúttal megszegte a drámaírás kötelező szabályait, s a drámaíró elemi kötelezettségeit sem tartotta be. Nem az a kérdés ugyanis, hogy rossz drámát írt-e Csurka István, sokkal inkább az, hogy mi lehetett az oka, hogy egy kitűnő drámaíró ennyire rossz drámát írt.”

Tudtom nélkül tehát azonos volt a véleményem az általam nem ismert kis hatalmú Kurcz György elvtárs korábbi értékelésével. „Egy jelentékeny író és egy színház művészi kollektívája úgy csinál, mintha komoly társadalmi változásokat sürgető, merész társadalmi szatírát mutatna be, holott csak egy néha álmosító bohózatot szemlélhet a közönség.”

A vaskos dokumentumgyűjteményt olvasva majd fél évszázad múltán értettem meg: a Thália Színház következő bemutatóján miért jött oda hozzám dr. Malonyai Dezső (1960-ban a Vígszínház gazdasági igazgatója volt, akkor én a színház lelkes, színházi pályára készülő, „színháztanuló” díszítőmunkása), és miért gratulált a Csurka István darabjáról írott szigorú, de igazságos kritikámhoz. Vállveregetéssel párosult kézfogását többen látták. Ma sem tudom: akik látták, mit gondoltak akkor rólam. És vajon mit gondolt Kurcz elvtárs, amikor elolvasta színibírálatomat? Nem biztos, de elképzelhető: Malonyai elvtárs bizalmas bértollnokának ítélt.

Kijárat nélküli labirintusban éltünk.

Bőgel József, a Kulturális Minisztérium Színházi Osztályának munkatársa – nem tudni, kinek a megbízásából, s az sem ismert: kinek a számára – feljegyzést készített Fiatal drámaírók helyzete – 1980 címmel. Írásműve ma kacagtatóan szórakoztató ostobaság, de akkor írósorsokat meghatározó, esetleg derékba törő elvtársi vélemény: „Általában jellemző rájuk az úgynevezett sebzett idealizmus, amely át-átcsap egy olykor ontológikus pesszimizmusba, neonaturalista sötéten látásba és pepecselésbe. Máskor hiányérzetük vákuum-pszichózisba lendül át, s ilyenkor adottságokat (kor, fejlődési szakasz, belső és külső erők, összetevők) figyelmen kívül hagyva gyökértelenségüket hangsúlyozzák (Czakó, Bereményi, Nádas), átgondolatlan »nagytakarításokat« követelnek. Kár, hogy ezek az eszmei problémák sem külön-külön, sem az egész vonulat (generáció) vonatkozásban nem kerültek még bonckés alá.”

Tóth Dezső miniszterhelyettes 1980. június 9-én: „A rendezői koncepciótól, valamint a kívánt szövegmódosítás végrehajtásától, adott esetben a próbákon nyert impresszióktól függően az alábbi művek bemutatását kívánjuk engedélyezni: Nádas Péter: Takarítás…”

Szikora János rendező 1979 őszén Győrben, a társulati ülés előtt megtekintette a Takarítás majdnem kész díszletét, a társulati ülés után a színház igazgatója közölte vele, hogy „a játszási engedélyt visszavonták, az elkészült díszletet felaprítják”. Hosszas huzavona, egyeztetés, idegromboló és megalázó egyezkedés után – „engedélyezés felügyelettel” – 1980. november 14-én került végre színpadra Nádas Péter darabja.

Húzd meg, ereszd meg: Itt a piros, hol a piros?

Vajon Marton Endre 1973. március 14-én Simó miniszterhelyettes elvtársnak írott levele eljutott – Aczél elvtárs baráti továbbításával – Ádám Ottó kezébe? Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgatója a főhatóságnál – fogalmazzunk finoman! – „bepanaszolja” a Madách Színház igazgatóját. „Az elmúlt hónapokban Ádám Ottó sorozatos barátságtalan lépései a Nemzeti Színházzal szemben egyre nőnek. Most levélben értesültem Bessenyei végső átigazolása után, hogy Bessenyeit mentsem fel a további Nemzeti Színház-i esetleges délelőtti munkái alól, mert az »Othello«-próbáit szeretné vele megkezdeni. És ezért írom a levelet, az »Othello”-ért, mert úgy érzem, hogy Ádám Ottó most már a Nemzeti Színház műsorpolitikáját is meg akarja fosztani egy olyan drámától, ami kimondottan Nemzeti Színház-i mű. Ez a mű nem kapcsolódhat, és nem kapcsolódik egyik színész személyéhez sem, tehát Bessenyei nem lehet egyenlő az »Othello«-val. Ádám Ottó nem szimpatikus lépései a Nemzeti Színházzal szemben érthetetlenek. Most kénytelen vagyok Önhöz fordulni, hogy ebben az ügyben egyrészt tudni szeretném véleményét, másrészt szeretném kérni komoly segítségét. Mert ha ezt a stílust óhajtja bevezetni a Madách Színház igazgatója, akkor ennek már előre jelezhetem végeláthatatlan súlyos következményeit, ami én szerintem anarchiához fog vezetni, és rövid időn belül a »fogat fogért« szerintem nem kedvező kapcsolat fog uralkodni a színházak között.”

Marton Endre segítségkérése nem talált meghallgatásra, a Madách Színház Bessenyei Ferenccel a címszerepben 1973. szeptember 28-án bemutatta a Shakespeare-tragédiát.

Azon gondolkodom: mi történt, mi történhetett, ha Ádám Ottónak módja volt elolvasni Marton Endre levelét? Valahol, valamikor a két színházigazgató biztosan találkozott. Kezet fogtak? Egymás szemébe néztek? Mosolyogtak? Mire gondolt a győztes, mire a vesztes?

Porladnak, törnek a gerincek a kijárat nélküli labirintusban.

Szántó Judit dramaturg és színikritikus 1979 végén terjedelmes írásban foglalja össze – nem tudni, kinek? nem tudni, miért? – az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangját. Kiragadott részlet: „Az Orfeusz alászáll értékeléséhez Koltai Tamás Népszabadságbeli kritikája úgyszólván kötelező olvasmány. Williams tömény formájában mára valóban alig elviselhető, ám ehhez képest Ruszt József rendezése a maximumát hozta ki annak, ami Williamsből mára életképes. Még meggyőzőbb lett volna az eredmény – bár ezt csak egy-két kritikus merte leírni –, ha Ruttkai Éva ismételten nem bizonyítja be, hogy sajnos nem tud megújulni és nem tud alkotóan részt venni egy új szellemű produkcióban. Tragédiája paradox: világszínvonalú bulvárszínésznő egy olyan országban, ahol a szalon szalonképtelenné vált. (Talán a Madáchban lenne leginkább a helyén.)”

A színházi kritikus joga és kötelessége még a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúrában is, hogy a látott színházi előadásról saját, minden körülmények között vállalt önálló véleménye legyen. A tájékozott, sok nyelven olvasó Szántó Juditnak 1979 decemberében ez volt a véleménye Williams drámaíró életművéről és Ruttkai Éva színészi teljesítményéről. Lelke rajta. Ám világszínvonalú bulvárszínésznőnek minősíteni az évtizedek óta Arisztophanész-, Shakespeare-, Calderón-, Csehov-, Tolsztoj-, Osztrov­sz­kij-, Bulgakov-, Shaw-, O’Neill-drámák főszerepeinek garmadáját sikerrel eljátszó Ruttkai Évát – jóindulatúan fogalmazok – irigység s rosszindulat szülte ostobaság!

Izgalmas kiállítás a Műcsarnokban: A mai amerikai színház. Ruttkai Éva és lánya társaságában bámészkodom a megnyitón 1982. november 2-án. Mosolyogva hozzánk lejt Szántó Judit, és rajongva körüludvarolja Ruttkai Évát.

Vagy-vagy – mondotta volt egy dán filozófus. Is-is – mondják az irigy és rosszindulatú emberek.

A Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztályának feljegyzése dr. Simó Jenő miniszterhelyettesnek: észrevételek a főszerkesztői értekezlet anyagához – 1973. június 15. „Szélesen gyűrűző vita bontakozott ki egyidejűleg az Új Írás, a Kortárs és a Kritika hasábjain színházművészetünk problémáiról. Az indító lökést Brook-ék magyarországi vendégszereplése adta. Koltai Tamás, Sziládi János és Szigethy Gábor vetette fel élesen színházművészetünk néhány akut problémáját (műsorterv, színészképzés, rendezői munka stb.). A vitában sok érdekelt megszólalt, jórészt visszautasítva az elhangzott vádakat, de alig-alig hangzott el megnyugtató ellenvélemény. Lezárni!”

Újra elolvasom, tanulmányozom a sokértelmű utolsó mondatot. Tehát mindaz, amit írtunk, csak vádak, amelyeket vissza kell utasítani. Sajnálkozik a hivatalosság: megnyugtató ellenvélemény alig-alig hangzott el. A lap szélén kézzel írott megjegyzés: Lezárni! Vajon ki utasított kit? Melyik elvtársnak kellett alsónadrágig megizzadva beszámolnia Aczél elvtársnak: Sajnos a vitát minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk lezárni.

A Kritika 1973. februári számában jelent meg Színházművészetünk! Színházművészetünk? című írásom. A Színházművészeti Szövetség márciusi közgyűlésén – a szakma és a rendszer szegénységi bizonyítványa! – reggeltől estig engem, illetve írásomat szapulták. Írásom volt a gumicsont: lelkesen mindenki azt rágta, így a színházi élet egyre súlyosbodó gondjairól nem kellett szót ejteni.

Jellemző: 1975. szeptember 30-án – amikor már csak nézőként jártam színházba – a Színházművészeti Főosztály értékelő jelentést készít a magyar színikritika helyzetéről, s többek írása mellett még mindig az én két és fél évvel korábban írott cikkemet idézi hosszan mint a kritikusi megátalkodottság egyik díszpéldányát.

Negyvenhárom év elmúltával most végre megtudtam, hogy mit gondoltak rólam az elvtársak. „Szigethy alternatívái mögött történetietlen szemlélet húzódik.” Próbálom kitalálni: mi húzódhatott meg az alternatíváim előtt.

„Szigethy általánosságban fogalmaz, ám »koncepciója« nagyon is nyilvánvaló, amikor – félreérthetetlenül az állami irányítást okolva – arról ír…”

Igen, kedves névtelen aktakukac elvtárs, 1973-ban arról írtam, hogy „nincs senki, aki vállalná az új igazgatók kinevezésének ódiumát, a régi igazgatók hatalmának megnyirbálását, az új társulatszervezés gondjait és felelősségét”. E most nyilvánosságra került dokumentumgyűjteményt olvasva már egyértelmű számomra, miért tettek két évre lakatot a szájamra 1976-ban. „Szigethy általánosságokban fogalmazott, a színházművészetünk helyzetének objektív elemzése helyett szélsőségesen szubjektív »ítélkezésre« ragadtatta magát.”

Lapozgatom, itt-ott beleolvasok a vaskos, „tanulmányozásra” szánt dokumentumgyűjteménybe. Kivel is volt az írók közül ebben az időben az elvtársaknak, az „ideológiai mindentudás megszállottjainak” (Bibó István) gondja-baja? Kiktől féltek a hatalomba magukat bebetonozó himpellérek? Mely drámák bemutatását előzte meg hosszan tartó vizsgálat, tárgyalás, szöveg- és próbaellenőrzés, tiltás? Mely bemutatókat követett botrányos beavatkozás: átrendezés, előadásszám-korlátozás, betiltás? Csak kiragadott példák: Bulgakov: Álszentek összeesküvése, Csurka István: Döglött aknák, Illyés Gyula: A különc, Örkény István – Nemeskürty István: Rekviem egy hadseregért, Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, Szabó Magda: Az a szép fényes nap…

A kor színházirányításának jelszavai: „engedélyezés a rendezői koncepció bekérésével”, „eltanácsolt”, „utólagos helytelenítés”, „visszavont”, „engedélyezés felügyelettel”, „egy stúdióbemutatóra redukált”, „tiltás”. Árulkodó kifejezések: így működött a színházirányítás a szocialista demokráciában! Néhányan ebbe belehaltak. Sokan tudomásul vették, eltört a gerincük. Így vagy úgy nagyon sokan próbálkoztak ügyesen túlélni a kort, amelyben élniük, élnünk adatott.

Vaskos dokumentumgyűjteményt lapozgatok, hol itt, hol ott beleolvasok. Sok száz szereplő: színészek, rendezők, kritikusok, írók… Kortársaim: barátaim, ismerőseim, ellenségeim…

A színházban, a színházért élő Ruttkai Éva, Paál István, Áts János – halott barátaimra gondolok. Ők már nem ismerhetik meg az életükben titkosított jelenidejüket.

Öregember vagyok: éltem és emlékezem. A nálam jóval fiatalabbak – ez a dolguk – kíváncsiak: kutatják a múlt időt.

Amire emlékszem: leírom.

Ring Orsolya és Imre Zoltán papírtengerekben búvárkodva, a jövő számára dokumentumkötetekbe rendszerezve mentik meg a múlt törmelékeit. Szigorúan titkos – Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970–1982. Múltunkról mesélő, időt álló kézikönyv – aki kézbe veszi és elolvassa, azt ezek a 2018-ban nyilvánosságra került szigorúan titkos iratok szembesítik a keserű ténnyel: valamennyiünknek, akik akkor éltünk, volt, lehetett titkosított jelenideje.