Teremtés-madarak; Könyörgés a versírásért; Versemben örök a nyár

Teremtés-madarak

Hosszú farkú szarka
szállt le ablakomba,
vigasztalt, hogy biztos
élek még holnapra.

Beteg vagyok,
kínok, bajok
rontják testem, hűlt ágyékom
mintha nem is volna.

Meddig, madár?
Mondd meg, ha fáj,
akkor is, ha nem sok
azoknak az időknek
a száma, ameddig maradok.

Kék tollaid elvisznek a
rég volt gyerekkorba,
álmomban ázsiai dalok
szólnak, mintha ünnep volna.

Ünnepe szívemnek
és annyi virágnak,
hogy tavasznak látom
január vad
hóviharát, s nem szállnak

meg a búcsú jég-angyalai
gyilkos árnyak alatt,
csak szarkák, cinkék és harkályok
mint teremtés-madarak.

Könyörgés a versírásért

Mikor még nem valék
ilyen nyomorék
kilencvenévesen,
verskentaurjaimat
hajtottam napra nap
erdőkön-réteken.

A múzsák is szerettek,
koszorúzva a kertet,
ahol fölnőttem,
hogy gyümölcsfáimat
dúsítsa könnyedén
egy-egy költemény.

Most csak álmomban jönnek
tudat alól szavak és képek
és csodálkozásom,
hogy fölépítsem a galaktikus világot.
A Tejútról kék könnyek
kopognak koponyámon,
lehessek újra látnok.

Ma botladozom, mint a vak,
jaj, szállnom nem szabad
hallgat az éjfél
és a dél,
elmém is elakad.

Múzsák, segítsetek
lángolni torkomat,
tiszta üzenetet
hadd küldjek újra a vad
föld gyötrődőinek.

Versemben örök a nyár

Talán tizenhat évesen
hallottam, egy démon üzen

durván, s ró rám büntetést
a versekért, a versekért,

amikkel éji szél rohant
meg, kimérve a sorsomat:

a jövőt, mert kilenc szerelem
segített írni éveken

át a kilencvenkettedik
őszi születésnapomig.

Szerelem: méz mártotta kés,
te vágtál aztán szenvedést

és őrült vigaszt szívemen,
mert nem futottam el sosem

új szépségek s ölek elől:
a mája fátyol tündököl,

míg az imádás-alkonyat
szürkén az arcomra szakadt.

S akkor ott fájtam egyedül,
amíg új múzsám nem örül.

Míg kedvesem, a fájdalom,
ott csöppen le a tollamon.

Hisz odaadás, szenvedés
együtt dolgozik: kézbe kéz.

Öregen is utána nyúl
annak, kin csak emlék az úr,

mert az élet, jaj, messze már,
de versemben örök a nyár.