Olty Péter: Heteró közegben

Az identitáskényszertől, valamint a „kortárs költői köznyelvhez” való idomulás gesztusaitól terhelt lírai felhozatal különleges darabja Olty Péter debütáló kötete, amely egyrészt – a maga módján – igyekszik a személytelen szellemit keresni, másrészt kimondatlanul is önreprezentatív szándékkal írja körbe azt a kutatása tárgyául választott, versekben megképzett ént, aki a fentebbi irodalmi kontextust tekintve kifejezetten homogén, többnyire esztétikailag érdektelen közegben helyezhető el. A kötet elolvasása után azonban kevésbé lehet az az érzetünk, hogy az Olty-féle beszédmód termékenyen árnyalná az összképet, így a szövegszervezés szintjén sem fedezhetünk föl olyan organikusan működő megoldásokat, amelyek igazán különállóvá, önértékűvé tennék a Heteró közegben darabjait.

Az amolyan bölcsészbetegségnek is nevezhető szakzsargon-szemelvények tűntek e sorok írójának a legszembetűnőbb zavaró tényezőnek (anticipáció, a vagy nem alternálható, obszesszív kaparászás stb.), túlterhelve az egyébként gondosan lecsupaszított szövegtesteket, amelyeket a ciklusokat átszövő filozofikus-mitikus motívumok, mottók egyéb­ként is rendre feldúsítanak. Ezzel együtt mégis az írói műveltséganyag, illetve a bennfoglalt intellektuális töltet lesz az a többlet, amelyből merítve/aminek hatására az olvasó viszonylag zökkenőmentesen vezetődhet be a szerző temérdek szépségtől hemzsegő labirintusába, ahol az érzéki tartalom legalább olyan hangsúlyosan jelenik meg, mint az említett szellemi háttér.

„Hagyd a tanult műgondot. Csak hizlalja a verset” – szól az Erbarme dich intelme. Ezzel szemben számos – korrekten megoldott, kijátszott – klasszikus forma emelődik be a szövegtérbe, olyan ténylegesen izgalmas kísérletekkel, mint ahogy azt többek közt a Kardalban észlelhetjük. „Pedig szemfény­veszt / a gondviselő / versjáték is” – hangzik egy másik kitétel (Gügész gyűrűje), amelyből kiindulva felvetődhet a kérdés a költő által akaratlanul is homloktérbe helyezett – a vonatkozó Tengerészkaland című versben Baudrillard elméletét transzformáló – szimulákrum-problematikára, amely nyilvánvalóan a kötet keretein belül s azon kívül is értelmezhető – akár a bevezetőben felvillantott irodalmi köznyelvvel, akár a szóban forgó verseskönyv valóságfelfogásával kapcsolatban. Az utóbbi elpergő volta, látszatjellege nem biztos, hogy negatív hozadéka Olty költészetének, amely egy olyan belső világba vont, szubjektív szűrőn keresztül láttatott/kivetített „közegre” vonatkozik, ami szemlátomást mindinkább pszeudotartalmakra, imitált egzisztenciális (avagy alkotói) auraképzésre korlátozódik. Ha a Pilinszky által, sajátosan megnevezett esztétikai esszenciát, az ún. metaformát az adott mű ideális intenciójaként, tartalmi-formai foglalataként tekintjük, azt lehetne mondani, hogy Olty Péter hol felül-, hol alulírja saját versvilágát. Mindez stilisztikailag is tetten érhető, olyan túlkapásokkal, mint: „A víz a szurdokerdőt / túl nagy képdefiníciós arányban / reflektálja”. Vagy a ritkán, de mégis becsúszó képzavaros részletekkel: „Ő húzza / ki gyulladt szeme csücskéből / tekergő bizonyosságom”, „időkiesést ölel” stb. Vagy olyan modorosságba hajló nüan­szokkal, mint, mondjuk, a „verbális némaság” szókapcsolat vagy az olyan elitista akusztikájú, felülpozícionált elszólással (lásd alulírás), mint a következő: „…egy sík kreténben sem merülne fel, / hogy összefügg e két percepció”. A valószínűleg koncep­ciózusan előidézett metafizikai-szellemi-szakrális entitások – Láthatatlan, Fényességes, Végső Mozgató –ugyancsak súlytalanul merülnek (f)el a szövegekben, a már kiemelt mitikus alakokkal (Herkules, Ikarosz stb.) ellentétben, akik kellően elemelt mintázatát adják a végső soron alanyi elbeszélésmód (ön)konstruktív képzeteinek. A ciklusfelosztás által sugallt fejlő­déstörténet íve azonban végül is nem a lírai én átváltozásaiban, hanem kimondottan a versek koherenciájában rajzolódik ki, ugyanis a kötet utolsó darabjaiban csillan fel először egy olyan gondolati-motivikus-metaforikus kristályszerkezet lehetősége, amely körvonalazhatóvá, majd megközelíthetővé teheti azt a bizonyos „lengedező” metaformát. „Többlet és hiány között különbség / volna? hümmögött a doktorandusz – / mintha a fentiekre ráelőzne / egy korábbi, prózaibb dilemma / melyre konzulense hajlamos volt / nem kitérni (…)” (Sorbonne, 2007).

A fentiekből következő dilemmákkal együtt (az iménti idézet esetében például kérdéses az irónia jelenléte) Olty Péter tág horizontot sejtető, szintetizáló hajlamú, érzékeny mikromegfigyeléseket felvonultató lírai törekvéseiben ott van az igény egy sallangoktól mentes, sokszólamú visszhangokkal kísért (akár prózaibb) megszólalásra; a Heteró közegben viszont ebben a formában nem képes túlmutatni valamiféle tapogatózáson egy olyan sajátosan kialakított látszatvilág elemei között, ahol olykor alig lehet szétismerni a költői tevékenység semlegesítő megfelelési kényszereit és a versírás valóban bensővé tett folyamatait. Az ebből fakadó terméketlen feszültség pedig törvényszerűen kezdi ki a művészet metamorfózisának önteremtő lehetőségét, valamelyest súlytalanítva a könyv egyik tétjét, amely a többi közt a homoszexualitás hiteles reprezentációjának vágyát is magában foglalja. Remélhetőleg a következő kötet közegellenállása erősebbé válik a személyes és személytelen szimulák­rumokkal szemben. (Scolar, 2019)