Németh Péter Mikola: Személyesség a személytelenségben – Párbeszélgetéseim Könyve

Korábban három alkalommal írtam Németh Péter Mikola költészetéről, ezeket az alkalmakat a Mysterium carnale, a Visszasejtesít és a Talán gyűjtemények versei nyújtották. Meggyőződésem, hogy értettem, jól értelmeztem költeményeit, művészi szándékát, spirituális világnézetét. Ilyeneket jegyeztem le a költészetével történt ismerkedésem során: „»…minden dolog az egyből származik…« – olvasható a hol az alkimisták ősatyjának, hol az egyiptomi bölcsességisten, Thot megtestesülésnek tekintett Hermész Triszmegisztosz smaragdtáblájának harmadik feljegyzésében. A háromszor legnagyobb Hermész gondolata a világteremtésnek arra az ősharmóniájára utal, ami az egylényegűség ősállapotának éltető közegét uralta, amikor az Egy-ség még nem burjánzott a Kettős-ség, majd a Többes-ség identitást megosztó világává, amikor még egy volt a Teremtő és a Teremtett, a Gondolat és a Cselekedet, a Test és a Lélek. A létező világ eme »aranykorába«, az unus mundus rejtett világegységébe, a hérakleitoszi hen panta einai – a világ az egy megnyilatkozása – állapotába kíván visszavezetni Németh Péter Mikola Visszasejtesít című kötetével”; „az avantgárdtól áthagyományozott formanyelv által igyekszik olvasóját, nézőjét beavatni abba az emberi-természeti-szakrális misztériumba, ami révén értelmezhetővé válik a vissza­sejtesítés gondolata és célja, az ősharmónia és a ma emberének összeszálazódása. Mert nem egyéb ez az (e/x/kszpanzív) visszasejtesítés, mint Istennek az önmagunkon belüli keresése, olyan (ön)beavatási folyamat, ami a bennünk lakozó Istenről szóló tudás közelébe állít, a teremtés ősállapotába helyez, avagy Hamvas Béla szellemében visszaállítja a világ eredeti és élhető állapotát”; „Mikola számára a költészet a kereső ember nyelvi-képi-szellemi-tárgyi-gesztuális-rituális-szakrális-elementáris-művészi megnyilvánulása, nem csupán szó és gondolat, hanem szó és akció, ami lehetővé teszi a különböző művészi kifejezési formáknak és lehetőségeknek a másikat erősítő egymásba hatolását”; „Ha az ember képes magát visszasejtesíteni, visszamagzatosítani a világegész harmóniájába, az emberen kívül minden egyéb csak másodlagos.”

Még hosszan sorolhatnám Mikola költészetének bennem keltett reflexióit, de hát azokat már mind leírtam valahol. Most pedig viszontláttam ezeket a gondolatokat, de nem a megjelenésük helyén, és nem saját megfogalmazásomban, hanem Mikola beszélgető könyvében, mintegy igazolásul, hogy idejekorán sikerült kellően ráhangolódnom közlendőjére, ugyanis beszélgetései során „kibeszéli” az életét és művészetét alakító tépelődéseit, meglátásait és meggyőződéseit, amihez beszélgetőtársai kiváló médiumok, folytatják a fölvetett témát, illetve maguk nyújtanak lehetőséget a kérdezőnek gondolatai kifejtésére.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk, és elmondanunk, hogy Vác szellemi műhelye, a Madách Kör, miként Szörényi László jegyzi, minden ellenzéki párt eredője, amelyek a szabadságvágyat és a szólásszabadságot tűzték zászlajukra, lehetővé tette N. P. Mikolának, hogy tartalmas televíziós és rádiós beszélgetéseket folytasson a tudomány, az oktatás, a művészet, a hitélet jeles képviselőivel, és bemutatásuk során önmagát is „bemutassa”. Az ilyen interjúk – és sok más egyéb, eredetileg szóban elhangzott szöveg (visszatérés az előadás őseredeti oralitásához) átírásainak – gyűjteménye a mostani kötet. A beszélgetések átiratában tipográfiailag elkülönül a kérdező és a válaszadó szólama, ám gyakran olybá tűnik, hogy egyetlen személy fogalmaz a témáról, olyannyira egymáshoz illeszkednek a gondolatok – végtére minden az Egyből származik –, máshol, ahol a téma tárgyszerűsége megkívánja, visszaáll a hagyományos kérdező–válaszadó fölállás. A dolgok eltérő megközelítésekor Mikola nem tágít meggyőződésétől, de tiszteletben tartja beszélgetőpartnere véleményét. Ő „az elkötelezett megfigyelő”, aki úgy ül le interjúalanyával szemben, hogy szinte mindent tud róla. Nem csupán az adott személyről, hanem mindenről, amiről tudni érdemes bármit is. Rendkívül tájékozott, műveltsége elmélyült és sokoldalú, eszményi kérdező, még ha bőbeszédű is. Olykor hosszú lére hagyja kérdéseit, többet vall magáról és témájáról, mint amennyit a válaszadója hozzáfűzhet. Csodálkozom is, hogy a kötetbe gyűjtött beszélgetések hogyan férhettek bele egy-egy rádiós vagy televíziós adásba, szerintem szóbeli előadásai (tanulmányfelmondásai) is túl hosszúak ahhoz, hogy a közönség megértéssel hallgathassa őket elejétől végéig. A papír viszont más, a könyvet le lehet tenni, újra fölvenni, visszalapozni.

A kötetnek számos olyan csomósodási pontja van, amelyekre ráérezhettünk a szerző verseiben, így az egyetlen azonosság (Istenben az ember, emberben az Isten [Sántha Attila szellemesen fogalmazott erről az egységről, amikor megkérdezték, miért írja következetesen kis kezdőbetűvel az Isten szót: „isten ott van bennünk, és igen, kisbetűvel szoktam írni, mivel magam egy részét csak nem fogom Kendnek szólítani” – Varga Melinda interjúja, Irodalmi Jelen, 2018. december, 40.]), illetve az Isten által elhagyott ember és az ember által elhagyott Isten gondolata, Pilinszky katolicizmusa, Madách egyetemessége, Hamvas Aranykor-értelmezése, az adventi várakozás, Jézus földi és égi kettőssége, az ember nihilbe és szenvedésbe vetettsége, az egyetemes értékvesztés, a bűn és a vétek, a bűnhődés, a hit, a tény és a valóság elkülönböződő mivolta, a megtérés, az üdvözülés, az elérhetetlen hajdani harmónia visszhangja az általános szétszóratásban, ha profánabb témákat keresünk: a szocializmus bűnei, a rendszerváltás gyermekbetegségei, helytörténetileg Vác és a tőle elválaszthatatlan püspökség, az Ipoly-táj, végül a szerző családi legendáriumának szövegbeli és vizuális megjelenítése. Ezekre illeszkedik rá a kötetben vállaltszemélyesség szövegvilága. Remek ötlet, hogy a könyvet egy fordított interjú nyitja, amelyben Szörényi László kérdezi Németh Péter Mikolát, amivel megalapozza az alaposság, a tájékozottság, a műveltség megjelenése iránti olvasói elvárásokat, majd végül ugyancsak a Tanár úr értő, személyes összegzéssel zárja a kiváló gyűjteményt.

Németh Péter Mikola filozófus, az életet fürkésző, a spirituális iránt érzékeny táltos, interjúalanyaival beszélgetve egyetemes érvényű megállapításokig jut, sőt, azokat is rávezeti az ilyen univerzálisságok fölismerésére, akik azokat nem érzik eleve sajátjuknak. Szemléletes példa erre a Ladik Katalinnal folytatott hvari társalgás, amelyben a kezdetben felmerülő különbözőségek idővel olyannyira egymáshoz simulnak, mintha ugyanaz a személy fogalmazta volna őket, noha mindketten más alapból kiindulva érvelnek. Mikola talán általánosabban, Ladik konkrétabban. Az alábbi párbeszéd első megszólalója Ladik, aki korunk emberének meghasonlottságáról beszél:

„– Szerintem a legnagyobb boldogság abból adódik, hogyha az ember elveszíti az egyéniségét és eggyé válik a természettel, a világmindenséggel, az Istennel. Az egyik gyötrelem a civilizáció és a kultúra viszonyából adódik, mert az iskola és a társadalom kilúgozza, kivonja az ember egyéniségéből azt a képességet, amivel születik. Az ember különben tökéletes és boldog maradna, hogyha nem törölnék ki belőle az Istennel és univerzummal együvé tartozás érzését, tudását. Ami megkezdődik az iskolában és folytatódik a társadalmi életben, az az emberilélek megnyomorítása. Ezt nem bírhatja senki sem sokáig, ezért aztán tovább keresi az »énjét«, persze változnak a korok, a divatok, a társadalmi változásokhoz pedig alkalmazkodnia kell az embernek. Amikor végre megalkotja énképét, kiderül, hogy az nem illeszkedik bele az adott társadalomba. Közben a társadalom és a politikai helyzet is változik, meg a divat is. Az ember folyamatosan változó világban él, igyekszik abba beilleszkedni, s persze nem tud folyamatosan meghasonulni önmagával. Nem csoda, ha tudathasadásos állapotba kerül.

– Sajnos, ez valóban így van. Azért is ajánlatos befelé figyelnünk nap mint nap, imádkozni, ha lehet, hogy születésünkkor kapott égi békénket, lelki egyensúlyunkat végre valahára visszakaphassuk, még itt ebben a földi létben, a kozmikus egészben. De mostanság, ahogy így elnézem magunkat a harmadik évezred békétlen éveiben, ez szinte lehetetlennek tűnik. Abban azonban mégiscsak bízhatunk, hogy az égtől kapott tisztaságunkat besározó és ellepő társadalmi, informális szemétkupac alól visszamagzatosodva nemlétünk őssejtjéig, a boldogságunk írmagjáig, ahogy az imént utaltál rá, visszajuthatunk személytelen világunk szívébe, hogy életünknek hitele és karátszáma legyen. ”

Ugyanennél a beszélgetésnél maradva, úgy tűnik, Mikola túl anyagelvűnek tartja Ladikot, amikor arról beszél, hogy a ma embere „vegetálási üzemmódban él”, teste ugyanis tudja, mi a dolga, a test hordozója erre hagyatkozik, létét a fiziológia és a hormonális állapot diktálja, befolyásolják a napi rutinesemények is, mint az evés, ivás, alvás, és mindez visszatér alkotásaiban is, vagyis a metafizika és a spiritualitás, a keresztény meditáció (ima) ritka pillanat – saját alkotótevékenységében. Mikola ezt természetesen másként látja. Nem tudom, kettőjük igazát összebékíthetné-e a mélységesen katolikus és ugyanennyire realista Szentkuthy, aki alkotása során döntő befolyásúnak tartotta, hogy milyen nyakkendőt kötött, hogy miként süt be ablakán a nap, vagy melyik fázisánál tart emésztési ciklusa.

Talán elmondhatnánk, hogy a mindennapok semmissége vezet el az egyetemesség képzetének elfogadásáig. Maurice Blanchot ír egy kínai írásjelről, amely egyszerre jelöli az embert és a kettes számot, jelezvén, hogy az ember mindig önmaga és egyben a másik. Ezt, a francia filozófus által „önfeledt kettősségnek” keresztelt létállapotot érhetjük tetten Mikola beszélgetéseiben.

Vesézhetnénk a témát, ám erre hely hiányában aligha kerülhet sor, csupán a kötet név- és helymutatója tizenöt oldalt tesz ki, bármilyen recenzensi szándék csődöt mond a tapasztalt bőséggel szemben. A gyűjtemény ugyan ad egy műfaji kapaszkodót – Párbeszélgetéseim könyve –, ám műfaja mégis meghatározhatatlan, beszélgetéseket, tépelődéseket, tanulmányokat, verseket, fotókat egybegyűjtő dokumentum, olyan Mikola-féle kötet. Amit a művészet és világa megértése iránt elkötelezett olvasó érdeklődéssel forgathat. (Hungarovox, 2018)