Szabó Palócz Attila: Varratszedés

Sokkal bonyolultabb világ, miként azt a verseskötet egyenes utalásnak tűnő címe és borítójának letisztult formavilága (Icsu Renáta képeinek felhasználásával Dupka Zsolt munkája) alapján első pillantásra feltételeznénk. Azt gondolhatjuk ugyanis, hogy a versírás e kontextusban a valamilyen értelemben megsebzett lírai beszélő „öngyógyítását”, a lelki sebek „elvarrását” jelenti. Megszólalásmódja azonban már az első felütésnél megfellebbezi a hagyományos műnemértésről szóló elgondolásainkat. Terjedelmes és invokatív (talán a kollektív történelmi emlékezetet megszólító) bevezető szövege, a Kárpátaljai capriccio ugyanis távol lendít bennünket a személyesség kis világától a közösségi líra felé; a nagy távlatokat is megnyitó ódai szituáció, mi több, a versre mint „történésre” reflektáló epikus vonalvezetés érvényesül a lírai én beszédmódjában:

„Vereckén pedig szinte lesodort a hágóról a szél, / de még így is láttam az emlékművön az értelmetlen pusztítás nyomait, / a lángok hagyta koromban perzselődött eggyé, s még erősebbé a hét sziklatömb, / s a jelképek erdejében épp ott veszett el a romboló kéz, s a még rombolóbb szándék, / s terítette szét a szél a romló lankák erdőségei felett, / amelyekbe emberi kéz s emberi pusztító erő vájt már újabb tisztásokat…”

A históriai értelemben vett múlt ilyen fokú tematizálása – mint a szabad vers és a gondolat­ritmus szervezte epiko-lirikai próza köztes terében álló bevezető szövegben történik – később nem jellemzi a kötet verseit, de a múltra vetülő tekintet vissza-visszatér néhány hosszabb költemény szövegszerveződésében, például a Bizonyosságban, amely­ben „kőbe vésett tartalmakat morzsol a szél a málló oszlopokról” és „archívumok leporolt irataira újrahasznosítva jegyzetel az írnok”. Az idézett vers ugyanakkor kiemelkedő példája annak is Szabó Palócz Attila költészetében, hogy a múlt toposzai mellett miképp szólaltat meg (jelöletlenül) ismert és régi költészeti regisztereket („a nehéz kő hol áll meg”), s folytat közvetlen diskurzust a kortárs (vajdasági) magyar irodalom jelentős életműveivel. A Bizonyosság visszatérő szólama („…ilyen csalás a létezés…”) Koncz István (1937–1997) Élmény, in perfectum című verséből származik. De más szöveghelyek is erre a költői opusra reflektálnak, például a Vállalni a vállalhatatlant című második ciklus 5. darabjában az ismert „jó szándék” szólásra történő utalás mellett Koncz István Ellen-máglya című kötetének címadó versét, a Róma égése – ellen-máglyát idézi a beszélő: „ezen a szépen rakott / (ellen…)máglyán… / ott égünk mind, a jó­akarat lángján”.

A líra és az epika határmezsgyéjén ellensúlyoz Szabó Palócz Attila lírai beszélője, miközben folyamatosan meg-megszólítja, parafrazeálja a magyar költészeti és prózaírói hagyományt. Az Átvinni a túlsó partra cikluscímben, a „verset írni volna jó” szituációra történő reflexióban, vagy a „komolytalan szóda” szókapcsolatban ismeri fel ezeket a Nagy László-, József Attila- vagy Parti Nagy Lajos-allúziókat az emiatt folytonosan enigmákkal szembesülő befogadó. De a „tépett lapok emberének” említése, vagy a „szögesdrótról álmodom mostanában” gondolata is irodalmi reflexiókat jelenthet: Mándy Iván novellisztikájára is gondolhatunk, és Gion Nándor prózájára. Ez utóbbira biztosan: Börtönről álmodom mostanában (1990).

A kortárs lírában (például Tandori Dezsőnél, Kovács András Ferencnél) megújult régi formák és beszédmódok is érvényesülnek költészetében: azAnyák című vers szabályos petrarcai szonett, míga Kárpátaljai capriccio, a Bizonyosság és az Odakozmált lélekkel a klasszikus óda és elégia ünnepélyes, az elsőben már-már patetikus hangvétele, illetve az utóbbiban szomorkás (panasz)hangja ismerhető fel. De egy-egy momentum erejéig nagyon régi regiszterek is megszólalnak költeményeiben, például a Kontra Ferencnek dedikált Bűn mint líra című versben – talán – a magyar nyelvemlék-irodalom, a siralomének hangjai („…mert valék csak holmi gaz”), a Szerelemcsütörtökben a magyar népköltészet alakzatai ismétlődnek.

A Varratszedés a bevezető versvallomást, az ars poeticaszerű megszólalást követően hét – nem szabályos – ciklusra tagolódik. Formai szempontból azonban két részre oszlik a versek elrendezettsége: a Tájfun a Gloszter-szigeten fejezettől kezdődően az addig szabályos, grammatikai kódok szervezte költeményeket vizuális eszközökre építkező alkotások, (tükör)kép­versek, töredékszövegek, sajátos elrendezettségű vers­­füzé­rek, képileg is jelentéssel rendelkező palimp­szesz­tek váltják fel, például a Tájfun a Gloszter-szigeten egy„szétfújt”, „szétesett”, több oldalon át variálódó alternatív verskompozíció, címének, mottójának, ajánlásainak is több változata van. A Sziveri János emlékének szentelt palimp­szesztben, az Ez már egy másik Bábel itt… című hosszúversben a versszakok szabályos, illetve szabálytalan alakzata révén különülnek el a Bábel-átírás részei, illetve a lírai én polemizáló versbeszéde. A kötet a vers némaságába, a Varratszedés címet viselő fényképbe (Icsu Renáta munkája), lírai látványképbe „fut bele”, hogy a kollázshatást keltő borító hátsó lapján, tehát a köteten kívül ismét szabályos versben szólaljon meg a lírai beszélő. Cím nélküli, vallomás- vagy méginkább számadásvers ez: „aranyozott szavakat körmöltünk épp / ezernyi színbe kódolva érzéseink / az érzelmek feltárulkozásában / azt a reményvesztettséget / azt a tetten érthetőt, azt a tapinthatót, / amit még otthonról hurcoltunk magunkkal, / mint értékálló portékát”.

Szabó Palócz Attila vajdasági magyar költő, s ezt a hovatartozást költészetének hagyományba illeszkedése, a regionális örökséggel való diskurzuskészsége sugallja, nem köteteinek megjelenési helye. 2011-ig könyvei kizárólag vajdasági kiadók gondozásában láttak napvilágot, majd azt követően – egy eszéki és egy szabadkai kiadás kivételével – Budapesten jelentek meg. A Varratszedés kárpátaljai társkiadója a megjelenési kör kiszélesedését is jelentheti, de maga a kötet versei továbbra is nagyon erősen kötődnek hozzá és építik tovább az „otthonról hurcolt” versvilágot és hagyományt: az „értékálló portékát”.

Első verseskötete, a Résnyire nyitva huszonöt éve jelent meg Újvidéken. Az 1998-ban Trium(f)virátus címen napvilágot látott prózakötete, illetve 2004-es, drámai műfajokat tartalmazó Falanszter című könyve kivételével pályafutásának nagyobb részében a verseskötetek, a verses műfajok dominálnak, s csak 2013-tól tolódott el ez a hangsúly a próza, azon belül a regény felé. De ha valaki ismeri és olvasta e műveit, akkor tudja, hogy ezek sem a szó klasszikus értelmében vett prózaregények. Huszonöt évvel ezelőtt olvastam a Résnyire nyitva verseit és a róla szóló – kissé fanyalgó – kritikákat is. A két és fél évtized könyvtermését is ismerem, nagy részüket olvastam. A Varratszedésről gondolkodva feltűnt Szabó Palócz Attila írói/költő hangjának „egyenletessége”: hogy lírai énje még huszonöt év alatt sem távolodott el oly mértékben önmagától, hogy a Résnyire nyitva és a Varratszedés között ne lenne felismerhető „átbeszélés”. (Intermix, 2018)