Lapszemle XX.

Parányi politikatörténeti háttér: 1945. október 7-én törvényhatósági választásokat tartottak Budapesten. A kétszáznegyven tagú bizottságba a Független Kisgazdapárt 122, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt 51–51, a Polgári Demokrata Párt 9, a Nemzeti Parasztpárt 5, a Magyar Radikális Párt 2 képviselője került be.

A kommunistáknak nagyon-nagyon fáj a választási vereség. A Ludas Matyi október 21-i számában – szatirikus hetilap! – szerkesztők, szerzők ellencsapásként goromba rágalomhadjáratba kezdenek. Vészi Endre bugyuta versikében ostorozza a „kisgazda” asszonyokat: „Mégis agrár állam vagyunk, / növekszik a földterület, / kisgazdáink szaporodnak, / példa rá a négykerület. // Kivált hölgyek! Érje őket / lelkes lantos dicséretem, / mert az országépítésben / menetelnek első helyen. // Karcsú lábuk, finom keblük / milyen nemzetien riszál, / »Kisgazda e hölgy!« – kiáltom, / amint autójából kiszáll.”

Gábor Andor Vészi Endrénél harciasabb alkat, eltökéltebben pártkatona: a gátlástalan rágalmazástól sem riad vissza. Kommunisták mindenkori erőszakos harcmodora, erkölcstelen taktikája: aki nem rájuk szavazott, aki nem velük ért egyet, aki nem nekik hódol, az elvetemült fasiszta, nyilaskeresztes, náci: „Pest a Kisgazdáké, / Dehogy is káros ez! / (Nyílnak a nyilasok, / Zöldülő város ez.) // Nyilasok tüntetnek / Harsányan zeng a dal. / („Győztek a kisgazdák, / Miénk a diadal!”) // Nyilasok nótáját / Hallja, ki nem süket, / (Viszont a kisgazdák / Mossák a kezüket.)”

Az 1953-ban Kossuth-díjjal jutalmazott tollforgató hazug zöngeményében akadnak olyan undorítóan ízléstelen sorok, amelyek idézésétől ember- és kultúratiszteletem visszarettent.

A tények: tények; a pártszolgálatos szerkesztők megpróbálják szájízük szerint „átértelmezni” a számszerű eredményeket. Nem tréfának szánjákhiteles jelentésüket a kisgazdapárti szavazók megoszlásáról. Szerintük Budapesten kisgazda szavazó nincs, csak 20.000 kisgazdag és 80.000 nagygazdag; földmunkás sincs, csak 15.000 külföldmunkás és 70.000 aknamunkás; akad talán 3000 polgár, valamint 30.000 polgár (ezelőtt Pfaffenbruch) és 30.000 Pfaffenbruch (ezután Paloldali).

Próbálom értelmezni a rejtélyes Pfaffenbruch–Paloldali kifejezést; nem sikerül… Talán utalás arra, hogy hirtelen sok kisnyilasból lett kiskommunista, aki kommunista párttagkönyvvel a zsebében a kisgazdákra szavazott?

Amikor a kommunista Balázs Béla főszerkesz­tette művészeti hetilap, a Fényszóró I. évfolyamának 15. száma 1945. október 31-én megjelenik, szerkesztők, szerzők talán már sejtik, hogy november 4-én, a nemzetgyűlési választásokon még nagyobb, már-már elsöprő győzelmet arat majd a Kisgazdapárt.

Sejtésük valóra vált: 245 kisgazda képviselő foglalt helyet a parlamentben, velük szemben 70 kommunista és 69 szociáldemokrata. Valódi, életképes, polgári demokráciában egyértelmű helyzet: kényelmes többséggel a kisgazdák alakíthatnak kormányt. Álom, álom… Hazánk a szovjet hadsereg által megszállt, háborúvesztes, gyarmatosított ország: kötelező a koalíciós kormányzás. A megalakuló „vegyesfelvágott” kormányban a Szovjetunióból hazatért Rákosi Mátyás államminiszter, Nagy Imre belügyminiszter: a tényleges hatalmat a Moszkvából vezérelt kommunisták birtokolják.

A Fényszóró birtokomban lévő példányából hiányzik néhány oldal: ismerkedem a korszak szellemi és politikai töredékeivel, törmelékeivel.

Okos emberek is eltévednek olykor téveszméik labirintusában. Balázs Béla a „pártkritika” ellen határozottan szót emelő írótársával, Török Sándorral vitázik. Háromnegyed évszázad távlatából – Török Sándor írását nem ismerem – Balázs Béla kinyilatkoztatásszerű megállapításával vitatkozom. „Tudjuk, hogy a történelemben minden társadalmi átalakulás erkölcsi kritikával kezdődött. A költő kimondja és a párt cselekszi. Bizony, nem költő az, aki nem pártosa a humánum eszméjének.” Sarkos fogalmazás; gondolkodásban, ítélkezésben Balázs Bélát nem csupán a pártfegyelem, de a párt felsőbbrendűségébe vetett hite is korlátozza. Eltéved a labirintusban: „A művész nem a pártot szolgálja – hanem annak világnézetét. Azt tegye a kritikus is. A nagy keresztény költők nem az egyházat, hanem a vallást szolgálták, és e különbségtevés miatt nem­egyszer léptek az eretnekek máglyájára.”

Alapvető tévedés: művész, igazi művész soha nem szolgálja semmilyen párt világnézetét. A művész: alkotó, teremtő, látomásos ember. A pártkatona: lakáj, jobb esetben cseléd, szolga. A nagy keresztény költők valóban nem az egyházat szolgálták, és nem is a vallást. Életükkel, életművűkkel képviselték, terjesztették, megvallott, vállalt hitüket. Költő eretnekké akkor vált, s akkor vállalta a mág­lyahalált, amikor szembekerült az egyház hivatalos tanításával. Szent Johanna tűzhalála pillanatában nem az egyházhoz, hanem Istenhez fohászkodott. Jeanne d’Arc Isten alázatos szolgája volt – nem a vallásé, nem az egyházé!

A kommunista pártok megvádolt vagy valódi „eretnekei” kommunista hitük szerint halálukkal is pártjukat szolgálták, az akasztófa alatt is hittek a párt és az eszme igazságában. (Nagy Imre a bíróságon elmondott utolsó szavai: „Ha most az én életemre van szükség azt bizonyítani, hogy a kommunisták nem mind a nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom. Ezek után úgysem ér már semmit. Tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre-per, amellyel rehabilitálnak, és háromszor annyian jönnek majd a temetésemre, mint Rajkéra. Csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak.” Irodalmi Újság, Párizs, 1968. június 1.)

Fényszóró, 1945. október 31. Tanulmányozom a korszak szellemi és politikai törmelékeit. Lányi Viktor zeneszerző, író, műfordító Zenei sovinizmus? című írásában fontosnak tartja kritikusan hangsúlyozni: „ Nem is beszélve hatalmas szomszédunk, a Szovjetunió népeiről, melyeknek életeleme a többszólamú éneklés, s melyek mindegyike külön-külön bámulatos odaadással gyűjti, rendszerezi, ápolja a maga népdalkincsét.”

Ó, igen, a nagy Szovjetunióban! Nálunk, persze…! Sokat tudhatott Lányi Viktor a Szovjetunióban történtekről, mert tájékozódott néhány bolsevik brosúrából! Bátran név szerint megnevezi és bírálja Székely Mihályt, Némethy Ellát, Palló Imrét, operakultúránk nagyméltóságait, mert nem átallottak a rádióban cigányzene-kísérettel magyarnótákat énekelni. Néhány oldallal később óvatosan Wagnert mentegeti (Trisztán és Izolda: „A germán zeneóriásnak ez a műve leginkább mentes mindattól a bántó képzettársítástól, amivel a célzatos nácipropaganda keverte el a wagnerizmus művészi eszmetartalmát.”), de elmarasztalja a zenekart, amely a „múltkor” remekelt a Sosztakovics-szimfónia előadásával, ám most Failoni mester nem tudott velük csodát művelni. Némethy Ella és Székely Mihály viszont szintén „remekelt”.

Egyszer balra, egyszer jobbra? Egyet ide, egyet oda?

Lányi Viktor 1957-ben Németországban telepedett le, élt még néhány évig. Aggastyán emigránsként néha talán eszébe jutott: hiba, talán bűn volt élete során olykor-olykor világnézete helyett a pártot szolgálnia.

A 21. oldal üdítően politikamentes írás a lapban: Izgalmas hajsza a humor után, avagy beszélgetés három kómikussal. A világháború előtt született „régi” magyar filmeket 1990 után megismerve döbbentem rá: már fiatalon milyen elbűvölően tehetséges filmszínész volt Gombaszögi Ella, Latabár Kálmán, Feleky Kamill. A múlt század hatvanas éveiben számtalanszor csodáltam színházban Latabár Kálmánt, most egy régen elejtett mondata új fénytörésben láttatja sajátos, jellegzetes, utánozhatatlan egyéniségét: „A humor nálam úgy történik, hogy csinálok valamit. Azon vagy nevetnek, vagy nem nevetnek. Ha nevetnek, akkor tovább csinálom egészen addig, míg nem nevetnek. Ha nem nevetnek, akkor nem csinálom tovább.”

Új oldal, megint napi politika: Filmdiktátor a Népbíróság előtt. Amióta újra láthatóak, igazi örömforrások számomra az 1931 és 1944 között született magyar filmek. Számtalan szirupos giccs, hazug melodráma, politikai jelszóáradat – és még több tüneményes, szórakoztató remekmű. Megszületésükben – az ilyenek meg az olyanok megszületésében is – meghatározó szerepe volt dr. Balogh Lászlónak, akit filmcézárnak, filmdiktátornak, filmNérónak minősít 1945. október 31-én a Fényszóróban Pásztor Béla.

Dr. Balogh László működésének volt politikailag fekete és ártalmas, művészileg fehér és hasznos oldala.1945-ben börtönbüntetésre ítélték, szabadulása után, 1951-ben kitelepítették, belehalt. Politikai nézeteinek, működésének megítélése, értékelése filmtörténészek gondja, feladata. A régi újságot böngészve engem egy 1945-ben kinyomtatott, politikai vádként megfogalmazott mondat késztet töprengésre: „Elősegítette az aljas Katyn-film magyarországi forgalmazását, sőt kötelezővé tételét minden mozi számára.”

…az aljas Katỳn-film…

A tömegsírok feltárásáról, a holttestek kihantolásáról készült német dokumentumfilm!

Gyűlölöm Hitlert, megvetem a nácikat, de Katỳnban szovjet bolsevik hóhérgárda mészárolta le aljas módon a lengyel katonatiszteket, nem náci németek. Igaz, ezt akkor, 1945 októberében a cikkíró Pásztor Béla nem tudhatta: elhitte a hivatalos, megkérdőjelezhetetlen szovjet álláspontot: Katỳn­ban náci németek gyilkoltak patrióta lengyeleket. De ítélkezéseimben óvatosságra int a régi újságban napvilágot látott régi mondat: mit tudok, mit tudunk mindarról, ami napjainkban, a mi jelen időnkben történik a nagyvilágban? Unokáim évtizedek múltán miféle újdonságokat fognak megtudni, megismerni a gyermekkorukban (számukra láthatatlanul) történtekről?

Az –am– jelzetű újságíró sem tudta 1945 októberében, hogy vak, amikor jövendöl. A Machita című, 1943-ban forgatott, 1944. április 5-én Budapesten bemutatott, 1945 őszén a fővárosi mozikban (Corso, Corvin) felújított filmkrimiről ítélkezik: „…az valami olyan tömény unalom, hogy még a gyászos emlékű magyar-nemzeti-erkölcsi filmgyártásban is párját ritkítja”.

Megnéztem újra a filmet, az újságírónak igaza van: a Machita titokzatosan értelmetlen, sejtelmesen érdektelen, fárasztóan semmitmondó, altatóan unalmas mozidarab. De az újságíró 1945 őszén már látja a megoldást: ami szerintünk rossz, azt be kell tiltani. „Ha a demokráciában egyáltalán indokolt a filmcenzúra működése, úgy szerintünk elsősorban az lenne a feladata, hogy az ilyen silány produkciónak ne adjon játszási engedélyt.”

Természetesen az igazi (tehát nem népi) demokráciában elképzelhetetlen az egypárt által gyakorolt filmcenzúra, de a népi demokráciának álcázott proletárdiktatúrában már 1947-ben volt akkora hatalma a kommunistáknak, a pártnak, hogy betiltsák, évtizedekre dobozba zárják a Mezei Mária, Turay Ida, Latabár Kálmán és Sárdy János főszereplésével elkészült Könnyű múzsa című filmet. Később sem riadtak vissza betiltani, dobozba zárni nekik nem tetsző alkotásokat; például az 1956-ban Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc, Ruttkai Éva főszereplésével forgatott, Várkonyi Zoltán rendezte Keserű igazság című, ma is megrendítő, keserűen igaz filmet.

Ludas Matyi, 1945. október 21.; Fényszóró, 1945. október 31.; Irodalmi Újság, 1968. június 1. Újságtöredékek: kortörmelékek. Olvasgatok.