Tolnai Ottó: Szeméremékszerek – A két steril pohár

Némi túlzással azt mondhatnám, amikor a Szeméremékszerek címmel tervezett regényfolyam első darabjáról, Tolnai Ottó A két steril pohár című regényéről szóló ismertetőm írásához fogtam, késztetést éreztem, de inkább csak – és nem komolyan! – felmerült bennem a gondolat, hogy szóról szóra átmásolom a szerző A pompeji szerelmesek – Fejezetek az Infaustusból című könyvéről (Alexandra, 2007) szóló írásomat (Tolnai-tárgylexikon. Tolnai Ottó: A pom­ peji szerelmesek, Híd, 2008/2, 75–80.). A fő­címek és a kiadási adatok cseréje mellett – a narratívák teljesen megegyező sajátosságaiból kifolyólag – lehet, fel sem tűnne, hogy másik Tolnai-regényről van szó. Az új regény A pompeji szerelmesek mellett a Grenadírmars (zEtna, 2008) című, rövid történeteket (alcíme szerint „egy kis ízelt opus”) tartalmazó könyvének világára emlékeztet, s mintha erre az analógiára maga az író is utalna egy jegyzetében vagy interjújában – visszakeresve, sajnos, nem találtam meg a forrást! –, hogy „semmis kis történetek” gyűlnek, sorakoznak egy majdani regény virtuális tartalommutatójában.

A „kis történet” Tolnai írói világában olyan rövid történetet, töredéket vagy epizódot jelent, amilyenek – kritikai vélemények szerint rendezetlenül, pontosabban – az elbeszélés folyamatosságának hiányában „középpont” nélkül peregnek, sorjáznak előttünk egy majdani regénykonstrukció vázelemei között, miközben az sem világos minden esetben, hogy vajon ki (milyen vagy melyik elbeszélő) görgeti maga előtt ezt a „törmeléket”: a kisműfajok rengetegét. Persze, a Tolnai-féle rendezetlenségnek vagy „tákolmánynak” nem teljesen vagy egyáltalán nem pejoratív a jelentéskimenete: „zseniális tákolmány”, aminek törvényszerűségeit a következőképp írja le az említett kritika: „…a radikális egymás mellé rendelés szemlélete, a mintegy nyelvi environ­mentekben és performatív rétegekben feltáruló, a tiszta költészetre törő, lautréamont-i szépség ideálja: a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” (Jánossy Lajos, A határtalanőr, Litera.hu, 2018. június 9.).

Több mint egy évtizeddel ezelőtt A pompeji szerelmesek és az Infaustus című, rövid történetekre tagolódó alfejezete kapcsán is a szöveg­koherencia kérdése jelentette számomra a mű legizgalmasabb és „legfogósabb” olvasói dilemmáját. Akkor (a fent említett írásomban) a következőképp értelmeztem a jelenséget: „Miként a mű alcíme jelöli meg: részleteket olvasunk – legalábbis úgy gondoljuk egy ideig – a készülőInfaustus című, a fürdőváros bohémjeiről szóló regényből. Az Infaustus azonban – hamar kiderül – csak az egyik felmerülő regénylehetőség a szövegegészen belül, s csak egyetlen – zárójeles közcímekkel rövidtörténetekre tagolt – fejezete a könyvnek. A pompeji szerelmesek cím alatt elénk táruló „szöveganyag” ugyanakkor – tagoltsága és minden hagyományos értelemben vett linearitást és összefüggést lebontó szerkezete ellenére is – koherens szöveg. Egységességét az azonos térbeli koordináták közé helyezettség, az elbeszélői, illetve a szereplői szólamok megegyező, hasonló vagy ismétlődő jellege hozza létre.” Maga a tárgyalt regény (egyik) elbeszélője is reflektál a mű szövegvilágainak összetett, egymástól elválasztha­tatlanul terebélyesedő, hömpölygő és – mint a Grenadírmars esetében – „a mást mássá hatványozó, […], a szituációkat történetté tágító nyelvi figurativitás” jelenségére (Thomka Beáta, Aprózás, kispróza, kézművesség [Tolnai Ottó: Grenadírmars], Jelenkor, 2008/10, 1169.): Olivér „szabadon lebegő fóliánsokból összeszerelt naplókönyveire” utal (Novák Anikó, Fiktív többszerzőjűség Tolnai Ottó újabb prózájában, Létünk, 2010/4, 144.).

A két steril pohár „első beleolvasásra” kicsit másnak tűnik; az elbeszélés elrendezettségét és az elbeszélő kilétét illetően könnyebben megfejthető enigmának, hiszen van egy jól kivehető, szinte líneárisnak tekinthető történetszála; mint nagyon régen a kivehető epikus váz valamely „poétai románban”. Főleg, hogy sem a kortárs irodalomtól, sem Tolnai világától nem idegenek ezek a régi költői regiszterek! Az elbeszélőt T. Olivérnek hívják, mint az Infaustus egyik jól ismert beszélőjét, a szerző megszámolhatatlan alteregóinak egyikét, akit otthonról (Palicsfürdő) elküldenek két steril pohárért a gyógyszertárba. A látszólagos elbeszélés ezzel a momentummal veszi kezdetét, hogy bejárva a város térbeli és tropológiai (szimbolikus jelentéssel bíró) alakzatait, egy kisvárosi Ulysses (Pokorny Zsófia, A palicsfürdői Ulysses, olvassbele.com, 2018. szeptember 13.) – a vasútállomást, a határzónát, a rendőrséget és a pszichiátriát mint helyszínt közbeiktató – története bontakozzék ki előttünk. Ahogy azonban egyre sokasodnak a szituációk, a helyszínek és a szereplők a történetben, úgy válik egyre kérdésesebbé számunkra az elbeszélés átláthatóságának és a „ki beszél?” követhetőségének helyzete. Sorra feltűnnek, megjelennek, beleszólnak, elbeszélővé válnak a korábbi Tolnai-művek alakjai Regény Misutól, P. Howardon át Jonathánig. Emellett valóságos és virtuális (élet)művek, szerzők tűnnek fel: Magyar László leváltáros, Nagy József mozgásszínházi rendező, Bozsik és Ladányi kortárs írók. A Tolnai-regényben "peremre szolult"-at jelentő (eredetileg: "áldatlan") infaustu­sok történeteivel együtt görgetik saját kisviláguk anekdotáit. Tehát a Szeméremékszerek első darabja a korábbi Tolnai-művek mellett egy sor kulturális térrel, tartalommal és jelentéssel együtt kontextua­li­zálódik más irodalmi művek szöveghálózatában. Ráadásul a határzónába keveredő, ott elfogott és végül sorsát a pszichiátrián befejező író alakja – akinek kéziratmappáját is megszerzik, majd megpróbálják értelmezni különböző hivatalos közegek – egye­nesmód hozza be e történet- és szövegdzsungelbe a Csáth-törté­ne­tet is, hogy végül maga a regény, vagyis a szöveg is a Csáth-napló fejezeteibe „olvadjon” bele, azaz idegen szövegben érjen véget.

Az alteregók és a „ki beszél?” kérdése mellett érdemes figyelmet szentelni a Tolnai-regényvilág további két fontos szövegalkotó aspektusára: tárgyi univerzumára és bédekkerelemeire. Azt hiszem, a recepció különböző területei (recenzió, kritika, interpretáció) is egyetértenek a Tolnai-próza muzeali­záló jellegével, miszerint az kiállításként, illetve tárgylexikonként is olvasható. (Novák Anikó A kollekció poétikája. Gyűjtés és muzealizálás Tolnai Ottó műveiben címmel értkezeik a jelenségről [BTK–VMFK, 2018]. Magam A pompeji szerelmesekről is mint lexikonról írtam bírálatot. Lásd fentebb.) Legújabb könyvének aktuális recepciója is sorra fölveti ezt a témát: a tárgykereső cserkészjátékot mint olvasási és értési lehetőséget (Jánossy, i. m.). Az alteregók és elbeszélők/történetmondók, valamint Palicsfürdő térbeli alakzatai és helyei története mellett ugyanis mérhetetlen számú tárgy kerül „kiállításra”, azaz alakítja az elbeszélést: zsákba gyűjtött galambszar, teniszlabda mint szeméremékszer, varrógép, esernyő, boncasztal. Mind-mind szokatlan kontextusban fordulnak elő és helyeződnek egymás mellé. Az lehet az érzésünk, hogy a vajdasági irodalom legismertebb szimbólumai, a sár, a por és a batár mellé – Csáth Géza után Tolnai Ottó és Kontra Ferenc prózájában új jelentéseket nyerve – a boncasztal is odakerült.

A két steril pohár „szétírt” bédekker jellegére maga az első számú elbeszélő, itt talán még T. Olivér hívja fel a figyelmet: arról gondolkodik, mit kellene beletenni a legújabb Palics-útikalauzba, amelynek írását „gyönyörű dolognak” tartja ugyan, de maga inkább a visszáját alkotja meg, ahogy egy, a műfajban jártas szerb barátja szokta mondani: „…más bédekkerben összefoglalni egy fürdőhelyet például, és más szétbeszélni-szétírni à la T. Olivér”.

Van olyan olvasója és kritikusa, aki megpróbálta „kicédulázni” elemeit, dokumentumait és kódjait, s e jegyzetek segítségével rendet teremteni – nem sok sikerrel, gondolom! – a Tolnai-alte­regók és szövegvilágok rengetegében (Jánossy, i. m.). Van, aki enigmaként, „titokzatos ügyként” tekint olvasására (Thomka, i. m.; Mikola Gyöngyi, A Nagy Konstelláció. Kommentárok Tolnai Ottó poétikájához, Alexandra, Pécs, 2005), s van, aki inkább a szövegszerveződésre figyel (Pokorny, i. m.). Novák Anikó Tolnai Ottó műveit Imaginárius Múzeumokként, az elbeszélőt ezek kusztoszaként értelmezi ( Tolnai Ottó Imaginárius Múzeuma, Létünk, 2012/3, 89–99.). Emellett felmerülhet bennünk még a bédekkerként/útikalauzként, lexikonként, katalógusként, intertextuális szöveghálóként, idegen szövegek újraírásaként/újramondásaként történő értelmezés lehetősége is. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezeket a műveket hagyományos értelemben vett regénykonstellációként lehetne megközelíteni, ugyanakkor és mégis ez az egyetlen műfaj, amely – formátlansága és tág befogadóképessége révén – keretet adhat egy ilyen „szövegtenger” olvasásához: valahol a fércmunka és a remekmű között elhelyezhető egyedi Tolnai-múzeumban. (Jelenkor, 2018)