Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

Tárnok Zoltán elbeszéléseinek főszereplője a kisember, a marginalizálódott ember, a periférián, leszorított sorban élő ember, másként: proli, sok esetben: lúzer. Ha választékosabban akarjuk kifejezni, ahogy az írónál több helyen is megjelenik: emberek az élet árnyékos oldaláról. Az árnyék fantasztikus ötletét (le tud válni az emberről) Székely János írta be a magyar irodalomba (Az árnyék, 1967). A fantasztikum Tárnok Zoltánnál is előfordul, jelesen éppen Az árnyék című elbeszélésben: „valami árnyékszerű, testetlen feketeség”, „az árnyéknak éppen hogy nem kocsikázásra, ámde annak színtiszta megakadályozására támadt ingere”. Az árnyék lehet jelzés egy folyamatos megfigyelésnek kitett ember esetében: „Mindig legyen mögötte árnyék.” Az árnyék más megvilágításba helyezhet, másként láttat: „Bizonyos árnyékolásban […] majdhogynem ellenszenvesnek találta az arcát.” Lehet az árnyék mint valaki éppen jelen nem lévő ember: „a börtönből is szuszogott rám az árnyéka”. Több elbeszélésben tehát az árnyék több önmagánál – többletjelentést hordoz. Az élet árnyékos oldalát hangsúlyozza az ellentéte is, vagyis az élet napos oldala (itt is beugrik egy erdélyi szerző, Karácsony Benő remek és kevésbé reflektált regénye: Napos oldal, 1936). Tárnok Zoltánnál: akik az árnyékos oldalon tartózkodnak, nem is sejtik, hogy „van más is, hogy felebarátaik szerencsésebbjei, a napos oldalon sétifikálók”, vagy másként: „Úgy éreztem, eljött az én időm, a sok rohadt vakoskodás után végre itt a napos oldal.” Ez az árnyékos oldal szigorúan egy mikrokörnyezetben, Budapest sokféleképpen „iro­dal­­miasított”, kétarcú részében, a VIII. kerületben, annak is Baross utca és Horváth Mihály tér tengelyében bukkan elénk. Beugrik egy-egy dokumen­ta­rista esemény: HÉV-baleset, békásmegyeri lakásrobbantás, de ezekre valószínűleg csak az egykori újságolvasók emlékeznek. Az események hosszabb időszakot, legalább fél évszázadot fognak át, és sok esetben „időtlenné” vannak nagyítva. Így jutunk el a mikrokörnyezettől a makrokörnyezetig, a később bemutatandó „ötödik égtájig”. A legrégebben datált elbeszélés 1966-ból származik, a legfrissebb napjainkból, ezzel azt is mutatva, hogy bár a világ s a környezet is ötven év alatt változik, az emberi életutak, sorsok, gondok mintha változatlanok lennének. Ugyanúgy vannak, lesznek kisemberek, árnyékban élők. Merthogy – tartós tapasztalat – ők alkotják (mi alkotjuk) a többséget. Tárnok Zoltán Kereszt a falon című válogatott elbeszéléseket tartalmazó kötete tizenegy elbeszélést foglal magába hét korábbi kötetéből.

Milyen kisembereket, életsorsokat vetít elénk Tárnok Zoltán? Az árnyék (1996) főszereplőjének neve is kisemberi, mert talán óvatlanul, meggondolatlanul tréfás, kigúnyolásra okot adó rímet formáz: Olajos Lajos. Olajos küldönc, mindenes egy vállalatnál, az ebédet is elhozza, ha megkérik rá, ám a „rendszerdöntés” elsők között dobja az utcára, és az akkor gyorsan szaporodó gátlástalan ügyeskedők karmaiba kerül. Mondhatni, duplán lesz földönfutó. Az író szerint itt a földön már nincs is megoldás, Olajos „árnyékká”, kísértetté válik, aki igaz­ságot szolgáltat. Az elbeszélésben (kisregényben) aprólékosan árnyalja a szerző a kisember kisvilágát, családi, társadalmi és történelmi bonyodalmak elviselésére, túlélésére kialakított életmódját, mindezzel elnyerve az olvasó rokonszenvét. Ahogy a történet fodrozódik, úgy szurkolunk neki vagy érte egyre jobban, mert tapasztalataink alapján szinte bizonyosra vesszük, hogy elbukik.

Egy külvárosi srác egyes szám első személyben meséli el futballkarrierjét ( Szemközt a lelátó, 1976). Egy edző fölfedezi futballtehetségét, szép karriert fut be, amit betetőz egy csodálatosnak, vonzónak ígérkező házasság. Majd kiderül, hogy még sincs minden rendben, elkezdődik az „össze­töredezés”, lecsúszás, egészen a börtönig. Ami viszont stilisztikailag érdekes: egy jól beszélő lúzer szájából halljuk az élettörténetet tényszerűen, nem panaszkodásként, olykor humorral fűszerezve: „én semmit sem tudok tisztán kapni, bogárral kell lenyelnem a levest, benne van egész elfuserált útvonalam”.

A Nyüszítések (1975) egy belvárosi bérház függőfolyosóján ücsörgő üvöltöző elmeháborodottról szól. Eleinte még elnézik neki, „szegény bolond”, de amikor már tarthatatlanná válik, elvitetik. S ez a jelenet is roppant együtt érző: „Jöjjön szépen… Jó helyre megyünk, nem börtönbe… Főtt ételt kap, tiszta ágyneműt. Mi ebben a rossz?”

Az Éjfélig (1980) egy pillanatra mintha a „Pál utcaiakat” idézné, fiúk „bikáznak” (egyfajta golyójáték) a tér eldugott sarkában. Egy erősebb fiú elveszi a gyermekek játékát, majd az agresszor is bűnhődik (pengével megjelölik), mert mindenkinél van erősebb, az élet már csak ilyen.

Elnyomott öcs ír palackpostát egy „távoli olvasónak”, akit a „végzetes báty” tart „alattvalóként” szobafogságban, sőt terror alatt A hinta, a romos ház meg a Gizi (1966) című elbeszélésben. A gyermekkor nagy traumái követik egymást: a testvéri erőszak mellett az első, suta szerelem, valamint az elköltözés: fájdalmas elszakadás a gyermekkor világától, az első világtól. Tudható, sorozatban jönnek majd az elszakadások, de az első mindig a leginkább megrendítő.

A Méz és méreg (1992) főszereplője a leszázalékolását intézi, közben furcsa jeleket vesz észre, és olyan érzése támad, mintha egy megrendezett jelenetben lenne, figyelik, rejtett kamerák veszik, s arra ösztönzik, hogy magánnyomozásba kezdjen egy ismeretlen férfi után. A nyomozás során az ismeretlen egyre ismerősebbé válik, nevét, munkahelyét, kapcsolatait is feltárja, lakásába is bejut. Csakhogy időközben úgy érzi, az őt irányító megfigyelő, a hang („buborékpattanás”), a szerkesztő és önmaga mintha azonos lenne: „önmagamat látom ott kite­­ke­redve, évekkel, évtizedekkel előbbi önmagamat az ablakon bevágó, szemfájdító nap lobogásában”. A „meghasadt” személyiség ábrázolásán túl az elbeszélés alaptörténetének újdonsága a korunk technikája által lehetővé vált folyamatos megfigyelés, amelynek alappéldája az orwelli 1984. Korunkban pedig a mediatizáció és digitális technológia által egybecsúsztatott magán- és nyilvános világ (Való világ, reality show), amelyből az érzékelést megtévesztő virtuális valóság épül föl. De honnan a cím? Az író valamennyi elbeszéléscíme a szövegből vett idézet, erőteljes szimbólummá növelve. A Méz és méreg esetében ez a mondat: „Ahogy eleink mon­danák: a méz színe alatt nyújtja a mérget!”

Eszter kiemelt káder lett a vállalatnál, de nem tudja magát elfogadtatni, nem veszi komolyan a közössége, otthona és társa sincs, teljesen, szexuá­lisan is kiszolgáltatottá válik. A Távolodva (1983) című elbeszélés sűrített mozzanatokkal Eszter ma­gáramaradottságát mutatja meg. A nem helyén lévő, sodródó ember elveszését.

A totális kiszolgáltatottság helyzete az albérlőé: Az albérlő (1973). Nemcsak azért, mert nincs lakása, ezért máséba, esetleg vele együtt társbér­letbe kényszerül, hanem azért is, mert mindenben alárendelt, sokszor még elemi szükségleteit is egy idegen emberhez kell igazítania. De még a „végérvényes albérlő”, aki fel is van készülve ezekre a megaláztatásokra, kerülhet olyan meglepő helyzetekbe, hogy a végén csak egyetlen – az irracionalitásokra adott még inkább irracionális – válasz marad a számára.

A válogatáskötet címadója a Kereszt a falon című elbeszélés. Az összes közül ez a leglíraibb, ez szól legszebben a szeretetvágyról, a megmaradni, fennmaradni mellett a jobbá lenni vágyáról és persze ismételten az elbukásról. Főszereplője egy lány, aki belesodródik a VIII. kerületi éjszakai életbe, prostituált („éjszakai bajnoknő”) lesz „futtatóval” (stricivel, selyemfiúval), gyermeke is születik. Azonban igyekszik ebből kikecmeregni, feljebb kapaszkodni. A kitörés lehetősége fel is villan, egy valószínűtlen kapcsolatban: egy nála fiatalabb, értelmiségi elit családból való egyetemista fiú személyében. A kapcsolat édes, mámorító percei után azonban drámai váltás következik: a fiú halálos beteg. Nincs más út, folytatódik a lassan emelkedő, de mégiscsak az elfogadott polgári lét alatti élet. S bár a lányát sikeresen úgy neveli, hogy ebből semmit se vegyen észre, s minden meglegyen számára egy másik élethez, amikor a lánya rájön, hogy miből él, őt is elveszti.

A Szédülés (1979) egy jóakaratú, művelt tanár évtizedes lefojtott indulatai nyomán támadt suta, önkontrollját vesztő, mindent tönkretevő kitörési kísérletét tárja elénk: „a tanárt arra szorítja a hiva­tása, hogy minduntalan a magáénál alacsonyabb szinten fejezze ki magát, nem csoda, ha […] ő maga is lesüpped lassacskán a gügyögéshez közel álló színvonalra”. A legtöbb elbeszélés az időtlenségbe helyezi ki a történést, néha ki is mondva, kozmikus távlatot teremtve: „e pillanattól kezdve biztosan tudta, hogy mindaz, amit lát és csinál, valószínűleg nem most történik”. Az ötödik égtáj című (egy 2012-es kötetből való) elbeszélés pedig egy „szöveggyógyító”, korrektor nyugdíjazáskor történő befelé fordulását, végső soron önfeladását mutatja be.

Tárnok Zoltán stílusa változatos. Sokféle elbeszélési mód, nézőpont és nyelvi megoldás jellemzi. Roppant finom írói módszerekkel emeli meg, teszi irodalmivá a külvárosi pesti nyelv fordulatait. Egyes elbeszélései a részletező, tárgyias intellektuális stílust képviselik, mások az élőbeszéd drámaiságához közelítenek, de mindvégig kifogástalan mondatszerkesztésben, stílusban. Felbukkan a szövegben a nyelvet figyelő értelmiségi (író) gesztusa: „Nagy irodalmár volt, kigyúlt a feje, ha eleresztettem neki valami zaftosabb kültelki szöveget, mindjárt föl is jegyezte magának. Egyszer mindenfélét összeivott, féldeciket, sört, pezsgőt, uborkalevet, azt találtam mondani neki: Érzem a leheleteden. Tele vagy, mint a hatos villamos. Ő pedig már kapta is elő a noteszét meg a ceruzáját, és már jegyezte föl ezt a rossz szöveget is, aztán meg állítólag belefűszerezte az irományaiba, azt mondta, ettől élénkül fel, ettől kap egy kis gurulatot a stílusa…”

Aprólékos és szinte láthatatlan munkát végez a szöveggyógyító, a korrektor (Az ötödik égtáj). Többnyire nem ismerik, nem tartják számon. Bár, ha nem lenne, akkor egészen biztosan feltűnne a hiánya. S vajon hogyan hat ez vissza magára a személyiségre? „Nélkülözhetetlen munkaeszköze a Helyesírási Tanácsadó Szótár és az Idegen szavak Szótára lett, ezek valamelyikét – ahányszor csak bármilyen gyanús dologba botlott, vagy valami másképp rémlett neki – rendre felütötte… Idővel aztán már azt is tudta, hogy ezeket sem lehet ám vakon és nyakló nélkül követni, egyik sem szentírás, nem kőbe vésett parancsolat, megvannak a belső ellentmondásai, és imitt-amott el is avultak. No meg olyan is van, hogy szolgai alkalmazásuk egyenesen tönkretenné az adott szöveget, a szöveg különösségét, van tehát, kivált művészi igényű munkában, ami éppen úgy jó, ahogyan rossz, mert az akadémikus kívánalmakat, mondhatni, mint kutya a vizet, rázza le magáról.” Lám, a korrektor sem föltétlenül szolgai szabálykövető, hanem alkotó ember: „Akár fütyülhetett is az éppen soros nyelvészi kukorékolásokra, mert tudta, hogy mindezek múlólagos dolgok, s amit a tudósi csököttség ma még tilalmaz, hamarosan jogerőssé válhat, nincs hát miért kapálózni ellene, ha egyszer mindenki, egy egész nyelvközösség helyénvalónak találja.” A korszerű nyelvművelés pontosan ezt mondja: amit a nyelvközösség elfogad, az ellen nincs mit tenni. Vajon azonosulni tudunk-e az életére, tevékenységére tekintő korrektor rezignált gondolataival? És hogy vagyunk a magunk „kisemberségével”? „Mindazon­által tudta jól, hogy amit ő végez, csak afféle szellemi segédmunka, nem becsülte túl. Ha nem is értett egyet közvetlen főnökével, aki magát a szöveggondozást előszeretettel és aggálytalanul pusztán beékezésként emlegette, mintha az egész művelet csak annyiból állna, hogy egy kéziraton az írógép fogyatékos betűkészletéből eredő ékezethiányokat pótolja, azzal azért maga is tisztában volt, hogy ez a munka bizony a névtelenség jótékony takarásában zajlik, nincs hely a világon, ahol bárki is jegyezné az ő szöveggyógyító hozzájárulását.”

A kisemberek író által megfigyelt nyelvi világa emelt, szépirodalmi szinten jelenik meg az elbeszélésekben. A nyelvi világ egyik összetevője a nagy­városi, kültelki folklór, valamint a szleng. Ennek ellenére az elbeszélések stílusa nem közelít a nyelvi dokumentarizmushoz, megmarad „emelkedettnek”. A kellemetlen ember jellemzése: „befelé nőtt a hajam tőle”; „vannak elegen, akiket parafadugónak se használnék”; „az ilyen alak úgy jön világra, hogy egy részeges múzeumőr leissza róluk a folyadékot”. Kizökkenés, nem várt fordulat: „volt egy kis szőr a palacsintában”. A visszafogott, lefojtott élet: „nem háborgatja, mint egy babszem felbillenése a tányéron”. Minden író komoly dilemmája a nyelvi kimondás / ki nem mondás: „Te még gyakni sem tudsz… Barátunk nem az ódon zamatú igét használta, hanem az elfajzott származékát, amely csak újabb időkben vált oly közkeletűvé, hogy úton-útfélen hallani serdülő fiúk s lányok szájából, olvashatni mindenfajta rangosnak mondott kiadványban, jóllehet azelőtt nemhogy nem tűrte el a nyomdafestéket, de még puszta kiejtése sem csekély borzongást keltett magára valamit is adó társaságban.” Vagy másutt: „Azt az épületes megjegyzést eresztette el, hogy nem lopja ő a… és itt kimondta magyarán azt a közönséges, jelentősen mai szót, amit én hölgytársaságban sose vennék a számra, s amit most is – hogy a papír bele ne piruljon – jobb híján csak tölténynek mernék nevezni. Szóval nem lopja ő azt a bizonyos, a hölgyet olyannyira függőségben tartó portékát, hogy napra nap csak úgy hintegesse!”

Íme a bizonyíték, hogy sem nyelvi játék, sem nyers kimondás nem föltétlenül szükséges: lehetséges irodalmi szövegben csak érzékeltetni és nem megjeleníteni a nyers szavakat, kifejezéseket. Néhány érdekes kifejezéssel, szóval illusztrálom Tárnok Zoltán stílusát. Aprólékos, részletező, jellemző leírások: piszkoskék fővárosi autóbusz, a cipő félig kicsibrálva, egyebugya öltözék, csurgóra húzott zsíros kalap . A Horváth Mihály téri templom leírása: „A templom állványokkal körbeácsolt, páros tornya mint valami kifordult foggyökér nyilallott a vidék fölé…” Korszakjellemző szavak: méhpempő, orkánkabát, nejlonharisnya, vetkőzős golyóstoll, rágógumi. Pontos, szinte „beszélő” jellemrajzok: hervadt lucs­kos­rózsik, szerző-mozgó ember, sajtbőrű férfi, szét­döncölt ábrázat, barkós férfiú, vérágas szem, vízálló mosolyú fiatalember, faros-bögyös, uszonykezű báty, szöszke, szívarcú lány, neki a hét is páros . Egy mozdulat, gesztus leírása:betámított az irodába, trom­buckázik (a porban), eltéved az ember szája, elektromos pofon (csak az tudja értékelni ezt a jelzőt, aki már kapott pofont). Egy hangulat: „untam az aranyeres hangulatot”. Kültelki beszólások – amelyért, tudjuk, könnyen járhat valami „meglepetés”: „lakjon a tizedik emeleten, és ne legyen lépcső”, „hamarosan felültetem őket a felhő szélére”. Az elbeszélések nyelvi leleményei általános megfigyelések és igazságok kimondásához vezetnek: „a társadalom nemcsak legelésző lángelmékből áll; milliók keresik gyűlöletük tárgyát, és ha nem lelik, boldogtalanok”. A magyar nyelv adta tömörséggel: „keresztbegyűlöljük egymást”.

Az egyes elbeszélések főszereplői kivétel nélkül jók, vagy legalábbis törekszenek a jóra, élni, túlélni akarnak. A történetek sok esetben vezetnek bennünket a meghasadt, osztódó, egyes esetekben kettős személyiségek világába. De kivétel nélkül a fizikai és lelki válságba került, szorongatott, szorongó emberek sorsával foglalkoznak. Nyilvánvaló az író empatikus hozzáállása: nemcsak ismeri, de szereti is ezeket a kisembereket. Szereti őket, mert alapvetően jók, vagy legalábbis jobbak akarnak lenni, élni akarnak, „ahogy lehet”. Ki mondhatna ítéletet felettük, ha éppen kitörési kísérleteik nem megszokottak, ügyetlenek vagy végzetesek? Tárnok Zoltán irodalmivá magasztosult figurái, kisemberei elnyerik rokonszenvünket: részben azért, mert magunkat is felismerjük bennük (mindenki kisember valahol), részben azért, mert szinte mindig kivétel nélkül elbuknak, és harmadrészt azért, mert az ember nem feledheti el, hogy az emberi közösségeket csak a szolidaritás tarthatja fenn. Az erre való figyelmeztetés is a művészet, jelen esetben az irodalom dolga. Hogy mindez velünk is történt, történik vagy történhet, az teszi igazán elevenné, életszerűvé az író történeteit. Csak az szomoríthat el bennünket, s ez az író szomorkás rezignáltsága: hogy valamennyi szereplője itt a földön elbukik, s legföljebb reménykedhet valami magasabb rendű, meg nem ismerhető igazságban.

Tárnok Zoltán kisembereinek valós és irracionalitásba hajló történetei mindig eljutnak valamilyen filozófiai gondolatig. Legtávolabb talán Az ötödik égtáj című elbeszélésben. Már maga a cím is költői és légies: „Az ötödik égtáj! Ez a jó irány.” Tegyük hozzá: az ötödik égtáj fölfelé van! „Maradt ezenkívül más?” – teszi föl a kérdést a korrektor. „S mindez csak arra való, arra lesz jó, hogy a végén legyen mit elvenni tőlünk? Nem lesz többé soha övé még az az égett szélű fakanál sem, amivel mostanáig az ételeit kavargatta. S a kékről pirosra, pirosról kékre váltható golyóstollának, a rojtozott szegélyű könyvjelzőjének is örökre búcsút mondhat? […] Lehetséges, hogy ez mind-mind, kivétel nélkül odalesz, végleg ki fog fakulni a képből, s az ő sok évtizedes munkálkodása még csak be sem íródik sehová? Márpedig az nem kérdés, hogy újra meg újra így, ilyen módon szokott alakulni a dolog, legalábbis eddig még mindenkinek sikerült ezeket az utolsó darabig elveszíteni.” Ritka tömörséggel, egyszerűséggel kérdez rá a leglényegesebbre: „Csakugyan úgy lehet, hogy a legparányibb moccanásunkkal is a nagy egyetemet, magát a mindenséget változtatjuk meg?” (Kortárs, 2018)