Csikós Attila: Vidámpark

Körhinta és óriáskerék. Mindkettő jellegzetes, elengedhetetlen eleme a Vidámparknak. Csikós Attila 2018-ban megjelent novelláskötetének pedig nem csupán a címe és a címadó elbeszélése idézi meg a Vidámparkot, hanem műveinek szerkezete, stílusa is. A történetek zárómondatai szinte mindig visszautalnak az elbeszélések első szavaira, a befejezések visszafordulnak a kezdő bekezdésekhez, épp úgy, ahogy az óriáskerék tesz egy kört velünk: elindulunk a földről, felérünk az égig, megnézzük a kilátást, de mielőtt elhinnénk, hogy megérinthetjük a felhőket, már vissza is jutunk a kiindulóponthoz. Egy-egy színes, költői kép, gondolat is többször felbukkan a szövegeken belül, rengeteg az ismétlés, mintha egy ringlispílen ülnénk, ami forog körbe-körbe, így mindig ugyanazokat a tájakat és arcokat látjuk viszont. A novellák telis-tele vannak zsúfolva hasonlatokkal, metaforákkal, képekkel – olyan színesek, mint a kígyózó sorok a hinták előtt. Az elbeszélésekben találkozunk léggömbárussal, kifestett, elmaszkolt emberekkel, gyerekkorukról nosztalgiázó felnőttekkel, mégis tévedés lenne azt hinni, hogy ezek vidám történetek.

A szerzőnek 2015-ben jelent meg A napon sütkérező hal című regénye, és a Vidámpark szövegei témájukban, hangulatukban, stílusukban, szerkezetükben is emlékeztetnek a korábbi prózájára. Míg abban a rendszerváltás alatt felnövő generáció (el)kallódásáról írt, a novelláskötetében az új évezred elején a rendszer- és eszmeváltásokba belefáradt, belerokkant emberekről, saját mániáikba süppedt sorsokról mesél. Feltűnnek ugyanazok a helyszínek: kocsmák, kávézók, és mindkét könyvet áthatja a múlt iránti nosztalgia. Az időszerkezet is hasonló, ahogy a regényben, úgy az elbeszélésekben is ide-oda ugrálunk jelenből múltba, múltból jelenbe, és a történetek vissza-visszakanyarodnak a kezdetükhöz. A prózák stílusa is hasonló. Csikós Attila író, dramaturg, valamint fotózik is, és a szövegeiben is nagyon erős, filmszerű jeleneteket látunk. Szereplői nem bocsátkoznak hosszú belső monológokba, filozofálásokba, ehelyett mozdulataikból, testtartásukból, tetteikből, hallgatásukból olvashatjuk ki érzéseiket, viszonyaikat, tragédiájukat. A szerző pontosan, giccsmentesen, hihetetlen érzékkel sűríti bele egy-egy jelenetbe vagy kimerevített képbe mondanivalóját a világról, a szegénységről, a magányról vagy épp a kiábrándultságról. Ezeket olykor tovább erősítik az izgalmas képzettársítá­sok, költői hasonlatok, élénk, színes leírások és a kulcsmondatok folyamatos ismétlése.

A Mosogató című elbeszélésben csak egy lányt látunk, aki „[f]ogta a tányérokat. Azokkal kezdett. Laposak, kerekek. Mint az élet, kis aranyszegéllyel. Vidékről jött a lány, és színésznő akart lenni. Orwell is mosogatott, és írni akart. Megírta, ahogy mosogatott. De ő színésznő akart lenni. És átélésből nem lehet belenyúlni a zsíros habba, a maradékba, a forró vízbe. A mosogatónak az aljára kell mennie. Nem lehet átélni a pörköltszaftot, sem a porcelánon elkent áfonyát a maradék camembert körül.” Ez a kezdő kép, és míg kint az utcán zajlik az élet, a mosogató csak mossa le „a német turisták maradék kaviárját”, „a francia nyugdíjasok bakonyi bordájából megmaradt tejfölös koszokat”. Mire végez, véget ér a nap, befejeződnek az esti előadások, ő pedig úgy száll fel a pincéből a magasba, hogy lemaradt a történésekről, az élvezetekről, az eseményekről, de háta mögött mégis „minden ragyog, mint azok a lapos, kerek tányérok a pulton, mint az élet, kis aranyszegéllyel a porcelán peremén”.

Az 1-es öltöző című novellában egy színészt ismerünk meg, aki éppen készül az előadásra. „Elkezdte festeni magát. Az árkokat a szeme alatt, a ráncokat és a bőr gyűrődéseit.” Majd, miután megtudtunk róla néhány kulisszatitkot, láttuk hancúrozni fiatal kollégájával az öltözőjében, kiállt a pódiumra, és lenézett a közönségre. És… „úgy találta, hogy ameddig ellát, a zsöllye első tíz sorában kifestett, elmaszkolt emberek ülnek, torz maskarák, akik jóval az előadás előtt csak felskiccelik egy tussal önmagukra az érdeklődés, a vigyor, a düh, a káröröm, a vágy, a halál, az öröm, a józan műélvező bölcs mosolyának kiismerhetetlen, fekete és letörölhetetlen vonalait.”

A Hidegtű című novellában az elbeszélő szintén többször megismétli egy-egy kulcsmondatát és hasonlatát, amelyek a szöveg elején, közepén és végén is felbukkannak, de mindig más előzmény után. Nekem erről a filmes Kulesov-kísérlet ugrik be. Kulesov egy színész arcáról készített állókép mögé három különböző másik képet vágott: egy tányér levest, egy koporsóban fekvő halottat, valamint egy pihenő nőt, és a nézők úgy érzékelték, hogy a színész arckifejezése megváltozott attól függően, hogy melyik képet vágták mögé. Ahogy a filmbeli kép üzenete is változhat az alapján, hogy mit illesztünk mögé, így Csikós novelláiban is megváltozik ugyanannak a szó szerint megismételt kulcsmondatnak, hasonlatnak a jelentése attól függően, hogy milyen szövegkörnyezetbe, hova helyezi az író.

A kötet elbeszéléseit nemcsak ez a különös szerkesztési technika és az egységes stílus köti össze, hanem a visszatérő helyszínek is. A szövegekben újra és újra megelevenednek Budapest ismert terei, szórakozóhelyei, mindig felbukkan egy-egy kocsma vagy épp a hegy, ahova barátok, testvérek és házaspárok is kirándulnak, hogy keressék a békét, önmagukat, vagy épp felidézzék a múltjukat. A leírások szépek, kifejezőek, néha azonban már túlírttá, erőltetetté válnak. A szereplők gyakran színészek, fotósok vagy az életből kiábrándult, magányos alakok, esetleg névtelen, arctalan lakói a pesti bérházaknak.

Érdekes, szintén visszatérő gondolat, hogy lehetetlen teljes valójában megmutatni a nyomort és a tragédiát, mert amikor a művész megpróbálja megragadni és megörökíteni, óvatlanul is műalkotássá teszi, amit távolról szemlélünk, mint a múzeumban a képeket. A Tükörreflexben jelenik meg legerősebben ez a mondanivaló, ahol a fotós a legnyomorúságosabbak, legszegényebbek otthonába látogat. „Az élet sűrűjében járt az imént. Ez volt a kellős közepe. Unta. Mintha csak egy galériában járt volna, képek, festékszag és megint csak képek mindenütt. Az alkotás közepe. Az ember hozzászokik a művészethez.” A fotós később találkozik egy szerencsétlen és kilátástalan sorsú lánnyal is, és felhívja magához, hogy lefotózza. „Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzésekkor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut, és filmet cserélt. A nyomor ellenben ismeretlen. Titokzatos és izgató. Meg akarta örökíteni. Fixírben áztatni, nagyítani, addig, amíg még valamennyire felismerhetőek ugyan a formák, de az arc valódi, emberi vonásai már kioldva, a maguk szétesettségükben tűnnek elő.”

A novellák, épp mint a bennük szereplő fotósok, próbálják hibátlan kompozícióban megörökíteni a városi és vidéki lakosok nyomorát, kiúttalan helyzetüket, különös találkozásaikat és szomorú elválásaikat. A siker pedig nem marad el: ezek az elbeszélések nemcsak ügyes próbálkozások, de valóban megragadják a különböző generációk magányát, útkeresését, tragédiáit. (Kortárs, 2018)