Amerikai graffiti

Hommage à Mózsi Ferenc

#
Láttam az óceánt,
repültem felette, az Atlanti felett,
hosszú órákig néztem a mélybe,
láttam Izland szigetét,
Grönland csillogó jéghegyeit,
repültem Newfoundland és Nova Scotia felett,
siklottam a felhők között, mint a madár,
láttam a Szt. Lőrinc folyó torkolatát,
és több kisebb öblöt, tavakat véltem látni
(Ohrid, Balaton, Palics,
melyekhez volt némi közöm,
hirtelen ezek jutnak eszembe,
egymásba kapcsolódnak a dolgok),
láttam folyókanyarokat,
néztem a mélybe:
sehol egy indiántábor,
sehol egy otava, irokéz vagy huron,
vagy massachusetts, vampanoag;
– folyton elkalandozom,
egyik valóságból a másikba zuhanok –
aztán bealkonyodott, egyre sötétebb lett
az éjszaka, egyre sűrűbb a fekete.

#
Toronyházak között ébredtem, égig érő
felhőkarcolók szorosan egymás mellett,
a réseken keresztül besütött közéjük a nap,
perzselt az aszfalt, a beton;
a föld alá kellett menekülni,
műfénybe, klímába, a plázákba,
ahol mindenki kommunikált és zabált,
nem tudtam mit kezdeni velük,
a napok és az emberek egybefolytak:
Paraméter klub, Bede Fazekas,
Goran Simić, Kaslik, Marosán.
Hirtelen pontot tettem a mondat után,
összehordok itt mindent, mint Tandori
az egyik lóversenyről a másikra
(„aki Tandorit nem érti, az az életet se érti”),
összehordok jeget és lovat:
Toronto széles sugárútjain Kaslik Péterrel
Marosán Gyulához mentünk,
megnézni a mester életművét, kollázsait.
A legnagyobb kollázsművészek egyike volt:
Julius nem tudott angolul,
negyven év alatt nem tanult meg,
ötvenhatban ment el, és 1997-ben még mindig
csak magyarul beszélt, mint az ufók.
Vagy nem az élet a legjobb időtöltés?
ismételgettem Várady Tibor
(Kasliknak ajánlott) legendás
Symposion-könyvének címét,
Várady írt magyarul elsőként McLuhanról;
voltam az egyetem kampuszán,
Northrop Frye intézeténél és a Coach House-nál
(Marshall McLuhan házikójánál), ahol
a Gutenberg galaxis teóriája megszületett:
The Medium is the Massage;
„a skizofrénia lehet az írásbeliség
szükségszerű következménye?”
kérdés, melyre nincs egyértelmű válasz.
Nem győztem lábjegyzetelni,
mentem a szürke beton-poklon keresztül,
bele a kollázs-létbe, mentem a műkoszba,
bele az entertainment iparba,
graffitik (a lázadás jelei) után kutattam,
improvizáltam magamnak,
falakra fújtam ezt-azt, mint Ljubljanában
(jóval a Laibach Kunst előtt);
nyárégette színeket kerestem,
a sárga, a kék, a zöld és
a vörös tökéletes árnyalatait,
aztán semmi, cool nyugalom.

#
Mózsi Ferivel suhantunk
a Magnificent Mile-on,
Chicago, a szelek városának
legelőkelőbb sugárútján,
húztunk északra, a tó mellett,
a Loyolai Szt. Ferenc jezsuita egyetem felé,
Evanston irányába, a Chase Avenue-ba;
Led Zeppelint hallgattunk,
Your Time is Gonna Come (4:35),
How Many More Times (8:29),
mert egyszer eljön majd a mi időnk,
eljön jambikus pentaméterben.
Egyébként sok bajunk volt az idő mértékével:
„hagyjuk a süket dumát
és elegáns páros rímeket”,
írta New Yorkban Baránszky László,
aki szintén ötvenhatban ment el,
mint Marosán és Makkai Ádám.
Mózsi irodája a Diversey Pkwy-ön volt,
néhányszor buszra ültem, a 22-es helyi járatra,
végig a Clark Streeten, a belvárosig,
a tornyok közé, Sears Tower
(most már Willisnek hívják),
Hancock Center (Big John) stb.;
egyszer leszálltam a Wrigley Field stadionnál,
körbejártam, szemügyre vettem
a Chicago Cubs baseballcsapat szentélyét,
zárva volt. Fújtam tageket a betonfalakra,
a láthatatlan magyar Banksy
(a szerzői jog a gyengék fegyvere).
Soha nem értettem a baseball lényegét,
csak annyit fogtam fel, ütni kell a labdát,
és ha eltalálod, akkor futás. Punktum.
Mint a graffitisek: kicsit fújnak,
aztán meg futnak, a rendészek elől.

#
Mózsi majdnem átúszta az Adriát,
ő is menekült a rend őrei elől,
megállás nélkül szelte a hullámokat,
régen elhagyta a koperi öblöt,
eltévedt a sötétben,
nekiindult a nyílt tengernek,
olasz halászok mentették ki
Magyarország serdülő úszóbajnokát.
Nyílt víz, nagy tenger, igazi komoly dolgok:
vasfüggöny, kommunizmus, torkig voltunk,
menekülttábor, Leuven, USA, kapitalizmus:
első a profit, a korrupció, a státus és imázs,
tolvajok fürödnek a kapzsiságban,
inkább nem folytatom.
Éljen és virágozzék a cseresznye!
Kaliforniában József Attilából
merített erőt. Szivárványba borította és
Amerikába utaztatta a fél magyar irodalmat.

#
Kiszáradtunk a sok látnivalótól,
a Magnificent Mile ragyogásától,
töltöttük a whiskyt, „on the rocks”
(whiskyfogyasztási mód):
két-három jégkocka a pohárban,
és csak rátölteni; mindig cool maradni.
Mert a föld alatt, Chicagóban,
Mózsi Chase utcai házának pincéjében,
alszol-és-nem-alszol állapotban,
egy hatalmas kutyával a nappaliban,
két cajun-akkord közé szorulva
nem lehet verset írni,
csak menni a pokoli jólétbe.
A városból alig láttam valamit,
csak kószáltam, lejártam a lábam,
végig a Clark Streeten,
versenyt futottam az idővel,
elhagytam a múltat és a jelent,
nyomultam a forró belvárosba,
a felhőkarcolók árnyékába,
a hatalmas betontömbök közé,
elbújni a nap elől, ott hunyorogtam,
szalvétákat kerestem Noéminek,
szalvéták (napkin, doily) után kutattam
az égig érő felhőkarcolók között
(mintha tűt keresnénk a szalmakazalban),
vagy irány a lemezboltok hűvösébe,
egyik klímából a másikba, a bakelitek
árnyékában olykor Hobó és Janó is feltűnt:
boldog szomorú blues, balladák és keservek,
hozzátartoznak a lelki békéhez.
Nyárégette színek után kutattam:
a sárga, a kék, a zöld és a vörös
tökéletes árnyalatai után,
aztán semmi, cool nyugalom.
Olykor Mózsi elment metaforákat
kukázni az önfeledt napfürdőzők után
a Michigan-tó partjára.

#
Maradjunk még a versben,
maradjunk a bárdok varázsigéinek
visszhangzó kamrájában,
maradjunk a szürke beton-pokolban,
lent a föld alatt: Chicago underground,
vagyis mégse, a szelek városában,
a metró a fejünk felett, függővasúton száguld.
Abban az időben még Sears
volt a legmagasabb torony neve,
és Michael Jordan is ott pattogtatott,
és Denis Rodman, a féreg;
nyári szünet volt az NBA-ben,
mindenki nyalogatta a sebeit,
árnyékba menekült, hideg koktélokat szürcsölt,
Kevin Garnett Minneapolisban,
a Timberwolves-nál termelte a pontokat,
Detroitban pedig még csak formálódott a Pistons,
Ben Wallace-féle, későbbi bajnokcsapata.
Elfelejtett dolgok, tér és szabadság,
kétely és bizonyosság, és minden más,
a számok úgyis elárasztják az euklideszi teret,
mily borzalom ily mélységbe nézni!

#
Makkai Ádámékkal autóztunk
Csíkhágóból (ahogy Mózsi mondta)
Lake Hope-ba, Ohióba,
az amerikai viszonyokhoz képest
egy túl pici autóval,
a rapkorszak hajnalán, a chicagói egyetem
(full professor of linguistics)
nyelvészprofesszorával és nejével,
Ágnes asszonnyal, a csodaszarvas nyomában
(In Quest of the Miracle Stag)
két cajun-akkord közé szorulva,
a Reménység tavánál
összesereglő magyarok közé:
mily csodálatos egy kis nép nyelvén,
titkos adóján a mindenséghez szólni;
tudjuk, van az a legenda a Los Alamos-i ufókról:
Teller, Szilárd Leó, Wigner, Neumann
(a világot „megváltó” atom-zsenik);
az első háború foggal és ököllel kezdődött,
majd az atombombával ér véget.
Your Time is Gonna Come
(ha eljön), de addig még sok baj lesz
az idővel és az ufókkal.

#
Maradjunk még egy kicsit a versben:
nem tudta elfelejteni a Józsefvárost,
a Kálvária téri ódon házat,
nem tudta feledni a hinta alatti
sárga kavicsot, a ház falába
fúródó első puskagolyót, nem tudta
az első orosz tankot a Práter utcában.
A Chase utcai ház pincéjében
három hátizsáknyi szigonytörmelék:
mantrák a betűbolond bőregereknek.
Mózsi nehéz verseket írt,
nehogy elfújja őket a kritika forgószele.
Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe,
és ha a jambus el is verte a termést,
a magtárban maradt még elegendő szem,
melyből olykor versbe szökkent a szó.
Hatvanévesen hazafelé vette
az irányt, megtérni önmagába:
ebben a komplex akármiben,
versvisszafojtva, leoltani
a villanyfényt.