Száraz Miklós György: Osztozkodók

Száraz Miklós György Osztozkodók című regénye már megjelenésében is különbözik eddigi köteteitől: én, aki a szerző korábbi műveit a magyar kortárs próza legjobbjai közé soroltam, s azok nagyszerűségét főképp abban láttam és látom, hogy az irodalom, a történetmesélés archaikus lényegének, a történetmondás és -hallgatás örömének egy új lehetőségét valósítják meg, szóval én, Száraz lelkes olvasója ezt az új kötetet kissé félve vettem kezembe. A regény megjelenése valami újat ígért: erőteljes fekete-sárga borítóján sematikus panelházmotívumok láthatók alpinistafigurával, utóbbi konkrétan idézi a regény szereplőinek hegymászóköteles betörését Ábrahámék lakásába; aztán, kevésbé konkrétan, háttérként feszül a sötét, csillagos ég a mászó alak s a házak felett, felettünk, no meg az erkölcsi törvény bennünk, folytathatnám tudálékosan, bár az okoskodás nem is oly alaptalan, hiszen az erkölcs, illetve a jó és rossz tudásának és e fogalmak kiüresedésének, illetve viszonylagosságának kérdése át- meg átszövi a szöveget. Aggódtam – lelkes olvasóként féltve az író nimbuszát – a regény megjelenése előtt már emlegetett krimi műfaj miatt is, gondolván, hogy a népszerű irodalomban kedvelt történetalakító eljárások „mézesmadzagként” funkcionálva talán majd játékba hozzák ugyan a magas irodalmat a ponyvairodalommal, s ez a popularitásnak kedvezhet is, de a szerzői intenció ebben (csak) nem merülhet ki. Utóbbi félelmem azonban alaptalannak bizonyult, hiszen bár bűntett van (ami tulajdonképpen az alakok sorsának összefonódásához szükséges), de sem oknyomozás, sem a szó hétköznapi értelmében vett izgalom nem könnyíti az Osztozkodókat. A történet – amely szerint két barát, Tim és Hanbal betörnek egy lakásba, s az ellopott dolgok között egy majdan telitalálatos lottószelvény is ott van, s a szereplők sorsának alakulása Timet a pénz egy részének visszajuttatására készteti, ennek következtében élete összekapcsolódik a megkárosított családéval – majdnem hogy mellékszál, ürügy ahhoz, hogy Száraz újra meséljen. Történeteket, szereplőket, sorsokat, mindezt leheletkönnyű, alig észrevehető filozofálással és természetesen, úgy, hogy megint bebizonyítja: a történetmesélés aktusa izgalmasabb magánál a történetnél, a narrátor a szereplőnél, hiszen a történetmondás a világ megalkotása és megértése egyszerre, s úgy kell, mint a levegő. E látszólag renitens regény tehát nagyon is szárazi: megint egy kísérlet a modernség narratíváinak átmentésére, s hogy ehhez mézesmadzagként szolgál-e a krimiszerű alap vagy sem, oly mindegy. Ez a világ mégis ismerős tehát, amelyből, ahogy a szerzőnél már megszokhattuk, nem hiányzik az egzotikum, az abnormitás, a szürrealitás mint esztétikai örömforrás, igaz, a megszokottnál jóval kisebb mértékben. A központi szereplők, Tim és Hanbal barátsága és beavatódási, beilleszkedési kísérlete a társadalomba – mely kalandnak része a betörés és a pénzzel együtt a nyertes lottószelvény ellopása is – szintén ismerős: Száraz több korábbi szövegében feltűnik két srác, részben alteregó-sorsokként felfogható, önéletrajzi ihletésű történetekkel. Hiszen nem bűnözők ők, hanem „okos amatőrök” a rendőröket zavarba ejtő kulturáltsággal. Száraz most is úgy ír róluk, mint a világot becsavargó srácokról előző köteteiben, vagány mesehősökről, akik „kénytelenek rosszak lenni, nem tehetnek mást, így lettek megírva, haladnak az ösvényen, a kijelölt útjukon, amiről letérniük nem lehet, hiába vonakodnak, végig kell játszaniuk a szerepüket”. Csakhogy az Osztozkodókban kissé megváltozott a világ: olyan lett, amibe beavatódni, amit megérteni nem lehet, illetve nem érdemes. Ahol nincs rend, minden viszonylagos, minden szó csak pillanatnyi jelentéssel és értékkel bír, ami lehan­goló, és reménytelenségét a részvét pislákoló megnyilvánulásai sem oldják. A narrátor – bár a többnézőpontúság jellemzi a szöveget – objektivitása látszólagos: észrevehetően Tim figurájával azonosul leginkább, és persze Lizáéval, a kislányéval. A két szereplőt rokonítja a hegyek, a mászás, a társadalmi kötöttségekből való kitörés vágya: a véletlen fonja össze épp az ő életüket, s a szövegben előrehaladva megértjük, miért bámulja a fiú a betöréskor a kislány szobájának falán a hegyek képét. A leg­nehezebben ők illeszkednek be a társadalomba, mindketten „kimásznának” társadalmi szerepeikből: Lizát iskolapszichológus kezeli, Tim lábának elvesztése, hajléktalanná válása is sorstalanságát, asszimilálódni nem tudását jelzi. Merész fogás volt egyébként a két sors összefonódására utalni: mikor Liza életük közös tibeti folytatását említi, az majdnem a giccs felé billenti el a sztorit. Ami meglepő viszont, hogy hiányzik az Osztozkodókból az az életöröm vagy szövegöröm, ami oly népszerűvé tette az írót az értő közönség számára. Mintha szereplői a korábbi kalandos, egzotikus vagy nosztalgikus világuk próbatételei után belecsöppentek volna a 20. századi magyar társadalom kicsit sem irodalmi világába. Ezt illusztrálandó, már a leginkább krimiszerű, az idegen lakásba való behatolás pillanatait leíró szövegrészben is így tolódik a hangsúly a behatolás eseményeiről a lakótelep szemközti erkélyén történő dolgokra. Az esemény háttere – miszerint éppen egy apa lógatja ki gyermekét az erkélyről, az anya sikoltozik, majd megérkezik a rendőrség és a mentők –, illetve ennek hangulata meghatározza az egész regény reménytelen hangnemét. Az Osztozkodók – nem véletlenül emlegetik vele kapcsolatban az egzisztencializmust – úgy ír erkölcsről, jó és rossz viszonylagosságáról, emberek történeteiről, hogy az olvasó ezekben a szabad akarat hiányát, a reménytelenséget és a törekvések feleslegességét tapasztalja meg, valamiféle vanitas-gondolatot, a transzcendens minden biztatása nélkül. A regény szereplői tágabb értelemben ebben osztozkodnak, hosszabb-rövidebb életük által, társadalmi szerepüktől, egzisztenciális helyzetüktől, életkoruktól függetlenül: csak szűkebb értelemben vonatkozik a cím a lottón nyert pénz sorsára.

„Minden történet különleges és egyszeri” – hangzik el a regényben, csakhogy ennek eddig mintegy esztétikai megragadását és illusztrálását hozták a szerző írásai, most valamiféle etikai megközelítést: ennek hozadéka a korábbról nem jellemző gyakorisága az aforizmatikus gondolatoknak („A szabadság ára a szabadság maga”). S éppen ebben az etikai, „társadalomfilozófiai” megközelítésben lesz kérdésessé a történetek, életek érdekes, elmesélendő volta. Újabb érdekes kísérlet tehát Száraz könyve, de tagadhatatlan, hogy az extremitásokat kedvelő, a nosztalgiát újraértelmező regényei fontosabbak. Ha nem lenne túl amatőr ötlet, azt tanácsolnám a szereplőinek, hogy sorstalanságuk elviselhetőbb lesz, ha néha elolvasnak egy Száraz-regényt. (Solar, 2018)