Távcső nélkül; A harmonika

Távcső nélkül

L. Z.-nek

Távcső nélkül is látni ám,
hogy müköd’ a művésztelep,
a kalapos és a karakán
éppen képe fölött lebeg,

van, ki olaszból érkezik,
ahol elkél a fapapucs:
ám itt hócsizmát húz, pedig
belé hatol a nyári csúz.

Halomban áll festék, ecset
a raktár öblös részlegén,
míg májszín zászlók lengenek,
amit legel egy vén tehén.

Az arab épít egy piramist
saját kezével, görnyedve hétrét,
s hiába, kiömlik a liszt,
amíg ápolja sérült sérvét.

Előkelőn, báli ruhában,
farag szobrot a régi csősz,
pedig rosszkedvű általában,
de az ihlet mindent legyőz.

Amott az éter tiszta kékjén
elindul egy halotti bárka,
utána egy füstölgő kémény,
első osztályú, valódi márka.

Seregnyi itt a sürgés-forgás,
azt is mondhatnánk: állati,
ám a hordónyi kéjenc zsoldját
közalkalmazott váltja ki.

De készül már a nyakigláb tabló,
melyen a szép trupp összegyűlt,
ez a telep már nem hanyatló,
ha volt is, amikor tűrve tűrt.

Ha a nyers évek albumába,
bekerül egy-két műremek –
annak már végleg nincs szabálya,
mert lehet, hogy végleg elveszett.

A harmonika

Egy behorpadt harmonika
feküdt a szeméttelep szélén,
nem húzza ezt már senki fia,
ha izzadtan közelg az éjfél.

A gazdája is már merre jár,
melyik pultnál kér egy felest,
és makacs mint egy vadszamár,
ha nem kapja meg egyenest.

Hazug a szó és hamis dallam,
ott végezzük, ahol a lom
gyűlik a totális kazalban,
s reánk hullik a sárga lomb.