Demeter Zsuzsa: Sigmond István

Sigmond István kétségkívül az erdélyi magyar irodalom egy rendkívül sajátos megítélésű alakja. Meglehetősen kusza és göröngyös pályát kellett befutnia ahhoz, hogy ne csupán ismert, de elismert alkotó lehessen. Bár írásai már a hatvanas évek végétől rendszeresen megjelentek, a kritikai fogadtatás elutasító volta miatt sokáig érezte – érezhette – magát körön kívülinek. Hogy mindezt magánemberként és íróként miként élte meg, sértettsége, kiábrándultsága ellenére miért folytatta a kezdetben szélmalomharcnak tűnő küzdelmet, mennyiben alakította, formálta az elutasító kritika az alkotói munkát, nyomot hagyott-e az általa alkalmazott irodalmi nyelven és stíluson, s mindezek mellett mennyire tudta hitelesen közvetíteni a mondanivalót – sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre kísérel meg választ keresni Demeter Zsuzsa monográfiája, amely az MMA Közelképek írókról címet viselő sorozatában jelent meg 2018-ban.

A szerző különleges helyzetből közelíthetett a sigmondi életműhöz. Egy rövid ideig ugyanis munkatársakként dolgoztak együtt a Helikon szerkesztőségében. Ebből a kapcsolatból azonban saját bevallása szerint is keveset profitálhatott a monográfus, aki – mint azt az előszóból megtudjuk – Sigmondot a szerkesztőségben eltöltött közös évek során rendkívül zárkózott, befelé forduló, csak a munkára koncentráló egyéniségnek ismerte meg.

Mindennek ellenére Demeter Zsuzsát foglalkoztatta a sigmondi szemlélet és látásmód, és eme elköteleződésének már az író életében jelét adta, hiszen – amellett, hogy nem sokkal Sigmond halála előtt interjút is készített az íróval – már az életmű vizsgálata is érdekelte. Később pedig – a család támogatásával – sikerült betekintést nyernie az írói hagyatékba, így abba a szerencsés helyzetbe került, hogy monográfiáját három bázisra építhette: a megjelent (és a hagyatékban fellelt publikálatlan) alkotások mellett áttanulmányozhatta a kortárs kritikákat, tanulmányokat, és építhetett a levelezésekből, valamint az író személyes feljegyzéseiből kiolvasható benyomásokra. Mindez azt eredményezte, hogy Demeter Zsuzsa egy pontosan árnyalt képet tud felmutatni az alkotóról, az alkotás folyamatáról és magáról az életműről.

A kötet felépítése ennek megfelelően alakult: kezdődik az életút felvázolásával, a kapcsolatok bemutatásával, folytatódik az irodalmi élettel való szembesüléssel, a „fogadtatás” tárgyilagos összevetéseken alapuló ismertetésével, ezt követi a stílus és a motívumrendszer vizsgálata, illetve az egyes kötetek elemzése műfajonként haladva. Mindemellett azon betöltött tisztségek, vállalt feladatok bemutatására is sor kerül, amelyek szintén befolyásolhatták a korabeli kritikusok szemléletét.

A kötet első szakasza magával az emberrel, a művészi egyéniséggel és az alkotói háttérrel foglalkozik. Ebből kiderül, hogy az önmagával is tusakodó, vívódó író külön harcot vív a szerkesztőségekkel, ahol olykor talál ugyan megértést, de – főként a pálya elején – inkább értetlenségbe, elutasításba ütközik. Demeter Zsuzsa igyekszik nyomon követni, hogyan dolgozza fel Sigmond ezt a helyzetet, s hol és kiknél talál kapaszkodót, kik dobnak felé mentőövet. A levelezésekből és könyvkritikákból kiderül, hogy Lászlóffy Aladár és Papp Ferenc voltak azok, akik az induláskor támogatták, de nagyon fontos lehetett Sigmond számára egy magyarországi író, Örkény István figyelme is – legalábbis erre enged következtetni az a hagyatékban talált – Örkényhez írott – levélmásolat, amit Demeter Zsuzsa is fontosnak tart idézni: „Hogy távoli rokonának érez, mondanom sem kell, hogy ennek nagyon örülök. Bennem ez nem tudatosodott, de bizonyára ráéreztem erre, mert Ön az egyetlen író Magyarországon, akinek – úgy éreztem – el kell küldenem írásaimat.”

Bepillantást nyerve a kulisszák mögé, nemcsak az alkotót és az alkotás folyamatát láttatja Demeter Zsuzsa, hanem a körülményeket is, amelyek bizony gyakran megkeserítették az író életét. Ezt támasztja alá az a levélrészlet is, amelyet testvérének írt válaszul arra a kérdésre, hogy miért olyan komorak a szövegei, miért nem ír vidámabb dolgokról: „Nem tudok, testvér… Amíg a pusztulás kavalkádja ránk szakasztja az eget: szeszély és fejetlenség, butaság és immoralitás, gyalázás és önámítás, aljasság és álnokság, blöff és rettegés, átok és ricsaj, koholmány és fásultság, kudarc és narkózis, önkívület és hajsza, iszony és csőd, atavizmus és csömör – a történelem zálogházában szorongunk mindannyian.”

Sigmond körön kívüliként próbált becsatlakozni az irodalmi vérkeringésbe, ám a rendszerváltásig mindezt kevés sikerrel tehette. Munkáit kemény, nemegyszer gyilkos, letaglózó kritika fogadta. Demeter Zsuzsa nagy figyelmet szentel ennek a kritikának – elismerve, hogy a legtöbb esetben helytállóak, korrektek a műveket szigorú szemmel értékelő vélemények. Más kérdés, hogy Sigmond ezeket a megnyilatkozásokat pusztító támadásként, sárba tiprásként értékelte, és csak kevesek bírálatát fogadta el.

Ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, s hogy valamelyest be tudjon illeszkedni, valóban segítő kezekre volt szüksége. Lászlóffy Aladár, a barát mindig mellette állt. Az ő megállapításait és Kántor La­jos egyes észrevételeit el­ is fo­gad­ta, Szőcs Istvánét és Mózes At­tiláét –ame­lyek egyébként lényegesen keményebbek és ke­gyet­le­neb­bek vol­tak – már kevésbé.

A „kritikusok boncasztalán” ízekre szedett alkotásokat újravizsgáló Demeter Zsuzsa osztja a Sigmond munkáit górcső alá vevő irodalmárok azon véleményét, miszerint a sigmondi életmű minőségileg meglehetősen egyenetlen. Így nézve a külső szemlélő számára majdhogynem előzmény nélkülinek – de mindenképpen váratlannak és meglepőnek – tekinthető az a kiugró siker, amit az író 15. könyve hozott: a Varjúsze­renád elnyerte az Iro­dal­mi Je­len díját. Ezt követően Sig­mondot a ma­gyar­országi kri­ti­ka is fel­fe­dez­te, szinte min­den folyóirat közölt ismertetést a könyvről, és emellett számtalan in­terjú is készült vele.

Mindez azonban valóban csak a külső szemlélő olvasata lehet. Demeter Zsuzsa ugyanis a művek ismeretében és a kritikai összevetéseket figyelembe véve úgy látja, hogy – ha a fejlődés nem is egyenletes – a sigmondi prózában benne volt az az erő és minőség, amely (ha erős késéssel is) az életmű utolsó szakaszában kibontakozott: „A ma­gyar­országi si­ker min­denképp in­nen datálódik, noha korábbi szöve­ge­iről is írtak je­les ma­gyar­országi kri­ti­ku­sok (Ács Mar­gittól Pécsi Györgyi­ig, Széles Klárától Ber­tha Zoltánig), ám ezek­nek a kri­tikáknak inkább a szakmán belül volt hatása, kevésbé érték el az ol­vasókat. Ezért is ne­ve­zik egyköny­ves szerzőnek Sig­mon­dot – valóban ez a leg­job­ban ki­dol­go­zott regénye, de nem előzmény nélküli, az Egy pa­naszgyűjtő pa­na­szai vagy A kútbamászó em­ber no­vellái már jel­zik azt az ab­szurd vo­na­lat, il­let­ve a sig­mon­di próza­nyelv irányát, amely a Varjúsze­renádban sűrítet­ten meg­ra­gad­ható” – magyarázza a szerző Zsidó Ferencnek adott interjújában.

A Sigmond István életpályáját áttekinteni vágyó olvasó Demeter Zsuzsa könyvét lapozva nem csupán egy íróportrét kap, nemcsak műelemzésekkel-értelmezésekkel szembesül, hanem egy társadalmi korrajz is kibontakozik – s azon belül az irodalom és irodalomértelmezés változó helye és szerepe is hangsúlyt kap. És szükségképpen szembesül azzal a töprengésre késztető ténnyel is, hogy a diktatúra idején sötétbe merülő s a groteszk és az abszurd irányába nyitó író miért is marad a változásnak hitt rendszerváltást követően is konokul és kitartóan ezen a mezsgyén.

Persze minden apró titkot Demeter Zsuzsa sem tud feltárni. Sigmond pályájának legkényesebb része, a cenzori időszak ugyanis egyelőre még nem kutatható, a vonatkozó anyagok nem hozzáférhetők. Mindez azonban vélhetően csupán apró életrajzi adalékokat, kiegészítéseket (esetleg néhol magyarázatokat) rejthet a jövő irodalomtudósai számára, de lényegileg aligha befolyásolhatják az életmű megítélését.

Sigmond István különc és különutas szerző. Különutassága nemcsak az életmű ha­misítat­lan sig­mon­di gro­teszkjében és fe­ke­te hu­mor­ában mutatkozik meg, hanem az életpályájában is jól érzékelhető: színész szeretne lenni, jogásznak ta­nul, ke­res­ke­del­mi ügynökként dol­go­zik (befőttes üve­ge­ket árul), éjsza­kánként pedig no­vellákat ír. Ez már önmagában is elég abszurd. (MMA, 2018)