KOR-jelek

Az 52 éves Holló István neve – az 1976-ban elhunyt Holló László festőművész expresszív életművét megidézve – igencsak jól csengő név, bár úgy tudom, hogy a fiatalos habitussal rendelkező, négygyermekes, lelkületében egyáltalán nem korosodó alkotónknak nincs köze az alföldi iskola jeles mesteréhez. Bevallom, erre bizony nem kérdeztem rá, amikor meglátogattam őt a Lehel úti Kollektív Műterem egyik félemeleti műhelyében, ahol két másik kollégájával osztozva a tágas, L-alakú termen, belső meggyőződése által hajtva, intuícióiban és kifejezőerejében bízva kitartóan fest, dolgozik. Így nincs adatom arra, hogy kitől örökölte vagy örökölhette-e egyáltalán a festőtehetségét.

Annyit azért kiszedtem belőle – bár úgy tapasztaltam, nem egy szószátyár fajta –, hogy már általános iskolás korában jól rajzolt, festett, s az ebbéli foglalatoskodásokban érezte magát igazán otthon, de édesapja rábeszélésére először a biztos jövőt ígérő Budapesti Építészmérnöki Kart végezte el 1991-ben. Ennek azonban némiképp ellentmond az a tény, hogy utána az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kulturális antropológia szakán szerzett újabb diplomát 1998-ban.

Tehát két felsőfokú képesítése is volt már (egyik a jobb, a másik a bal zsebében), mégsem találta a helyét, mert a helyet, a tartózkodást, az utat mindig is a képzőművészet jelentette számára. Ebbéli hajlamának igazolásában, vágyának erősítésében bizonyára fontos szerepet játszott Bács Emese festőművésszel történő megismerkedése, aki az erdélyi Brassóból áttelepedve a Magyar Képzőművészeti Egyetem elvégzése (és házasságuk) után vált professzionális alkotóvá. Mindenesetre tény, hogy Holló István 2010-től szerepel csoportos kiállításokon, majd 2011-től egyéni tárlatokon.

Ám tapogatózó beszélgetésünkből az is kiderült számomra, hogy a két alkotó, bár törekvé­sében, látásmódjában igazán közel áll egymáshoz az elmagányosodott városi lét pszichologizáló ábrázolásában, a valódi szellemi kollaborációként megnyilvánuló közös manifesztációt – egy kudarcosnak ítélt 2012-es hatvani kiállítástól eltekintve – egyelőre nem vállalja. Ennek talán akkor fog eljönni az ideje, amikor Holló István mint outsider, „kívülálló”, autodidakta, önképző, önfejlesztő művész megvívva a maga csatáját, kiharcolja függetlenségét, vagyis a nézők és az ítészek szemében is megszerzi valódi szuverenitását az art brut, a nyers, a vizionárius, a látnoki, az intuitív, az ösztönös megérzésű, a naiv, a gyermeki, a neoprimitivista alkotók körében.

Úgy érzem, művészünk ebbéli törekvésében (a dolgok mai állása szerint) épp a megfelelő úton jár, hiszen olyan jó nevű országos csoportos kiállítások állandó résztvevője, mint a Vásárhelyi Őszi Tárlatok, az Arcok és sorsok, a Magyar Tájak manifesztációi, valamint a rajzbiennálék. De nem maradhatnak ki a sorból azok a különleges tematikájú kollektív tárlatok sem, mint amilyenek például a budapesti MAZART galériás Jel-Jelbeszéd, a MAMŰ pincés (argóban amaműs) Visszacsatolási effektus, a tatabányai Bicikli Art, a szombathelyi KÉP-TÁR-HÁZ és a szentendrei Vajda Lajos Stúdió pinceműhelyes (szlengben a vajdás) 100 éves a dadaizmus címűek voltak.

Holló István tehát egyéni kiállítóként hét tárlattal hét éve szorgoskodik a pályán, ám a mostanival együtt ez a nyolcadik feltárulkozása (itt, az Újlipótvárosi Klub-Galériában 2011-ben már szerepelt egy önálló kollekcióval).

De az alkotó ars poeticai jellegű önfeltárulkozásán keresztül, amely valószínűleg egy pályázathoz íródott 2018 júniusában, egy körrel beljebb kerülhetünk művészetének értelmezésében. A következőket olvastam s következtettem ki ebből a megbízható, a ránézvést bizonyára legautentikusabb szövegéből:

A művész festményeinek tematikája: leginkább a nagyvárosi keretbe foglalt telő-múló idő; az idős és fiatal nő metaforikus viszonya; a szerelem és az ölelkezés; a család; a próbára tett párkapcsolat; a vágyakozás és a nemiség; a férfi és a nő egyszerre kibékíthetetlen és elválaszthatatlan természete, a gyermek és a felnőtt kapcsolata. Holló István a szürke hétköznapi élet átváltoztatása vagy inkább a kifejezőerő, a mondanivaló felfokozása végett – a közvetlen látvány pusztán fauve-os és expresszív ábrázolásán túl – szükségét érezte annak, hogy megpróbáljon egy olyan képi nyelvet teremteni, ahol s amelyben az egykori francia vadakkal és a német expresszionistákkal rokon stílusát az absztrakt gesztusművészet fogásaival, valamint a szürrealizmus eszköztárával és módszereivel, illetve a léptékváltó kollázs-montázs technika új térélményt adó elvével s leginkább a graffiti-gondolkodásmód szinkretikus primitivizmusával képes kombinálni.

Az önmaga számára kitűzött célt tehát ma már úgy valósítja meg, hogy az expresszionista látványelvű képeinek kiindulási felületeit, vagyis a fentebb megnevezett témáit, figuráit, alakjait, emberi szituációit az elemi formákig leegyszerűsítve festi meg. S ezeket azután egyrészt olyan, a digitális világunkra utaló jelekkel (betűkkel, parancsszavakkal, „0”-ákból és „1”-ekből álló bináris számjegyekkel, kettes számrendszerrel), a hétköznapi környezetünkben fellelhető ikonikus motívumokkal, tárgyakkal (parabolaantennával, mobiltelefonnal, csatlakozó- vagy töltőzsinórral, személyi számítógéppel, monitorral, billentyűzettel), másrészt városias mértani elemekkel, jelekkel, szerkezetes formákkal (háromszögvonalzóval, négyzethálós struktúrákkal, vázszerkezetekkel, rácsozatokkal), harmadrészt tiszta, kevert és tónusos ecsetrajzzal és gesztusos színmezőkkel kombinálja, amelyek összességében egy zaklatottan dekonstruált vagy éppen a széttöredezettet rétegesen és mellérendelően vissza- és összeépíteni igyekvő, absztraktnak is felfogható, kollázs-montázsszerű, szürreális festménytextúrát alkotnak.

Holló nyilvánvaló szándéka tehát az lenne, hogy képei a művészettörténeti, festészeti stílusokon és irányzatokon szinkretikusan túlmutató, a különböző műveltségi, tárgyi és stíluselemeket összeötvöző, napjaink valóságát tükröző tág, az intim, a személyes mellett abszolút kortársi és egyetemes értelmezési keretet kapjanak.

Művészünk festményeinek leegyszerűsített figuráit, jeleneteit, helyzeteit, bár valóságos személyek és konkrét szituációk megfigyelése alapján készíti el, képeit mégis szándékolt nyersességgel, kezdetleges vonalvezetéssel, durva ecsetvonásokkal, élénk színekkel festi meg. Mondhatnánk úgy is, hogy alkotónk a kisgyermekek ábrázolásmódjának elemi kifejezőerejét, „civilizáció előtti” őszinteségét kölcsönvéve, friss szemmel, primordiális alapállásból nézve ütközteti össze az örök érvényű emberi szituációk világát korunk zaklatott, széteső, kusza, ám összekollázsolt városi univerzumával.

Festékeit, matériáit nemcsak ecsetekkel, de hengerekkel, lécekkel, vonalzókkal, sőt talált raszterhálókkal, pukkancsfóliákkal, rongyokkal viszi fel farostlemezeire és vásznaira. Ezért expresszív anyaghasználatú, a teret léptékváltó motívumsíkokkal érzékeltető felkavart, töredezett, kaotikus, a biztonságérzet hiányával küszködő, a disszonanciákat harmóniába fogni igyekvő karcos képei inkább sorolhatók az art brut, a nyers, a bárdolatlan, a durva, a városi folklórral érintkező neoprimitivista, az outsider, mint a hagyományos (az egész szerinti) művészet fogalomkörébe. (Lehunyt szemű) férfi- és (nyílt tekintetű) női, fiú- és kislányportréinak arcvonásai, akár a színes tetoválásbarázdák, kérges árkok, ecsettel vésett ráncok, pemzlivel mázolt karakterjegyek: a lélek egyedi és örök érvényű kalligráfiái. Mondhatnánk, színtiszta pszichológia itt minden; vagy még inkább letagadhatatlan patológia? Fájdalmasan groteszk, drámai kórképe és őszintén karikírozó, néha vidáman mosolygó korjele bizonytalan korszakunknak, világvége-hangulatunknak?

Összefoglalva: Jelen pillanatban az erős, élénk alapszínek (piros, sárga, kék), a feszült, nyugtalan, egzaltált komplementerek (zöld, lila, narancs), a végletes, szélsőséges feketék és fehérek, a közönyös szürkék tiszta és/vagy maszatolt használata, a zaklatott térkezelés, a léptékváltó kollázs-montázselv, a szándékolt elnagyoltság, a primitív kezdetlegesség, a rajzi tudás konkrét megfog­hatóságának mellőzése, a szigorúan vett utánzó, megjelenítő technikai bravúr zárójelbe tétele, valamint a gyermeki tisztaság őszinte, nyílt felvállalása jellemezik Holló István művészetét.

Ő a vadak (Henri Matisse, Maurice de Vlaminck, Alexej von Jawlensky), az expresszionisták (Vaszilij Kandinszkij, Emil Nolde, Edvard Munch), az art brut és a graffiti szemléletű művészek (Jean Dubuffet, Jean-Michel Basquiat) mai utódaként és szellemi rokonaként nem a klasszikus szépséget kívánja lerombolni, hanem a romokból, a „Minden Egész eltörött” hangulatból próbál valami újat építeni, teremteni.

Az írás az Újlipótvárosi Klub-Galériában elhangzott megnyitószöveg szerkesztett, továbbírt változata, KOR-jelek, 2018. november 29 – 2019. január 18.