Lapszemle XVIII.

Kiskamasz voltam a múlt század ötvenes éveiben, néhanapján olvastam a vicces hetilapot, a Ludas Matyit, és csodálkozva, értetlenül böngésztem az idegen csengésű, furcsa nevet: Stella Adorján. A Stella női név (akkor még nem tudtam, latinul csillag), édesanyám bámult szépségű barátnőjét szólítottam Stella néninek. Adorján? Ilyen nevű rokonunk, barátunk, ismerősünk közel s távol nem volt, s mert nem tudtam, hogy a latin eredetű név Hadria városból származó latin férfit jelöl, így azt sem tudtam eldönteni, hogy a Ludas Matyiban mindenféle vicceseket író valaki valójában nő vagy férfi.

Felnőtt fejjel tájékozódtam; Stella Adorján 1897. január 30-án született férfi, 1952-ben a Ludas Matyi belső munkatársa. A lexikonok szerint 1965-ben újságíró, humorista, műfordító – 31 sor; 1981-ben újságíró, humorista, műfordító, színpadi szerző – 35 sor; 1994-ben író – 12 sor.

A Képes Figyelő (politikai, társadalmi, művészeti és gazdasági hetilap, főszerkesztő dr. Vásárhelyi Ferenc, szerkesztő Petur László, ára 20 pengő) első évfolyamának első számát olvasom: 1945. szeptember 1. A vezércikk Heltai Jenő áhítatosan szárnyaló verse: Szabadság, ezt követi Rákosi Mátyás választási nyilatkozata, rövid interjú a főváros közellátásáért felelős Vas Zoltán polgármesterrel, négy apró történet Balázs Béla életregényéből, Gábor Andor tűhegyes jegyzete, ellensúlyként gyönyörű színésznők képei: Négyszáz hollywoodi filmcsoda, és írások innen-onnan: Az amerikai atombombagyár, Adatok a reakciós sport történetéhez, Hindu-láz Budapesten, Ínyesmester a szűk esztendőben…

Akkor és most akár fél éjszakára elegendő, alvásgátlóan izgalmas olvasnivaló.

Gábor Andor kommunista humorista szarkasztikus hangütéssel Éles megjegyzéseket fogalmaz meg. Neveket nem említ, egészében ítéli el a demokratikus élet ellenségeit, a demokrácia működését akadályozó reakciósokat. „A munkásság egy része – nagy része – ledolgozza a tenyeréről a bőrt, hogy csak a legszükségesebbet is elvégezze. A hivatalok nagy része ellenben tohonyán tehénkedik a mozdító munka elébe, iratokat szaporít, paragrafusokat keres, az akadályokat csoportosítja ügyesen, vagy: egészen arcátlanul szabotál.” Az igazolóbizottságok Gábor Andor szerint rettenetesen végezték munkájukat, ezért még mindig a régi rend emberei trónolnak a hivatalokban. De már nem sokáig! Jönnek az igazi demokratikus erők (Gábor Andor nem nevezi néven, kikre gondol, de egyértelmű: az egyetlen haladó, demokratikus erő a Magyar Kommunista Párt!), és lesz itt rend: röpülnek a reakciósok. „Nagy lesz a visítozás. De tisztább lesz a levegő.”

A fővárosban már új idők új szelei fújdogálnak. Vass Zoltán polgármester az újságíró kérdésére – „Beváltak-e a fővárosnál az úgynevezett laikus, szakképzettség nélküli alkalmazottak?” – határozottan, tömören válaszol: „Nagyon!” A reakciós szakemberek helyett már haladó szakképzetlen elvtársak intézik a főváros ügyeit. (A Fővárosi Villamosvasút Főműhely Tervosztályán 1950-ben egyetemet végzett, nyelveket beszélő, tanítástól eltiltott, hivatali íróasztal mellé száműzött édesanyám főnöke egy hat elemit végzett, jó szándékú, de tudatlan villamosvezető volt. Építettük – ki kényszerből, ki lelkesen – a szocializmus zsákutcáját.)

Magyar Elek írását olvasom: Ínyesmester a valaha a Pesti Naplóban kezdett rovatát szeretné újra életre támasztani. Ott folytatná, ahol a világháború első perceiben, 1939-ben, az újság megszűnésekor abbahagyni kényszerült. A régi világra emlékezik: „ Vadat és halat s mi jó falat, szem-szájnak ingere meg lehetett venni a vásárcsarnokokban és az igényesnél igényesebb csemegekereskedésekben. Hogy az utóbbiak belföldi és külországi bor-, pezsgő-, pálinka- és likőrkülönlegességekben is bővelkedtek, felesleges hangsúlyoznom, olyan magától értetődő dolog volt. Repülőgépek hozták a magyar fővárosba a tengeri halakat, a friss osztrigát s nagyböjt idején csalánnal bélelt, ritkás fonású gyékénykosarakban a Quarnero gyöngyét, a csodálatosan összetett ízű, kitűnő rákot, a scampit.” Magyar Elek emlékei felidézésével magát bódítja, olvasóit kábítja, és az új helyzetben próbál a háziasszonyoknak a kony­hában használható tanácsokat adni: 1945 őszén hazánkban nap mint nap a semmiből kell valamit főzni. „ Kelkáposztaleves. Vékony, barna rántásban megpárolunk három-négy hosszúkás szeletekre vágott burgonyát és egy nagyobb fej metéltre vágott kelkáposztát. Megsózzuk, megpaprikázzuk, vízzel vagy zöldséglével föleresztjük és másfél óra hosszat főzzük, csendes forralással.”

Vízzel vagy zöldséglével – választási lehetőség 1945 szeptemberében, Magyarországon.

Sportrovat: Adatok a reakciós sport történetéhez – próbálom elképzelni, vajon mi fán terem a reakciós sport. Ha jól értem, értelmezem az újságíró szövegét, akkor szerinte a védekező futball reakciós, mert szándékosan meghátráló, megalkuvó, s ezért kaptunk ki 1942-ben itthon, történelmünk során először a németektől 5:3-ra. Holott a félidőben még 3:1-re vezettünk! Reakciós sport: Magyarország labdarúgó-válogatottjának nem szabadott legyőzni a náci Németország válogatott tizenegyét.

Bár képes lenne rá, de a Népstadionban, 1955-ben nem győzi le a magyar csapat a világbéke őre szovjet válogatottat. Haladó sport?

Furcsa mérkőzés volt: „A magyar csapat nem játszott olyan jól, mint máskor. Machosnak kétszer, Hidegkútinak egyszer-egyszer nyílott lehetősége góllövésre, de hibáztak. Együttesünkből Buzánszky, Bozsik és Puskás emelkedett ki. Különösen Bozsik vállalt sokat magára, s a mezőny legjobb emberének bizonyult. Emlékezetes volt az az akciója, amikor három szovjet játékost is kicselezett, aztán ügyesen átadta a labdát a tisztán álló Machosnak, aki azonban nem használta ki a gólhelyzetet…” (Magyar Nemzet, 2015. szeptember 25.)

Dokumentumok bizonyítják: a kommunista hatalom rettegett a várható – ha nyerünk, ha vesztünk – felhorgadó, gátakat áttörő indulatoktól: a jegyek jelentős részét megbízható elvtársak kapták, akik aláírásukkal igazolták a névre szóló belépők átvételét.

Szomszédunk volt a budai Fadrusz utcában Nagy Sándor bűnügyi nyomozó, rendőr főhadnagy. Szerzett, kapott két belépőjegyet, de feleségét a foci nem érdekelte: 1955. szeptember 25-én rendőrtiszti kísérettel mentem boldogan a Népstadionba. Arra emlékszem, hogy a szurkolók, én is, torkunk szakadtából ordítottunk, Hajrá magyarok!; időnként pfujoltunk, s egyre indulatosabban nógattuk gólra törőbb játékra a magyar focistákat. Amikor a 87. percben Puskás megállt a tizenegyes pont előtt – lehet, hogy megcsal emlékezetem, de bennem így rögzült az évtizedekkel ezelőtti pillanat –, néma csend volt a stadionban; amikor a labdát berúgta a kapuba: földöntúlian dübörgő üdvrivalgás!

Czibor Zoltán, az aranycsapat legendás „rongylábú” balszélsője évtizedek múltán így emlékezett a mérkőzés legizgalmasabb pillanatára: „1955 szeptemberében a szovjetekkel játszottunk Budapesten. 1:1 lett a vége, de Puskás csak a mérkőzés utolsó perceiben egyenlített. Tizenegyesből! Ha akkor azt a tizenegyest nem lövi be, soha az életben nem mosták volna le rólunk, hogy lefeküdtünk az oroszoknak. Öcsi mondhatott volna bármit…” (Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk, 1997.)

1955-ben tizenkét mérkőzést játszott a magyar labdarúgó-válogatott: kétszer döntetlent, a töb­bit megnyerte.

Képes Figyelő, 1945. szeptember 1. Makacsul újra és újra visszalapozok a 26. oldalra, újra és újra elolvasom Stella Adorján írását. Már címe izgatószer hatású: Hitler könnyezett, Weesenmayer sírt, Harsányi Zsolt kacagott Fedák Sári Hitler-könyvén.

Az emberi aljasság bugyrai…

Ha az ember figyelmesen olvassa Stella Adorján szellemeskedő szózuhatagát, hamar rádöbben: az író minden szava, mondata, állítása rosszindulatú vádaskodás, mocskos rágalom. A szerző is tudja: céltudatosan, aljas módon hazudik. Egyetlen célja – rendelésre írta rágalmazó, hazug újságcikkét? – bemocskolni a körülrajongott, népszerű színésznőt.

Tény: soha nem létezett Fedák Sári által írott Hitler-könyv, nem látta, nem olvasta soha senki. A Hitlerről írott négyszáz oldalas „kézirat” csupán egy erkölcstelen, gerinctelen humorista torz – kommunista körökben a színésznő elleni ellenséges hangulatkeltésre kiválóan alkalmas – agyszüle­ménye volt. Jellemző: a Fedák Sári ellen 1946 első napjaiban lefolytatott álságos, látványosan hazug népbírósági eljárás során a vádhatóságnak sem jutott eszébe megemlíteni.

Az ügyész is tudta: ha egy humorista aljasságokat hazudik, az a bíróságon semmit nem bizonyít.

Újra és újra visszalapozok a Képes Figyelő 1945-ben megjelent, megsárgult, itt-ott már szakadt példányában a 26. oldalra. Stella Adorján undorító rágalom-áriájának címében Harsányi Zsolt még kacagott, a szövegben a humorista szerint, amikor Fedák Sári kéziratát olvasta, már röhögött.

Halottakról semmit vagy az igazat! Nincs felmentés: Stella Adorján hazudozó, gerinctelen, vacak ember volt.

A hitbuzgalmi hazugságokért jutalom járt: a Rákosi-birodalomban békében élhetett, korkegyenc tollforgatóként vicceseket írogathatott. 1956 tavaszán, hasonszőrű írócimborájával, a „szolgálataiért” kétszeres József Attila-díjas Békeffy Istvánnal – zsebében az akkor igencsak ritka turistaútlevéllel – egy kicsit kirándulhatott kikapcsolódni Bécsbe. Útközben, mint mindig, ha vonaton utaztak, verték a blattot: alsóztak. A bécsi pályaudvaron segítőkész (fedett) államvédelmi tiszt várta udvariasan Békeffy elvtársat! (Művelt Nép, 1956. április 1.) A népi demokráciának nevezett proletárdiktatúrában is lehetett kellemesen élni, ha valakinek gumicukorból volt a gerince.

Fedák Sári: e név magyarhonban évszázada diadalittas fogalom. Kontra, rekontra, szubkontra, Fedák Sári! – túlhevült ultipartikon a kártyások ajkán ma is így zeng a csúcspont! Fedák Sári: nála nem volt tündöklőbb operettcsillag, a kártyában ma sincs nagyobb bemondás.

A színésznő önkéntes, de kényszerű visszavonultságában (száműzetésében!), Nyáregyházán az 1950-es évek első felében írott emlékiratát olvasom: Te csak most álmodj, Liliom… (Bp., 2009). Többször megnéztem Fedák Sárinak a harmincas években készült (megmaradt!) valamennyi filmjét. Adatokat, írásokat, történeteket, könyveket, fényképeket gyűjtöttem – kíváncsi voltam a korkedvenc, közönségét évtizedeken keresztül elvarázsoló színészcsodára, az ünnepelt színésznő titkaira. Filmjei lenyűgöztek: Fedák Sári különleges tehetségű, elbűvölően egyedi színész volt. Írásai tanúsítják: minden körülmények között izgalmas életű, olykor sokakat idegesítően nagyszájú, szókimondó, tartásos, remek ember. Utálta a kommunistákat. Utálta a nyilasokat. Utálták a nyilasok. Utálták a kommunisták. Büntették a nyilasok. Büntették a kommunisták.

A közönség ünnepelte, csodálta, szerette.

Élete utolsó tíz évében falun, magányban, emlékeibe temetkezve peregtek mindennapjai.

A Képes Figyelő 1945. szeptember 1-jén megjelent számát olvasom Stella Adorján tehetséges, jó nevű, elismert humorista mocskos, tudatosan hazug rágalmait a 20. század színházi állócsillagáról, Fedák Sáriról, aki minden porcikájában színész volt: feltűnni vágyó, mindig elöl állni akaró, száját tartani nem tudó művész: őszinte ember. Színész: olykor meggondolatlanul, túlfűtött lelkesedéssel ostobaságokat fecsegő, esendő ember. Fedák Sári mindig őszinte volt, gyakran tévedett.

Stella Adorján ritkán volt őszinte, gyakran hazudott.

A kis kopasz gazember, népünk bölcs vezére, Rákosi elvtárs számára az őszinteség, becsület, erkölcs, emberi tisztesség tartalmatlan, ismeretlen, értelmezhetetlen fogalmak. Ha érdekei és a helyzet úgy kívánta, bármiről, bárkinek gátlástalanul hazudott. 1945. szeptember 1-jén: „A mi véleményünk szerint még hosszú esztendőkig a magyarság megújhodásának és felemelkedésének egyetlen járható útja van: a nemzeti demokratikus erők összefogása.” Aztán pár éven belül valamennyi valóban demokratikus pártot eltüntette, beolvasztotta, betiltotta. Maradt – a nemzetet megalázva, Magyaror­szágot romba döntve – az egypártrendszer, a kommunisták szerint az egyetlen, megkérdő­jelez­­hetetlenül igazságos, valóban demokratikus állam­berendezkedés, a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra. Rákosi megfogalmazta a velejéig hazug kommunista hitvallást: „A mi véleményünk szerint úgy hazánkban, mint külföldön a magyar demokrácia fokmérőjéül a Kommunista Pártra eső szavazatokat fogják tekinteni. Minél erősebb a Kommunista Párt, annál nagyobb lesz a bizalom a nemzeti demokrácia erőivel szemben, és annál hatásosabban tudjuk képviselni a magyarság érdekeit is.”

Igaza volt Sztálin elvtársnak: a kommunisták valóban különös szabású emberek. Gátlástalanul hazudoznak, rombolnak, gyilkolnak, és nem félnek, hogy rájuk szakad az ég.

Rákosi elvtársat elvtársai 1956-ban száműzték (szerencséje volt: föl is akaszthatták volna!) egy belső-ázsiai településre. Lakásában még vízvezeték sem volt, rozzant kerekes kútról vödörben hordta a vizet a kertből a házba, ha felesége főzni vagy valamelyikük mosakodni akart.

Stella Adorján az 1994-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikonban a szerkesztők által már csak tizenkét sorra érdemesített hajdani harmadrendű tollforgató.

Mi, akik túléltük a 20. századot, lassan elfelejtjük Stella Adorjánt, még sokáig undorral emlékezünk Rákosi Mátyásra.

És olvassuk, újra elolvassuk a több mint hatvan éve halott Fedák Sári múltidéző emlékiratát, bámuljuk, csodáljuk a nyolcvan-kilencven éves mozgóképeket. Régi film: Mámi; kapaszkodhatunk Fedák Sári örömöt, boldogságot, életkedvet szikrázó mosolyába.

Itt a földön is van örök élet.