Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert

A kolozsvári születésű Papp-Zakor Ilka második kötetének (Az utolsó állatkert) borítóján egy összekulcsolt kezekkel, csadorhoz hasonló ruhában álldogáló kentaurszerű lény vizuálisan teremti meg azt az atmoszférát, amely a szövegek mindegyikét jellemzi. Különös, furcsa, szürreális történetek sorjáznak itt mind a tizennyolc novellában, azt a hangot megidézve, amely már a 2015-ben a Margó-díj várományosai között szereplő első kötetet (Angyalvacsora) is jellemezte. A borító és a novellagyűjtemény címe egyaránt az állatokra irányítja a figyelmet, és ennek megfelelően valamilyen állat szinte minden történetben meghatározó elemmé válik, legyen az egy férfi mellkasára hímzett cinke, egy kirántásra váró hal vagy egy elgázolt kandúr. Van, hogy ezek az állatok az emberben szunnyadó állatit szimbolizálják, van, hogy fenyegető, baljós lények, igazán pozitív összefüggésben ritkán jelennek meg. Rendkívül változatos témájú, gazdag fantáziáról árulkodó szövegeket tartalmaz Az utolsó állatkert, közös bennük az a groteszk világlátás, amelyben a torz elemeké a főszerep, a fenséges itt kevésbé hangsúlyos, de a rémület és a nevetés, a borzongás és az őszinte kacagás kézenfogva járnak ezekben a rövid írásokban, ellentmondásos, ambivalens érzéseket váltva ki az olvasóból.

A novellákból kirajzolódó groteszk tabló nagyon szoros kapcsolatban áll a szürrealitással, hiszen minden egyes szöveg valahol és valamikor elrugaszkodik a valóságtól. A reális és a szürreális azonban ebben a szövegvilágban nem kizáró ellentétként jelenik meg, viszonyuk sokkal inkább valamiféle kiegészítő reláció, mintha nem gyengíteni, hanem éppen felerősíteni akarnák egymás érvényességét. Mintha a valóság bizonyos részei igazán csak a szürreálison keresztül volnának megragadhatóak, mintha lennének olyan darabjai, amelyek a hagyományos realizmus számára nem elérhetők, vagy ahogyan a szerző egy interjúban fogalmaz: „nálam a szürreális a sejtés helye.” A Nagyanya története című novella címszereplője fogalmazza meg az alábbi mondatot: „Nem mintha ne lenne minden hazugságban valamennyi igazság…” És ahogyan az igazság–hazugság sem feltétlen kizáró oppozíciók, úgy a reális–irreális sem az: miért ne lehetne minden szürreálisban némi reális és viszont?

A kötet történeteit leginkább egyes szám első és egyes szám harmadik személyben beszélő narrátorok szólaltatják meg, az elbeszélői hang nem különösebben változatos, mintha az összes novella mögött ugyanaz a perspektíva és ugyanaz a hang állna, ez teszi egységessé a tartalmilag széttartó írásokat. Kevés a párbeszéd, nincsenek elkülönülő elbeszélői hangok sem, valószínűleg azért, mert a szövegek fókuszában nem a karakterteremtés áll, a jellemeknél sokkal fontosabb itt a groteszk helyzetek kidolgozása. A minden emberben ott lapuló állati lény szimbolikusan, egészen az abszurditásig eltúlozva jelenik meg több novellában. A mesei tradíciókra építő A történet elkezdődik: a Zsemleszemű Juhász című szövegben például madarak élnek egy juhász belsejében, egy másik írásban (A Nagyanya története) pedig állatok teremnek egy majomszerű nagymamában: „Időről időre állatok teremtek benne – a rágógumigömbökben, amiket fújt, mindig volt valami: rózsabogár, aranyhal, éticsiga, darázs.” A Lajka című szöveg elbeszélőjének felesége pedig az élettel való elégedetlenségét minden éjjel farkasként vonyítja a holdra. De nemcsak ő elégedetlen, hanem a szereplők mindegyike az – magányos, szorongó, társtalan, idegen hősök. Kapcsolatok villannak fel a lapokon, anya és fia, férj és feleség, apa és fia, lakótársak, barátok kiüresedett, elidegenedett viszonyai, amelyekben nincs semmi melegség vagy együttérzés. A legszorosabb(nak tartott) kötelékek, mint a szülő–gyermek vagy a házastársi kapocs is sivár és örömtelen, az emberek nem tudnak mit kezdeni egymással. Minden groteszksége és szürrealitása ellenére mégis nagyon alapos kórképe ez napjaink társadalmának, ha nem lenne némileg paradoxon, azt is mondhatnánk, hogy egy szürrealista szociográfia, amely ha nem is részletezően, de hangulatában, közérzetében megjeleníti azt a világot, amelyben a szubjektum véglegesen elidegenedett mindentől és mindenkitől, még talán saját magától is. A címadó (és egyben kötetzáró) novellában megjelenített kihalt város, az utcákon mászkáló, állatkertből kiszabaduló állatok is valamiféle apokaliptikus képet idéznek, egy embertől megfosztott, üres világot, a végső pusztulás előtti utolsó állomások egyikét.

Irodalmi párhuzamokat, hatásokat keresve – elsősorban a már sokat emlegetett abszurd ábrázolásmód miatt – felvetődhet Örkény István neve, bár a társadalmi visszásságokra való rámutatás nála talán fontosabb volt, mint személyes életünk fonákságai. A Baglyok a lakásban című novella pedig az argentin Julio Cortázar írásművészetét juttatja eszünkbe a kísérteties, megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan „házfoglalók” megidézésével. Minden kiábrándultsága mellett azért jócskán van humor ebben a kis könyvben („A magyar történelem a világ és Magyarország közötti konfliktus története. Nekem úgy tűnik, hogy jellemzően a világnak szokott igaza lenni, azonban igyekszem a magyar állásponthoz is empatikusan viszonyulni. Ha nem sikerül, szomorú vagyok, magányos és megalázott. Képzeletben hozzábújok egy felvilágosultabb magyarhoz. Jó lenne, ha legalább ő megértene.”), elsősorban ironikus, szatirikus formában. Különleges és friss próza, meg tud nevettetni, mégis árad belőle a csalódottság, a keserűség. (Kalligram, 2018)