Gárdos Péter: Hét mocskos nap

Gárdos Péter első regénye, a Hajnali láz akkora népszerűségre tett szert nemcsak itthon, hanem a nemzetközi könyvpiacon is, hogy összesen 36 országban jelent meg, brutális eladási számokat produkálva, Magyarországon pedig film is készült belőle – hatalmas összegű, több száz millió forintos állami támogatással –, amelynek forgatókönyvírója és rendezője is maga a szerző volt. Közös a Hajnali lázban és a Hét mocskos nap ban, hogy eredetileg mindkettő filmként jelent volna meg először. Utóbbival már meg is kezdődött a munka, azonban váratlanul félbeszakadt, és Gárdos Péter újra inkább a regényírás felé fordult. A Hét mocskos nap is valószínűleg a Hajnali lázhoz hasonló nagy érdeklődésre tarthat majd számot, és ekkor már nem fog elmaradni a mozivászonra kerülés sem.

A Hajnali láz történelmi megközelítésű tematikája részben hasonló a Hét mocskos naphoz: ennek a műnek is bizonyos epizódjai a második világháború idején játszódnak, és az egyik szereplő annak a következményeit kénytelen hordozni magában hosszú éveken át, mivel tagja volt a nyilasok csapatának. Mindez azonban csak egy szelete a regény kompozíciós elvének, valójában sokkal szélesebb történelmi időszakot ölel fel. A címre reflektálva a szöveg narrációja összesen hétszer vált a különböző földrajzi és időbeli síkok között – miközben lineárisan bontakoznak ki az események, évtizedeket átugorva –, és egyetlen – de hét különböző – nap történései alatt, mozaikokból szövődik a cselekmény. Az események kiindulópontja 1912-ben Berlinben egy meghiúsult randevú, ahonnan Helene Traub elkésik, mert nem engedik el időben a szolgálatból, s ezért a rá váró Szende Pál csalódottságában villamosozni megy. Ekkor történik vele egy olyan váratlan fordulat, amelynek következményei a világ különböző pontjain élő családok életére fognak kihatni. A történet összesen száz éven ível át, egy-egy család több generációjának életét fűzi össze.

A regény arra igyekszik rávilágítani, milyen mértékben képes befolyásolni életünk alakulását a sors, ami nem egyenlő a véletlennel vagy a vak szerencsével, hiszen a szöveg többször is rámutat arra, hogy mindebben külső erők játszanak szerepet. Az első részben, amelynek főszereplője Szende Pál, azonban túlságosan is rájátszik erre a regény, amitől időnként átbillen a történet a fikcióba, és életszerűtlenné válik, ráadásul a hihetetlennek tűnő momentumok azzal sem magyarázhatók, hogy a narrátor elmondása szerint Szende Pál hajlamos volt a túlzásokra. Az még éppen betudható ennek, hogy a fiatalember azonnal halálos szerelembe zuhant, mikor összesodorta az élet Tatjánával, pedig még hozzá se szólt, de az már kevésbé, hogy a por formájú gyógyszertől, amit adott neki, a lánynak két perc alatt elmúljon a fejfájása, vagy hogy Szende Pál még aznap este Tatjánával és annak nővérével is szerelmi légyottba keveredjen, méghozzá úgy, hogy mindkét nő végig is nézi és hallgatja a másik aktusát. Tatjána nővére, Olga ráadásul kimondottan csúnya, és Szende Pál mindössze azért veszi észre benne is a nőt, mert a lányok apja – akinek orosz kiabálásából Szende egy szót nem ért – az idősebbnek akar párt találni, de az efféle komplex mondanivalót azért nem könnyű pusztán a hangsúlyból és a hanghordozásból kikövetkeztetni. Mindenesetre a továbbiakban már nem róható fel mindez a regénynek, valószínű, hogy csak ezt a nagy horderejű kiinduló eseményt szerette volna jelentőségteljesebbé tenni a szerző.

A Hét mocskos nap erőssége, hogy rendkívül olvasmányos, izgalmas, sodró lendületű, és külön erénye, hogy nem válik hatásvadásszá a történelmi és családi tragédiák taglalásánál sem, amelyek magukban rejthetik ennek a kockázatát: például Szvetlana megerőszakolásánál, a zsidók Dunába lövésénél, vagy amikor Olga megtudja, hogy lánya húsz éve halott, és az akmolinszki Járási Tanács gratulációját követően egy szalmazsákkal kárpótolja a nyomozás addigi sikertelenségéért és az elvesztegetett évtizedek hiú reményeiért. Sőt, néhányszor a legmegrázóbb eseményeket nem is mondja ki egyértelműen a narrátor, csak utólag, szinte mellékes tényként utal vissza rájuk, hiszen aki rendelkezik némi háttérismeretekkel a második világháborúról és a szovjet uralomról, annak egyértelmű, hogyan végződtek az effajta történetek. Így nem is az epizódok végkifejlete az igazán fontos, hanem azok mozgatórugói és az emberi tettek súlya. Ebből adódóan a történetvezetés persze kissé kiszámítható, de mégsem hagyja lankadni a figyelmet, az olvasó végig reménykedhet abban, hátha mégsem igazolódnak be baljós sejtései.

A kötet nyelvezete egyszerű, letisztult, a dialógusok szókészlete az akkori korszaknak megfelelő, a narrátor viszont érezhetően a 21. században él, többször ki is szól a befogadóhoz, és hangsúlyozza a történet megkonstruáltságát. Előfordul azonban, hogy néhány esetben az idegen szavak használata nem igazán indokolt, és némileg mesterkéltté teszi a mondatok megformáltságát például a következő esetekben: „A meztelen Szendét Klug és Vécsey dróttal kötözte a csövekhez, és rányitották a csapot. Amikor a tanárok reggel rátaláltak, már agonizált”; vagy „[…] íme, közelebb került önmagához, még ha ez a felismerés nem is okozott örömet vagy megkönnyebbülést. Lehet, hogy a fátum nem ismer ilyen boldogító fogalmakat.” A karakterek jól kidolgozottak, könnyen azonosulhatunk velük, az apró­lékos háttérpszichológiai felépítettség okán nagyrészt még azokkal is, akiket megkísértett a bűn szele, és elítélhetnénk.

A Berlinben, Moszkvában, Párizsban, Akkelben és Budapesten játszódó történéseket néhány, Szvetlana Tureckáját ábrázoló aktfotó köti össze, amelyeket a Kremlben készített az őt elrabló, megerőszakoló, majd eltüntető Berija. A fényképek különös utat járnak be, és a következő egy évszázad során csak még inkább visszaélnek velük, amelynek folyamatából rekonstruálható, hogyan válik árucikké a hatalomnak kiszolgáltatott emberi test, és a fotókon szereplő „modell” megítélése milyen változatos formákat ölthet attól függően, kihez és milyen közegbe kerül. A képek paradox módon éppen az 1960-as években, egy szovjet uralom alatt működő és a szovjet „értékrendszert” közvetítő magyar iskolában verik ki a legnagyobb botrányt, ahol a tanárok „ringyónak” titulálják a magát halálra rémülten fogdosó Szvetlanát, a fotókért a tulajdonosnak fizető és azokra önkielégítő hetedikes fiúkat pedig keményen megbüntetik, a felbujtót ki is csapják, és nevelőintézetbe kerül.

A kötet további érdekessége, hogy a zene az egész Tureckaja család életében hangsúlyos szerepet játszik: a történelmi és családi tragédiák túlélésének esélyét biztosítja számukra, zeneelméleti magyarázattal alátámasztva ennek lehetségességét. Az író Rachmaninov zeneműveinek betiltásán keresztül szemlélteti a művészetek kiszolgáltatottságát a hatalom kegyeinek. Szvetlana úgy tud – amennyire lehet – érzéketlenné válni és figyelmen kívül hagyni testi és lelki gyötrelmeit, miközben Berija meggyalázza addig érintetlen testét, hogy gondolatban Mozart G-dúr hegedűversenyét játssza, és ez képes kiszakítani őt a jelenből. Édesanyja pedig hozzá hasonlóképpen, az adott időtől és tértől eltávolodva, tanítványa előadásában hallja az élve eltemetés zeneművét, Rachmaninov cisz-moll prelűdjét, és újraéli azt, ahogyan a hangok a koporsó beszögelésének és a levegő elfogyásának képzetét keltik, miközben a tanácson ismertetik vele lánya újranyitott nyomozati aktáinak tartalmát.

A szerző bravúrosan szövi egybe az egymástól időben és térben is távol élő családok élettörténe­tét, akik sokszor mit sem tudnak egymás létezéséről, mégis összeköti őket az egész Európát sújtó politikai-hatalmi-ideológiai harc és a menekülési kényszer. Gárdos Péter korrajzilag hiteles regényéből kiderül, hogy minden jelentéktelennek tűnő tettünknek, döntésünknek következményei vannak, amelynek terheit utódaink mintegy láncreakcióként elkerülhetetlenül magukkal cipelik, és amelyeknek mi nem is feltétlenül vagyunk tudatában. (Libri, 2018)