Zsűri nélküli tárlat; Egy jelszó mosolya; Előttetek; Nem tesz szabaddá

Zsűri nélküli tárlat

Hideglelésünk sápadt
ereklyéi közt tapogatva
készülünk egy zsűri
nélküli tárlatra.
Festünk zászlót a szélre,
hullámokat a halott vízre,
rábízzuk magunkat kétségeinkre –
vajon hová röpítenek?
Végül ajtót festünk a falra,
kilinccsel, zsanérral, annak
rendje s módja szerint.
De a kezet, mely képes
lenne, hogy kinyissa,
ki tudná megfesteni?

Egy jelszó mosolya

Lakni malomban is lehet,
talpon maradni a szüntelen
zakatolásban, sőt aludni is,
megébredve a váratlan csendre.
Sőt, a gőg tornyaiban is lehet lakni,
naphosszat lenézni a mindenséget,
olykor egy áttetsző szonettet írni
a szél lepedőire. És kazánházban is,
hogy mást ne mondjak, meg
hűtőházban, éjjeli menedékhelyen,
buszmegállóban, főhadiszálláson,
híd alatt, vezérlőteremben. Csak
mindig legyen aktatáskádban
fejsze. Minden belépésnél az ő
széles, ezüstös mosolya legyen
a jelszavad, és soha ne cseréld le.

Előttetek

Igyatok több fényt, igyatok
az én emlékezetemre.
Nekem az örök sötétség marad.
Volt életemben sok ingyen Canossa,
és kevés El Camino. És a feketelisták
alján mindig volt annyi hely,
hogy odaírják a nevem.
Igen, én vagyok az a kis vakond.
Avatar előttetek, avatar.

Nem tesz szabaddá

Komfortzónámból elillant az illat.
Fenyő volt-e vagy levendula,
esetleg óceán, szinte mindegy.
A városi levegő betör a tüdőmbe.
A streetfood-szag nem tesz
szabaddá senkit, gigászi Laokoón-
csoport a tömeg, s a horizonton
a Medúza tutaja hánykolódik.
A valóság élő emberekről álmodik,
s a világ nagy tűzfalára alpinista
angyalokat küld. Szorgosan szálldosnak
föl s alá, gyűjtik a túloldalról
a résekbe gyűrt kéréseket. Oly
nevetséges, hogy mind így kezdődik:
„Segítsetek rajtunk, kedves emberek!”