„Látjátok szemetekkel…” Csete Ildikó vászonra vitte, textilbe álmodta a Tihanyi alapítólevelet és a Halotti beszédet. Textiljei figyelmeztetések: tanuljuk meg ősi motívumainkat, köztük a nyelvi emlékeinket látni is. Ne csak olvasni, ne csak a nyelvben rögzült mondanivalót keresni, hanem azt is, ami a színkavalkádban és képernyőböngészésben megfáradt szemnek talán elsőre láthatatlan. Ahogy kedveljük szülőföldünk nevének írásmódját, szüleink írásának, a régi szövegeknek, a nagy betűknek, az „öregbetűknek” a képét, ugyanígy ismerkedjünk meg a régi magyar szövegek írásképével is. Nézzük meg Pannonhalmán a Tihanyi alapítólevelet! Keressük a latin betűk tengerében az elsőként előbukkanó, immár ezeréves magyar szavakat: bolatin, fuk, tihon, fehervaru rea meneh hodu utu rea. Üzennek nekünk ezek a düledező, mégis nyugalmat, magabiztosságot sugalló sorok, maga az írásmód, az írás gesztusa is. Csete Ildikó ezeket a szavakat, főként helyneveket térképre álmodta. Nemcsak odafestette a térképre, hanem kutatómunkát is folytatott hozzá, rekonstruálta, mely helyeket jelöltek. Ahol nem talált adatot, ott következtetett vagy elképzelt. A művész megteheti. És vászonra, szövetre vitte az első magyar szöveget, aHalotti beszédet is. Ahogy arra Márai Sándor Halotti beszéde is figyelmeztet: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / Por és hamu vagyunk. / Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.”
Emlékeink olyan szétesők, mint a régi szövetek. Talán ezért alkotott új szövetet a művész. A szövet és a szöveg ugyanabból a szócsaládból származik, alapszavuk a sző ige. Az ember a szövéssel azonosítja a szöveget. Amit szövünk: az szövet, ha anyag; s átvitt értelemben ebből fejlődve keletkezett a szöveg. A latinban is ugyanaz a szócsalád: a latin szöveg vagy bibliai szövegrész a textus, a szövet, szövedék a textúra, a kelme, szövet pedig a textil. Csete Ildikó textil- és textusművész. Szövet és szöveg, az anyagi és szellemi kultúra kapcsolatára érzett rá az első hímzőasszony, amikor párnára, ingre, kötényre hímzett, egy számára még teljesen világos jelrendszer alapján. A hímzőasszonyt íróasszonynak is nevezték. Ahogy a tojáshímzést tojásírásnak. A népművészeti motívumok jelek, amelyeknek jelentésük van. A népművészeti motívum tehát jel, a szó, a mondat is jel, csak nyelvi jel. A jeleket gondozni kell. A gondoskodás egyik módja, hogy megmentjük, fölelevenítjük, újra fölhasználjuk őket. Ahogy a magyar szecesszió és építészet mesterei, a gödöllői művészek, a népi írók és költők mozgalma, a népdal-, táncház- és szépkiejtési mozgalmak szervezői programszerűen is meghirdették. Csete Ildikó a textileken élteti a magyar kultúra szövegeit. Baka István Székelyek című versében így bukkan elénk ez a gesztus: „Asszonyaink párnára, ingre / mentik a szűkülő hazát: / vásznaikon az elkaszált / rét nékünk pompázik tovább.”
Csete Ildikó nemcsak a Tihanyi alapítólevelet és a Halotti beszédet álmodja újra, hanem a magyar kultúra sok jelképes erejű szövegét is. Olykor írásrendszert váltva és rovásírásba áttéve szövegeket, olykor tovább vegyítve: a latin és magyar betűket mesterjegyekkel és rovásjelekkel ötvözve. Ezzel a kulturális jelenségek egymás mellett élését, egymásba szövődését mutatja. A szövet az egymásba szövődésnek is a szimbóluma.
A honfoglaló magyarság egy kész, nyilván a teljes kommunikációra képes nyelvet hozott magával. Ám a magyarságot mindig jellemezte a kulturális és a nyelvi sokféleség. Elég, ha jövevényszavaink gazdag számát idézzük fel. Csete Ildikó vásznain, különösen a Pannon-tengeri töredékeken ez a nyelvi-írásrendszerbeli egymásba szövődés bukkan fel. Nemcsak a magyar föld, hanem a magyar nyelv, sőt talán a magyar írás is magyarrá tesz, így volt ez mindig, s bizony így van ez most is, ha a magyar nyelvbe ma áradó és megmagyarosodó szavakra gondolok.
Ez a történelem homályába vesző, színes és eleven nyelv lesz valódi alapanyaga Csete Ildikó művészetének. Korai textusukból textilbe, régi szövetükből új szövegekbe álmodja ősi írásjeleinket, ómagyar nyelvemlékeinket.
A szöveg sokszor mágikus erővel bír, őrizni, átadni kell, akkor is, ha esetleg nem ismerjük a pontos jelentését. Ilyenek az ősi varázsszövegek, ráolvasások. Egyes esetekben a szöveget szent szövegként tisztelik. Ide tartoznak a falra akasztott, esetleg bekeretezett hímzett szövegek, különösen a paraszti házak elengedhetetlen szövegemléke, a házi áldás – amely egy megkapó láncokoskodás: „Hol hit, ott szeretet, / Hol szeretet, ott béke, / Hol béke, ott áldás, / Hol áldás, ott Isten, / Hol Isten, ott szükség nincsen.”
Ilyen szövegekben élünk. Anyanyelvi szövegvilágunk úgy fon körbe bennünket, mint a háló, mint a szövet. Ebben a szép gondolatban is egyesül nyelv és anyag, szó és tett. Csete Ildikó textilművész munkássága szervesen kapcsolódik a magyar népi kultúrához. Cselekedete olyan, mint a kalotaszegi íróasszonyoké, akik „sűrített írásos” terítőbe álmodták bele egész életüket: múltjukat, fájó jelenüket, talán reményüket: bennünket, szemlélődőket, utódokat is. Nézzük úgy ezeket a szöveteket és szövegeket, mintha ők is néznének bennünket: kerekre nyílt, barátságos, bátorító szemekkel. Lássuk őket és emlékezzünk!
Ezzel az írással Csete Ildikó Magyar Örökség-díjas textilművészre (1940–2018) emlékezünk. Csete Ildikó nyelvemlék-textiljeit a széphalmi Magyar Nyelv Múzeuma és a Tihanyi apátság múzeuma is őrzi.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
