A történetmesélés asszociatív technikája, az emberi elmének ez a „lenyűgöző sajátossága” adta a könyv szerkesztési elvét, tudjuk meg a szerzői előszóból, amelynek legfontosabb kérdésfelvetése, hogy miképp szólítható meg a „másik”: „Ki hogyan kapcsolódik egy másik emberhez, akit eddig sosem látott, és nagy valószínűséggel ezután sem fog?” Ezekre a kérdésekre próbál meg választ adni lehetőségek felsorolásával és megjelenítésével a könyv: „Egy recept révén? Egy történet révén? Egy tárgyon keresztül? Egy másik emberen keresztül?”
Legpontosabbak talán akkor vagyunk, ha Az újrakezdés receptjeit breviáriumnak tekintjük a szó mai, gyűjteményt jelölő értelmében. Élettörténetek, vallomások, az interjúkészítés és a történetmesélés eljárása során felmerülő, hivatkozott szövegek, kiadványok szemelvényei, dokumentumok, fényképek és receptek rendeződnek egységes fejezetekké és alfejezetekké lapjain, bonyolult szövevényt alkotva. Sokféle tradíció szublimálódik benne: a zsidó vallási és kulturális hagyományok tiszteletétől a vallási közösségek gasztronómiai tudásán át a haszidizmus mozgalmának jellemző sajátosságáig, a történetmesélés szokásáig: recepteskönyv, interjúkötet, élettörténetek antológiája, fényképalbum és dokumentumgyűjtemény. A fejezetek elrendezettségét a zsidó sorstörténetek kronológiája adja a gyermekkorra történő visszaemlékezésektől a második világháború kitörésén át a holokausztig, ami természetszerűleg foglalja magában a gettó, a láger és a felszabadulás/újrakezdés élményegyüttesét. Főszereplői egyszerű emberek, többségük nő; izraelita származásúak, holokauszt-túlélők. Mindannyian kilencven éven felüliek, akik kamaszként, fiatal felnőttként élték túl a második világháborús üldöztetettséget, a haláltáborok szóval alig kifejezhető (esetenként ki sem fejezhető) borzalmait és az újrakezdés számkivetettségét. Tíz ember, tíz élettörténet hét fejezetben a zsidó családba való születés pillanatától az élet lezárulásával való szembenézésig. Szándékosan nem a „halálról” mint az élet végpontjával történő szembesülésről beszélek, hiszen e történetek főszereplői, rendhagyó módon, már kora ifjúságuk során megélték ezt a léttapasztalatot.
Holokauszt-emlékkönyv: egy tragikus kor mélyen megrendítő, elrettentő, súlyos tanulságaival. S noha magát a nagytörténetet eddig is már megszámlálhatatlan feldolgozásban (emlékiratok, regények, játék- és dokumentumfilmek révén, nem beszélve a történelemkönyvekről, a történetírás eszköztáráról!) közelíthettük meg, mégis izgalmas és megrendítő jelentései bontakoznak ki előttünk Király Kinga Júlia könyvéből. A kisember perspektívájából értelmezzük azt, amit a történetírás nagy volumenű erők összefüggéseként tárgyal. Amíg az európai hadszíntéren gazdasági érdekek és hatalmi ideológiák, addig egy erdélyi vagy regáti kistelepülésen a tudatlanság, az irigység dönt életekről és sorsokról. A haláltáborokban pedig a szelektálók pillanatnyi közérzete, olykor a szerencse. Több mesélő is arról számol be, hogy a családja meghurcoltatásában és deportálásában a helyi, kisszerű érdekek, a kapzsiság játszott közre. A feljelentés a konkurens mestertől, az irigy és pénzéhes, ezért konspiráló szomszédtól érkezett: „Figyeld csak meg a szomszédot mint intézményt! Nem akarok rosszat mondani róluk, mert végtére is egy halott nemzedékről van szó. De mennyi irigység, kémkedés, fürkészés tapad hozzájuk!”
Ilyen kegyetlenségű történetek (pl. a regáti pogromok, köztük Alex Spiegel kereskedő és társai megkínzása és megölése, gyermekek eleven elégetése, az auschwitzi gázkamrába küldöttek utolsó pillanatai) elbeszélésével és epizódjaival utóbbi időben talán Zoltán Gábor Orgia című regényében vagy Szomszéd című kötetében találkoztam; s felidéződött még bennem az a jeges rettenet, amit akkor érez az olvasó, amikor Gyarmati Fanni naplójának a Radnóti Miklós meggyilkolásáról szóló bejegyzéseit olvassa; leginkább azért, mert a véletlen szemtanú (ha jól emlékszem, egy gátőr) megfigyelései, apró észrevételei semmissé teszik azt a – számunkra évtizedeken át sulykolt – állítást, miszerint a pusztítás, a kegyetlenség német fasiszták, főleg az SS-katonák „műve” volt. Nem. Az újrakezdés receptjeinek is ez az egyik szomorú tanulsága. Miként az Zoltán Gábor könyvében metaforává vált: a „szomszédaink” voltak.
A holokauszt-irodalomban emblematikussá vált „sorstalanság” új dimenzióit, a megalázottság elképesztő változatait ismerjük meg e történetek révén. Hogyan lehet megtörni és halálba kergetni az embert értelmetlen munkával (pl. a „földegyengetésnek” nevezett kőhordással), elviselhetetlen hosszúságú sorban állással, a méltóság (pl. a ruha és a személyiségi kódok, név elvételével, törlésével), a szemérem megsértésével (pl. meztelenre vetkőztetéssel, a test kiszolgáltatottságával; „alul is férfiak borotváltak le” – mondja az egyik riportalany), az alapvető szeparációs igény (pl. a szükség végzése közben) semmibevételével. Nagyon erős és megrázó részletei az interjúknak, amelyekben a gyilkosok cinizmusa képződik meg. Legismertebb példája az „Arbeit macht frei!” felirat.
És a kisemberi nagyság, az élni akarás és a remény megrendítő pillanatai: a gázkamra előtt meztelenre vetkőztetett, de tartásában megtörhetetlen, ezért Istent fenyegető („Engeded ezt!”) nagyapa emlékképe, a dermesztő hidegtől összebújással, körkörös mozgással védekező rabok képe, a szolidaritás megnyilvánulásai: a konyháról kilopott apróságok, amelyekkel életet mentenek, noha a saját életüket kockáztatják az oda beosztottak. De ilyen reménykeltő mozzanatnak számít a távoli rokonok egymásra találása – mint a valakihez tartozás fontosságának felismerése – is a haláltáborban, amikor a legtöbben már minden hozzátartozójukat elveszítették.
Hogyan kerülhet közel a másikhoz az ember, az olvasó, az értelmező? A szerző által felsorolt lehetőségek közül talán a megszerezhető tudás a legfontosabb; a másik (közösség) tradícióinak, történeteinek és szokáskultúrájának megismerése.
Noha a holokauszttörténetek képezik a könyv legértékesebb, s az olvasóban leginkább „nyomot hagyó” fejezeteit, Az újrakezdés receptjei több ennél, s címéhez híven: rendhagyó szakácskönyv, amely a zsidó gasztronómia hagyományainak és receptjeinek felidézésével és bemutatásával nemcsak azt mutatja meg, hogy a tradíció hogyan segít a közösség és a személyes élet újraalkotásában, a traumák feldolgozásában, de közelebb is visz az idegennek gondolt Másikhoz. Leginkább azáltal, hogy nemcsak a különbözőségeket, hanem a köztünk levő hasonlóságokat is felismerjük. Akár ételreceptekben és -változatokban is. Megismerjük a zsidó szokáskultúra lényegét, megértjük gyakorlati szerepét (pl. a kóserolás eljárása a zsidó nép eredetének földrajzi koordinátái között nagyon is gyakorlati életvezetési tanács, egészségmegőrző, preventív eljárás). Még fontosabb, hogy megértjük – mert magyarázatot kapunk rá – a zsidó ünnepek jelentését, múltreprezentáló, kultúraalkotó fontosságát.
Kilátásként, ablakként működő könyv. Megnyerve érdeklődésemet arra inspirált, hogy a még több tudás érdekében magam kutassak történetek és szövegek után, illetve kamatoztassam azt, amit eddig sikerült megismernem a zsidó kultúrával összefüggésben. Két ilyen területet említhetek: Kemény Zsigmond történelmi regényei kapcsán a székely zsidók, a szombatosok történetét vizsgáltam, a Markovits Rodion-életmű kutatása során pedig a haszidizmus jelenségével szembesültem. Ezeket most hiteles, életszerű, „belső” perspektívából is megmutatta számomra ez a könyv. (Mentor Könyvek, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
