Ady 100

Két hete az íróasztalom mellé a padlóra helyeztem Ady bronzba öntött halotti maszkját. Nézegetem, kerülgetem, mint egy földre kiterített halottat. Éjsza­kánként a vaskályha pislákoló fénye mellett kibotorkálok a mosdóba, elmegyek a szőnyegen nyugvó test mellett, rá nem taposok, át sem lépek rajta, óvatosan és tisztelettel kerülöm meg, akár a vadász a frissen elejtett nagyvadat. Kísérteties mindez: „Remegve, bújva, lesve, lopva / Nézni egy idegen halottra.”

Együtt van velem Ady hullája. Ady hullája? Micsoda szó ez, pedig így írta Móricz is: „A betegszoba mély csönddel csap rám, sötétből a világosba lépek, mégis megdöbbenés.

Emberek állanak, megdöbbenve néznek, fakó emberek, hosszú sovány arc hajlik felém, szólalni nem mer. Fehér hölgy rajzol az ablakban, odanézek, ahova ő néz, s a szívembe ült a valóság, hiszen tudtam, de mégis, ez iszonyú, Ady hullája.

Egy merev test a puszta ágyon, mélyen a vaságyon, fekete szegény tetem, egy lepedővel betakarva, a fekete, kendővel felkötött arc, odavetve az ágyra, hidegen, a haja a barna párnán.

Borzasztó, tényleg halott.”

Ady arcvonásai, a közelembe képzelt merev test, a szobámat betöltő búsmagyar hang – Latinovitsé, ahogy Adyt szaval – felkavaró erejű érzéseket vált ki belőlem, ősi ösztöneim, titkolt vágyaim világából. Hiszen Ady a gondolkozás és az érzés költészetével szemben „az ösztönök költészetét írja”, vallotta Horváth János, s „az emberi életfolyamat öntudatlan mozzanatait akarja azon melegiben elfogni s elénk állítani”. Nem is tudnak ezzel mit kezdeni az utókor kritikusai, akik hol az életformáját, emberi gyarlóságát, hol a közéleti munkásságát, téves politikai ítéleteit kérik rajta számon. Pedig egyiknek sincs értelme. Adynak nem a személyes életútja, hanem a költészete a példa, nem emberi gyarlóságából, hanem a szavaiból, mindent elsöprő erejű gondolataiból meríthetünk erőt magunknak. Viszont ez a csodás látomásözön csak áldozatok árán születhetett meg, ahogy Horváth János kifejtette, Adynál a költői inspirációhoz „az ellenőrző tudat elhallgattatása szükséges”. Ennek eléréséhez az egyik eszköz az életforma, az életmód, ám a sok virrasztás, a mámor óriási teher is egyben. „Így élni nem kívánatos, de minden műalkotás életbeli áldozatot kíván. S életet sajnálatosabban, kevesebb szép költeményért senki fel nem áldozott Adynál. […] »Ezeket a bűnös dalokat« nem dalolhatja olyan, ki az életet »félig éli«. Az életnek az a másik fele szüli ezeket, melybe józan, magát állandóan fegyelmező ember nem mer, nem akar belemerülni.”

Úgy látszik, még mindig nem jött el az az idő, amikor Ady nagyságát konszenzus övezi, egyelőre nem teljesedett be Pilinszky jóslata, amely szerint az Ady „értékelésében mutatkozó apály előbb-utóbb eltűnik majd”. Pedig fölösleges számon kérni Adyn az életformáját, az erkölcsökhöz való viszonyát, úgy csinálva, mintha botlásai és bűnei bármit is levonnának költészetének értékéből és elementáris erejéből. Horváth János a már idézett, 1910-ben megjelent Ady s a legújabb magyar lyra című alapvető dolgozatában előrevetíti az akkor még csupán harminchárom éves költő erkölcsi felfogásának megváltozását. Ne higgyük, hogy „a déca­dence-nak nevezett bizarr keverék eo ipso erkölcs­telen vagy visszataszítandó. Sőt, éppen ami benne ősi, ösztöni atavisztikus maradék, ami tehát erkölcsi tekintetben legfenyegetőbb, vezethet ismét mélyebb erkölcsiséghez. Éppen nem csodálkoznám, ha már nemsokára Ady Endre prédikálná a fajszeretet igéit, s még kevésbé, ha – aminek némi jelei már észre is vehetők – a bűnbánat, töredelem, mély s őszinte vallásos megalázkodás zsoltárait énekelné.” És valóban, hányszor és hányan merítettünk erőt, kaptunk hitet, s erősödtünk meg nemzetünk szeretetében Ady verseit olvasván.

Éppen ezért értelmetlen napjainkban Ady szemére vetni, hogy saját nemzetét ostorozta, hiábavaló erkölcsi alapon pálcát törni szabadkőműves múltja, téves politikai ítéletei s Tiszával való vitája felett. (Akit 1901-ben még „Biharország szeretett reménységének” aposztrofált, 1903-ban pedig ezt írta róla: „Gróf Tisza István nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer.” Száz évvel Tisza halála után szerencsére erősen átértékelődött az egykori miniszterelnök negatív megítélése. Ugyanakkor az akkori társadalmi folyamatoknak, a tömegek csalódottságának ismeretében kellő távolságtartással kell értékelnünk A Rohanunk a forradalomba oly sokat citált geszti bolondos szakaszát, amelyben egyértelműen benne van a vélt ellenfél nagyságának és történelmi jelentőségének elismerése is. S persze azok a mai zsurnalisztikai produktumok, amelyek a Tisza elleni 1912-es merényletet, majd a későbbi gyalázatos gyilkosságot Ady nyakába akarják varrni, szinte szót sem érdemelnek.) Ady Endre halálának 100. évfordulójához közeledve érzékelhettük, hogy nagy költőnk kortárs ítészei úgy vitáznak örökségével, mintha Ady ma is aktív alakítója lenne a közéletnek, mintha életmódjáról, történelmi felfogásáról, politikai nézeteiről, valamint magyarságképéről nem folytak volna le alapvető és érdemi polémiák mind az irodalom-, mind a történettu­dományban. Pedig elég lett volna Horváth Jánost elolvasni, aki szerint „mindennapos dolog, hogy a magyarságot szidják, kisebbítik, gúnyolják, s »kul­túr­embernek« csak az tartatik a magyarok közül, ki a szidalmazókhoz szegődik, vagy bárgyú udvariassággal tér napirendre gáncsaik fölött. Ady nekik igen nagy nyereség: olyan magyarán bánik el a magyarral, s oly irodalmi hűhó kíséretében, hogy gyönyörűség nézni.” Horváth Széchenyit és Eötvöst hozza fel példának, akikre ugyan igaz volt, s igaz ma is, hogy „csak a múlt legszentebbjeinek kijáró tisztelettel övezi” alakjukat ugyanazon nemzet tagjainak részéről, amelyik nemzetről „sebzőbb hatású, szánalmasabb, s nevetségesebb senki sem festett úgy, mint ők”. Ugyanakkor Széchenyi és Eötvös „nemcsak támadta, hanem szerette is a magyart”. S lám, az életmű egésze alapján ugyanezt tudjuk elmondani Adyról is. „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is” – vélte Németh László, aki szerint „a magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.” Keresztury Dezső, aki Ady halálának huszonötödik évfordulójára írt művében ugyan hosszasan vitatkozik a költő magyarságképével, mégis kiemeli, hogy „amit Ady a magyarság önszemléletének felbolygatása, gazdagítása, átformálása s elmélyítése érdekében tett, legnagyobb tiszteletünkre méltó”. Istenem, teszem hozzá én, bárcsak mindenki úgy szeretné a hazáját s nemzetét, ahogyan azt Ady tette, legyen bár „kritikus, ostorozó nemzetszerelem” ez, ahogyan monográfusa, Kenyeres Zoltán jellemezte, mégis mily mély, milyen őszinte, felrázó erejű, katartikus, fájdalmasan gyönyörű.

Ady bár azt vallotta A magunk szerelme című versében, hogy „De lelkemből más sohasem érdekelte / Fölszánt poéta-ceruzámat, / Csupán Politika és Szerelem”, valójában Móricznak volt igaza, aki azt írta róla 1930-ban, hogy „Ady nem volt politikus. Pláne abban az értelemben, ahogy ma már a politika tudomány lett. Ma a tudomány szögezi le, hogy a kis nemzetek a világpolitika függvényei. Még a harminc év előtti ifjúság ezt nem tudta, s aki rájött, hogy Magyarország egy bezárt dzsungel, amelyet csak mesterségesen tartottak abban az illúzióban, hogy ez külön magyar glóbus: az forradalmár volt. Ady nem foglalkozott politikai tudományokkal: ő csak fia volt ennek a lezárt dzsungelnek, ennek a magyar glóbusnak, aki a saját lelkén és testén keresztül érezte meg a szörnyűségét a lefojtottságnak, amiben hazája szenved, s felhördült minden pillanatban, mint egy sebzett vad. Ez a felfelhördülés, ez volt a politikai költészete.” Móricz szavaival azonosulva nem kérhetjük számon Adyn azokat a tévedéseit, amelyeket az utókor nemritkán még a hivatásos politikusok esetében is elnézően kezel, illetve sokoldalúan, egymásnak ellentmondóan ítél meg.

Ady hatása megkérdőjelezhetetlen, olyan elevenen él bennünk, ahogyan szinte egyik költő sem, ez alól talán csak József Attila kivétel. Ady aktualitását és érvényességét éppen az adja, hogy soha senki nem volt képes olyan elemi erővel felszabadítani azokat a belső vágyakat és érzéseket, amelyek valahol mélyen mindannyiunkban benne vannak, mint ahogyan ő tette. Tudjuk, világunk összetettsége kizárja az olyan értelmezési lehetőségeket, amelyekben egy művészi, politikusi vagy bármilyen alkotói életút hiba nélkülinek, tökéletesnek, mindenki által teljességgel elfogadhatónak állítható be. Ugyan­akkor az emberi élet összetettségéhez, életünk teljességéhez elengedhetetlenül hozzátartozik az a ka­tarzis, amit csak kivételes tehetségek, az Ady nagyságú alkotók képesek korszakokon átnyúlóan, újabb és újabb nemzedékek számára megadni. Ehhez persze az is kell, hogy erőteljesen változtassunk az irodalomtanításunkon annak érdekében, hogy gyermekeink számára is sokat jelentsen a magyar költészet. Ki kell szabadítanunk az életrajzi és a stilisztikai adathalmazok rabságából nemzetünk nagy költőinek életműveit. Fordulat kell az egyetemi oktatásban, a tanárképzésben és az irodalomtudományban is. Milyen igaza van egykori professzoromnak, Kenyeres Zoltánnak, aki legújabb könyvében az irodalom visszahumanizálásáról ír: „Mi a teendő? […] az irodalomról való vélekedést (az ennek a vélekedés-korpusznak a szcien­tizmus nevű fekete lukba zuhanása előtt) el kell menteni a szépirodalom felségterületére. Át kell lépni ezt a határt. Ne elvont tudományt csináljunk a művészetből. Próbáljunk meg a művészetről elnevezések nélkül gondolkodni, próbáljuk meg a gondolkodást – szemben Heidegger véleményével – igenis elmenekíteni a költészetbe, úgy, ahogy Hölderlin írta: »…dichterisch wohnet der Mensch…«. Próbáljuk meg visszahumanizálni az irodalomról való vélekedéseket, vissza a szubjektivitást is magában foglaló, társalgási értékmezőbe az eldologiasodott, kívülséggé vált objektivitás elől.”

Ha ez sikerül, akkor talán Adyval is elfogadóbbak, megértőbbek leszünk. Utólag sem várjuk el azt tőle, amire mi sem vagyunk képesek. S közéleti emberként megértjük, amit Kenyeres Zoltán oly sokszor elmondott, hogy miért is fontos Ady kevésbé ismert verse, A ló k érdez, s nem sértődünk meg a benne levő jogos (ön)kritika aktualitásán, sőt, még képesek is vagyunk meglátni a szépséget a mi ellentmondásos, sajátságos, sírva vigadós, lelki értelemben is kelet és nyugat között megrekedt magyar valóságunkban. Mert rettenetes szép, fájdalmasan nagyszerű ajándék magyarnak lenni.

Lovamra patk ó t senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
D ö c ö g ö k, l ó gok k ö vetlen ú ton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti n é ha fej é t a lovam
É s megk érdi, m íg sz é p feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

Elhangzott 2019. január 27-én a Nemzeti Sírkertben, az Ady Endre halálának 100. évfordulóján rendezett állami megemlékezésen.