Acsai Roland: Csonthavazás

Acsai Roland több mint húsz éve van jelen az irodalmi színtéren, folyamatosan publikál, elsősorban lírikusként ismert, de mindhárom műnemben szerzett tapasztalatokat, fordít és gyerekkönyveket is ír. Legutóbbi könyve, a Csonthavazás a disztópia (negatív világ- és társadalomvízió) és a fantasy elemeit elegyítő ifjúsági(?) regény. A kis terjedelmű kötet egyszerű, letisztult borítóján havazik, és ez a címmel egybehangzóan utal a szöveg központi motívumára, a hóesésre. A történet elején csontok hullnak az égből, keselyűk lesnek a halottakra, a titkosrendőrség tudatosan ritkítja az embereket egy olyan világban, ahol már jó ideje nem születnek gyerekek. Ez a szörnyű (egyébként Budapestre emlékeztető) hely a disztópia műfajához kapcsolja a szöveget, s egyúttal belépteti abba a trendbe, amely egyre erősödni látszik mind a magyar, mind a világirodalomban. Az elmúlt évek negatív utópiái között akad társadalmi-politikai színezetű (Potozky László: Égéstermék; Sayfo Omar: Allah tágas földje) vagy általánosabb érvényű (Totth Benedek: Az utolsó utáni háború) regény is, de Acsai könyvének egyik színvonalát sem sikerül elérnie. Ennek okát persze kereshetnénk a fülszövegben implikálódó szétválasztásban: „Ugyanolyan otthonosan mozog a szépirodalomban, a mesében, a fantasyben és a disztópiában.” Mondhatnánk, hogy nem szépirodalmat akart írni, hanem disztópiát/fantasyt, de ez a szétválasztás meglehetősen furcsa, hiszen míg a szépirodalmi jelző inkább egyfajta minőséget, a mondat többi része irodalmi műfajokat jelöl. Egy jól megírt disztópia vagy fantasy miért ne lehetne szépirodalom?

Nem az a probléma a kötettel, hogy nem „magas” irodalmi témát választ, vagy hogy olyan műfajokat elegyít, amelyeket sokan a populáris, szórakoztató irodalom kategóriájába sorolnak, hanem az, hogy az általa választott műfaj(ok) követelménye(i)nek sem képes ma­radéktalanul megfelelni. A Csont­havazás nagyon jó ötleteket tartalmaz, érthető és gazdag a szimbólumrendszere, de ezek az ötletek mintha nem lennének elég részletesen kibontva. A regényt olvasva az az érzésünk támadhat, hogy egy izgalmas, fantáziadús szüzsé nem lett kellőképpen kidolgozva, mintha valamiért sietett volna a szerző, és ahelyett, hogy részletgazdagon elidőzött volna az egyes helyszíneknél, történetelemeknél, inkább csak felvázolta azokat. Ez a történet sokkal nagyobb terjedelmet igényelt volna, hogy ne legyen szinte minden fejezetben hiányérzete az olvasónak. A főhős, Per jellemfejlődése, a gonosz hatalomtól való elfordulása és a jó melletti kiállása, a kislánnyal szövődő kapcsolata vagy az Ethümia személyében rátaláló szerelem ábrázolása egyenként is nagyobb téma, mint amit ez a rövid szöveg elbír. Nagyon jó lett volna részletesebben meg­ismerni az egyes szereplők múltját vagy akár gondolataikat, vívódásaikat. A főhős „pálfordulásának” hátterében álló lélektani kifejtés is egy nagyon érdekes szelete lehetett volna a szövegnek, de nagyjából csak annyit tudunk meg, hogy az osztag tagjaként telepátiával távvezérelt, lélektelen géppé változtatott Per egyik pillanatról a másikra (újra) jó emberré válik: „A robbanással Perben is szétrobbant valami. Mit tettem?!” Annyi derül csak ki, hogy az első angyal megölése után (talán mert az angyal szétrobbant koponyájából csontrepeszek kerültek a szívébe) nem képes többé teljesíteni feljebbvalói parancsait, és az osztag ellen kezd el dolgozni. Az elnagyoltság miatt lehet az is, hogy sok esetben kiszámíthatóvá válik a cselekmény, szinte érezzük, hiszen a történetnek gyorsan, minden szálat elvarrva be kell fejeződnie.

Az Acsai költészetéből jól ismert letisztult, puritán nyelv ebben a formában is jól működik. Rövid, velős mondatainak egy része szállóigeként is működhetne, egyszerűségében és áttetszőségében is tökéletes nyelvet talált, csak néha billen át patetikus, esetleg közhelyes mondatokba. Per karakterfejlődése áll a középpontban, azé az emberé, aki a gonosz melletti kiállása ellenére megtalálja magában a jót, és elkezdi követni. Ezzel egy időben nem csupán a világot szabadítja fel, de rátalál a szerelem, sőt, Hannával való találkozása révén saját gyerekkora, a gyermeki ártatlanság és a családi kötelék is megjelenik az életében. A gonosz erők által uralt világban végül a jó erői győzedelmeskednek, a főhős Per, az életre keltett angyalok, a szerzetesek és a főpapnő segítségével. A világ megmenekül, a csontok helyett, mint a kegyelem, végül hullni kezd az igazi, fehér hó. Ha mélységekkel, árnyalatokkal bomlott volna ki ez a szépen kitalált történet, egy szórakoztató, gondolkodtató kötetet tartanánk a kezünkben, így azonban ez csak részben sikerült. (Napkút, 2018)