Tomaji Attila: Saját sors

Tomaji Attila ritka szavú költő, legújabb kötete is csak a negyedik a sorban. Rivaldafény vagy díjeső sem kényeztette ezt az immáron több mint három évtizedes költői pályát. Azonban ez a háttérben maradás mintha tudatos alkotói visszafogottság eredménye is volna. Legalábbis a versek erre engednek következtetni.

Ez a költészet súlyos témákat, sorskérdéseket érint, viszont poétikailag, nyelvfelfogásban mintha elmaradna a kortárs szövegeket jellemző tendenciáktól. Tomaji hagyományosabb, mondhatni, olvasóbarát stílusa nem alakít ki markáns viszonyt a mai költészeti fősodort foglalkozató problémákkal, így ezek esetleges provokálásának kérdése fel sem merül. Ez önmagában még nem lenne baj. Azonban Tomaji szemmel láthatólag nem is törekszik egy unikális és koherens hang kitartására. Nyelvileg és tematikailag olyannyira szeretágazó a szövegvilág, hogy konceptkötetről már csak ezért sem beszélhetünk.

A szövegek minőségét devalváló egyszerűsítő és szentenciózus jelleg, a túl direkt, egyenes kimondás néhol már dilettantériába süllyed: „Hiába nézed egyre, / nem tudod, mi az az élet. / Hiába méred egyre: / mindig mást mutat a mérleg” (Élet, élet). A kötet összetartottságát szinte folyamatosan aláássa az egymástól nagyban elütő nyelvi regiszterek keveredése: „Bedagadt szemébe kap a vérágas hold fénye, / Összerándul, mint csepp citromtól a kagyló teste, / Lepkék járják dervistáncukat a lángos éjben, / S hegyek mögött rohad tovább az aranyló este –” (Darabka örökkévalóság).

Egy kritikai diskurzuson kívül álló líranyelv kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy vajon tulajdoníthatunk-e neki valamilyen önértéket. Kétségtelenül a mulandóság kérdései vagy a közösségi emlékezet, az egyéni igény a nyomot hagyásra és a hírnév fennmaradására mind olyan bevett toposz, amelyet a költészet kortól és kultúrától függetlenül ismer. Tartalmilag tehát itt egy komoly vállalásról van szó, amelyhez sajnos csak ritkán társul hasonló igényű nyelvi megalkotottság. Innen nézve a jellemzően melankolikus hangütésű kötet mintha egy reflektálatlan alanyi költészetet képviselne. Mert mégis milyen poétikai, nyelvi nóvumokkal, egyéni hanggal találkozunk itt?

Az elődök, a költészeti tradíció megőrzése vitathatatlanul megtörténik – és ez már önmagában is értéket jelent –, viszont a megújítás, a továbbfejlesztés már kívánnivalót hagy maga után. A verseket bevezető mottók, a jelölt vagy jelöletlen idézetek és az utalások olyan 20. századi kanonikus szerzőket vonnak párbeszédbe, mint Pilinszky, Petri, Nemes Nagy, József Attila vagy Kosztolányi. De a vendégszövegek legtöbbször nem a versbeszéd poétikai megformáltsága felől motiváltak, hanem csak tematikailag ágyazzák a hagyományba a Tomaji-verseket. Így például: „hallgatja barbár italok suttogását a férfi / ízleli a dallamok lüktetését számolgatja / szívverése spáciumait kései keserű lépteit” (Egy bárban). A Zebegényi elégia is Pilinszky emb­lematikus művével, az Apokriffal mutat szorosabb szerkezeti párhuzamot, amelyet a hármas szakaszolás csak tovább erősít. AValaki mondott valamit pedig egy emblematikus Petrit, a Hogy elérjek a napsütötte sávig-ot idézi meg: „Te nem ismered a lányokat itt, / különösképp azt az aquamarin szeműt nem, / aki mint egy versből, váratlan lép az oszlopok mögül elő, / szex, kérdi, s e szóért becsültem őt, mesterét a sűrítésnek. / Később kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.” Ez a vers kiválóan példázza azt a paradox poétikát, amely még számos alkalommal megmutatkozik. Tomaji egy-egy darabja ugyanis egyszerre túlontúl bensőséges és élesen ironikus. Ezek a versek, amikor már túl érzelgősnek kezdenének hatni, mindig kőkemény iróniával ellenpontozódnak.

Ahol viszont nyomát sem találjuk az iróniának, ott a reflektálatlan alanyiság patetikus szövegburjánzást eredményez. A túlírás vagy túllirizálás szemernyi üres helyet sem hagy az olvasónak. Ilyen esztétikailag kifogásolható momentum a sokszor megcsináltnak tűnő rímtechnika. A hagyományosan mindig a sor végén összecsengő rímek, még ha legtöbbször ezek finom asszonáncok is, ha szemantikailag alulmotiváltak, könnyen hathatnak régi vágásúnak. Gyakran előfordulnak olyan elkoptatott párok is, mint a virág–világ: „Nem csak a fű, fa, virág / hajtja le fejét a napvilág / súlya alatt” (Csöndesen akartál élni). A rosszul hangzó (pl. kegyelemtelen) vagy öncélúan archaizáló szóhasználat (pl. elfoly) szintén lerontja az esztétikai értéket. Ha­son­lóan a nem sikerült képek is, például: „elkékült szájjal / vacog a partszegély” (Istria). A kihagyásos szerkezetek néhol egészen direktül líraiak, például: „A részek szélei is vadul véreznek, illeszteni / őket össze már soha senkinek” (Megvillan). A középre szedett sorok is meglehetősen furák, modorosak.

A legsikerültebb darabok azok, amelyeket a re­ferencialitás kiemel az önmagába gubózó alanyiság általánosításaiból. Ilyen a Plein air. Ahogyan a cím is kimondja, végre egy igazán felszabadult, a kötet általános színvonalát messze felülmúló, igazi nagyverset olvashatunk. A másik izgalmas darab a Gyön­géden és védtelenül. Mindkét versben egy olyan markáns szubjektum rajzolódik ki, aki akár életrajzi vonatkozásba is hozható a szerzővel. De ennél lényegesebb az az ösztönösen laza, görcs nélküli nyelvi megformáltság, amely biztos refe­renciális pontokon nyugszik, és így bravúros és kurrens poétikai megoldásokra képes. (L’Harmattan, 2017)