Az újkori klasszicitás meggyőző érvényessége

Vannak elmaradt találkozások. Amik azért hiányoznak az embernek. 2015. augusztus 26-án szerettem volna jelen lenni Fehérváron, a Romkert kapujánál, ahol Aba-Novák Vilmos egészalakos szobrát avatták fel. Eszembe jutott a sok hadakozás a francia–magyar kapcsolatok pannója kapcsán, Supka Magdolna háborgása, amikor kiderült: a tervezett időben, 2001. augusztus 20-án mégsem lesz látható a festmény a múzeum Csók István termében. Sőt, évtizedekig letakart állapotban „őrízte” a múltat az akkori kurzus kultúrpoltikája következményeként. És tizenöt évvel később szobrot avattunk a kárho­zatos művésznek. Elégtételt szolgáltatva neki. A szob­rot csak később láttam, Pogány Gábor Benő alkotását. Sajnáltam, hogy akkor nem tudtam megszorítani a kezét. Csak három évvel később találkoztam vele a kápolnyásnyéki Halász-kastély kertjében, ahol kiállításának utolsó darabjait szedte össze. Végtelen öröm volt megismerni a kiváló szobrászt, akinek Széchenyi-szobra emeli a kastélykert kollekciójának színvonalát. Mit is mondhattam volna neki? Szobrait itt-ott láttam, de nem ismertem igazán. És akkor – mint egy varázsütésre – előkerült vaskos albuma. Felmenők címmel. Az élet ajándéka volt, mindenképpen. Ennek ellenére, csak jóval később vettem elő. Talán féltem a kihívástól. S lapozgattam, ismerkedtem az alkotóval. Egy karakteres életmű mutatta a maga arculatát. Más és más fénytörésben. Helyzetben. Aktualitásban. Egy izgalmas plasztikai világ tárult elém.

Realizmus és figuralitás a posztmodern idején? De mielőtt ebbe belemennénk, van nekünk egy kiváló kalauzunk a kortárs magyar szobrászat tekintetében, Wehner Tiboré, Modern magyar szobrászat, 1945–2010 címmel. Nos, a jeles művészettörténész e kötetben lévő tanulmányában a klasszicista eszmények felbomlását pozitív folyamatként értékeli. A hatvanas évekig a „klasszikus eszményekkel áthatott”, „alapvetően realista, figuratív” magyar szobrászatban újszerű elemek jelentek meg. S mint­ha ezen a téren a nonfiguratív plasztika, az installáció, a modernitás számtalan más jelensége jelentené csak az új értékeket.

Egy idézet tőle: „Ezek az átalakulások, új és új áramlatok és törekvések a magyar művészetben, meglehetősen megkésetten, esetenként alig-alig észrevehetően, a hatvanas–hetvenes évtizedfor­dulótól éreztették hatásukat: a magyar szobrászat masszívan őrizte természetelvű, valóságigényű, az emberi alakot központi médiumként interpretáló, a művész tárgyformálást az elvont kifejezéstől is távol tartó arculatát.” Szerintem nem baj, ha bizonyos alkotók ragaszkodnak a klasszikus pozíciókhoz, s háttérbe szorulásuk – szakmai vagy annak álcázott megközelítések által – „természetes” következmény. Nem baj az, ha a váltás természetesen, a belső igények megérésével következik be. És aligha lehet egyetérteni Wehner azon állításával, amelyet a következőkben megfogalmaz: „A magyar szobrászok jelenkori törekvései azt tanúsítják – azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy az olyan hagyományos műfajok és műformák, mint a portré vagy a figurát megragadó kisplasztika, a dombormű, a hagyományos emlékérem, teljesen háttérbe szorult, már-már elveszett, a köztéri, megrendelésre készített monumentális szobor pedig leginkább a művészet szféráján kívül rekedő produktum volt és maradt –, hogy lényegtelen elemmé vált maga a szobrászat, a leképző-megjelenítő tárgylétrehozás.” Súlyos szavak a szakma egyik legjobb ismerőjétől. Ám a wehneri vízió sem hozta meg a várt eredményt.

Az elmúlt harminc-negyven év kínált lehetőséget a posztmodern alkotási módnak. Az újrafeldolgozás, az ismétlés, az analitikus gondolkodás – s persze, a kulcsszó: a dekonstrukció – nem hozott „áttörést”. (Mért fáj nekem, hogy a jövő évi Velencei Biennálén Waliczky Tamás pszeudo-fotó gépezetei, nem működő kamerái fogják a kortárs magyar művészetet képviselni 23 millió forintért – s nem Pogány Gábor Benő szobrai?) Ám voltak alkotók, akik átvészelték a korszak hordalékát, s bár az elvi megközelítés, az érvényes kánon, ha nem is kitagadta, elviselte őket, most kénytelen bizonyos korrekciókra.

S ha belegondolok, Wehner Tibor enciklopédikus kötete a tízes évek előtt született, ma biztosan más hangsúlyokkal íródna. De ez legyen a szerző gondja.

Nekem itt és ma Pető Gábor Benő albuma az érdekes.

Az Előszóban Nyolczas Erika megmagyarázza, miért nem monográfia született, hanem több szakember, maga is kortárs művész, szubjektív narrációi közelítenek Pogány Gábor Benő szobraihoz. S hogy ennek mekkora előnyei vannak… Nos, áttekintve a felkínált szövegeket, korántsem tartom arányosnak a rövid kis esszéket a felvonultatott gandiózus műtárgyanyaghoz viszonyítva. Nyolczas Erika kitér arra, miként egyeztethető össze a szobrász sámános pogánysága és a keresztény szellemiség. Szerintem jó választ ad: a sámános révület és a vallásos extázis nincs távol egymástól. A jelen albumot „összegzésnek” tekinti, amely betekintést enged a művész munkásságába.

Verebes Ernő festő a szobrász „térítetlen alakjairól” ír, nagy elánnal. Felteszi a kérdést: „Hogyan megfogalmazni az ősvalóság bennünk élő figuráit?” A válasz nem egyszerű. A történeti időből kiválasztott formák archetípusaival való azonosulás eredményezi ezt. Jó meglátása, hogy „történeti és drámai viszonyok határozzák meg ezen opus jó néhány alkotását…” Az a bizonyos „térítetlenség” is ebből fakad. Pogány Gábor Benő tetten érte ezeket a csellengő alakokat megmutatkozási vágyukban. Így váltak egy be nem fejezett felsőbbrendű teremtés szimbólumaivá. A szobrász felmenőivé. Verebes György a dermedt fém alakváltozásait dicséri, a sűrűn szőtt szimbólumréteget, amelyen nehéz áthatolni. A szobrok egyesítik magukban a kultikus célzatú, tömör megfogalmazások erejét, a totemek rendíthetetlenségét és a természetelvű, anyagszerű kialakítás drámai hőfokát. Az állati és emberi szimbiózisa ma is tovább él Pogány Gábor Benő szobraiban. Jó volt, hogy az elhunyt Antall István egy 1912-es jegyzete is ide került, A révülés tehetsége címmel. A rádiós szakember, riporter alkotás­lélektani megközelítése a felvilágosodás ellen lázadó ember attitűdjét vázolta fel, miszerint Pogány Gábor Benő tudatosan fordult szembe a modern kánonokkal, ő a természetelvű folyamatosság elkötelezettje. Mítoszteremtő gesztussal irányul az alkotásra, ez a szobrászat nem tud és nem is akar felejteni. Ahogy írja: „Összegyűjtött emlékképei mégsem posztmodern idézetek, nem az újra összerakott részletek mámorát kínálják, hanem az emberiség kulturális élményeinek izgalmas megfogalmazását.” Fantáziával termékenyült figuralitás­ról van szó, amely a legigényesebb absztrakció. A szobrászati munka folyamata előhívja a révület esélyét, a teremtő látomás tárgyi megmutatkozását.

L. Simon László írása eredetileg egy kiállítás megnyitója, amely a fehérvári Aba-Novák-szobor avatásán hangzott el. Elemzése önmagában is érvényes: „Előttünk áll egy korábban csak fényképek alapján elképzelt robusztus, tekintélyt parancsoló alak, aki ugyan nagyon korán, 47 évesen halt meg, de fantasztikusan gazdag életművet hagyott ránk. Érett alkotónak, határozott, erős férfinak látjuk, hiába is keresnénk markáns arcvonásai mögött az éppen száz esztendővel ezelőtt a nagy háború poklában megsebesült 21 éves fiatalembert, aki 31 hónapon át szolgált a fronton […] a hétköznapjaiban is hős volt, aki hazájához és nemzetéhez mindig hű maradt. Ennek a nagyszerű magyar festőnek és a kiváló kortárs szobrásznak a bronzba öntött találkozása a királyi város kapujában, Szent István szarkofágjának közelében egy újabb példa arra, hogy van feltámadás a szellemi sírból, s van közös magyar jövő.”

A plasztikai anyag több részletre oszlik, s ez a szerkesztők jó érzékét, leleményét dicséri. Nagyméretű szobrok magántulajdonban, aKöztéri szobrok, a Kisplasztikák, Portrék, Díjak, Érmek, Rajzok – mindegyik fejezetben érdemes tallózni, szinte mindenütt találunk különleges témákat, kiemelkedő munkákat, kápráztató ötleteket, bravúros megoldásokat.

Ami az első kategóriát illeti: nem sok hasonló megoldással találkozunk a kortársi körben. De fogadjuk el, akár intézményi vagy magánjellegű vásárlásról van szó. A klasszicitás jegyében készült Eros, a kitárulkozó női vagy inkább lánykatest a természettel való azonosulást, a befogadás pózát jeleníti meg. A fordított testhelyzet a szeméremdombot teszi főszereplővé, amelyet a combok védelmeznek. A fejre tett kezek ugyancsak a tehetetlenség érzetét keltik. Ha már furcsa testtartásnál tartunk, a fordított korpusz is ezek közé tartozik. Az erőteljes férfialak a hátsó felét mutatja felénk, az elbillenő fej akár a fájdalmat is közvetítheti. Hiszen mindenképpen erőszakról van szó: kivégzésről, a test meggyalázásáról. Furcsa póz, sőt nagyon is bizarr az Öngörgető. A kockaszerű formára felfeszülő emberi test ebben a természetellenes figurációban próbál mozogni-elmozdulni a kockaélek mentén. A szobrászi bravúr éppen az, hogy a maximális erőfeszítés tükröződik a testrészek elhelyezkedésén, a fuldokló arckifejezés pedig levegőt kíván. A szabadulni vágyás és a beletörődés paradoxonja mozgatja ezt a konstrukciót, a kín és fájdalom emlékművét. A Kapuőrző szintén egy klasszikus meztelen szobor, összekuporodó, de mégis koncentráltan összenyomott figura, amely bármikor talpra ugorhat. Egyik keze mutat vagy legyint, a tekintet pedig nagyon is élénk, kifejező, mintha el kellene döntenie, beengedje-e az előtte állót vagy sem. A két mitikus szobor egészen kiváló: a Cantata Profana és a Sámán. A „nyilazó szarvas” a mitikus időket idézi, az emberi test és a visszaforduló szarvasfej harmóniája a ragadozó harcost állítja elénk. A Sámán pedig a stilizálás egészen magasrendű ábrája; az agancs, a bordák és a felcsapódó szárny szinte lebegővé teszik az előrebukó alakot. S a dob ütemét, ennek a lázas, pszichedelikus látomásnak szóló ritmust szinte halljuk.

A köztéri művek még változatosabb képet mutatnak. Nekem mindképpen meglepetést jelentett a koltói Petőfi és Júlia-szobor, amely a fiatal pár emlékezetes nászútja előtt tiszteleg. Petőfi kissé akaratos, dacos arckifejezése kontrasztja felesége gyengéd keblére borulásának, s az egész mégis megindító, a nemzeti mitológia egy kiemelkedő pontja nyer itt plasztikai megfogalmazást.

A Patrona Hungariae szép és egységes jelenésbe komponálta az anya és fiú összetartozását, az anya nyugalma és a fiú tudatossága ad a kompozíciónak történeti mélységet. István országfelajánlása is megejtő látomás, a bronz királytest, a felnyúló két tenyér és a márvány Szűzanya gyermekével e kettősségnek magaslati pontja, az áldozat, az odaadás szimbóluma. Érdekes a Szolnok Ispán-szobor, a Szent Gellért-legenda mellékszereplője, aki a szolnoki identitásnak lett kifejezője, a csolnakon haladva végzete felé. Pogány Gábor Benő egyike azon szobrászoknak, akik megtalálták a korszerű, művészi egyházi művek elkészítésének módját. A szolnoki Assisi Szent Ferenc mindenképpen ilyen. A megszállott, aszketikus alak gyökereivel a talajba kapaszkodik, de kezével az ég madaraival folytat párbeszédet. Egy széttört festménybe komponálta bele az aradi tizenhárom áldozatát, a Fehérváron felállított mű ebben a konstellációban érzékelteti az egyik legnagyobb magyar tragédiát. Rendkívül kifejező Blas­kovich János és Blaskovich György kettős, egészalakos szobra. Az alföldi művészet, a hiteles, földszagú realizmus jegyeit sugározza a kompozíció. A két férfi végtelen fáradtsága, a mozdulataik nyugalma szinte megbűvöl, ahogy végigtekintenek a síkságon, a messze futó szemhatáron. Első látásra megtetszett a Gárdonyi Géza-dombormű a Fejér megyei irodalmi emlékfalon, a tüskés haj, a mélyen ülő, kifejező szemek, a jellegzetes bajusz. Györe Pál abonyi álló alakja is megkapta azt a kis hetykeséget, ami a modell karaktere. S persze, ebben a körben kapott helyet Aba-Novák szobra is. A figura testes (életben is az volt), izmoktól duzzadó karok, az alkotásra koncentráló tekintetet, a pipa a szájban – ez ő, eltéveszthetetlenül. És mintegy „véletlenül”: a másik kézben tartott ecsetek keresztet formáznak.

A számos I. és II. világháborús emlékmű a kis falvaknak adott méltóságot ünnepeik alkalmával. Ebben a keretben találjuk meg az állatszobrokat, a magyar kutyafajokat. A különböző szakmai-tudományos intézetek belterében vagy kertjében lelhetők fel a hazai tenyésztésű ebek ábrázolatai. A magyar vizsla, a drótszőrű magyar vizsla, az erdélyi kopó, a magyar agár, a komondor, kuvasz, a puli és a pumi. Számomra ez a szolgálat, én mindenképpen annak tekinteném, megtisztelő, és a hitelességnek is a maximumát kell adnia a művésznek. Pogány Gábor Benő ezt teljesítette, s csak elismerés jár neki.

Csak tallózni lehet a gazdag kisplasztikai anyagban. Megjelennek írók, mint Kölcsey, József Attila, Radnóti Miklós, az Öngörgető variánsai, görögös kentaurnarrációk, a Szőlővivők párja. A portrék szintén külön fejezetet képeznek; az Anyám és Apám érthetően személyes adóssága a művésznek. Az érzelmi azonosulás, a bensőségesség kiemeli őket a sorból. A Benedek című csecsemőszobor szintén bravúros alkotás. Néhány külföldi személyiség, mint Herr Bührer, Yves Lourtil vagy a dr. Koncz házaspár jelzi: a mesterségbeli tudás, a beleérzés képes a figura mélységét, hátterét megteremteni. A színes rajzok zárják e különlegesen összetett, szerteágazó világú gyűjteményt, amelyben Pogány Gábor Benő akttanulmányai, balettozó figurái, portréi kaptak helyet. S persze információk, amely a hasonló kiadványok szerves részei.

Az igényes, szép kivitelú albumot a Szolnoki Művésztelep jegyzi kiadóként, de – ahogy hallottuk, s a kötet is jelzi – némi közületi és magántámogatás nélkül ez a kötet aligha lát napvilágot. Jó tudni, hogy a nemes mecenatúra nem halt ki üzleties világunkból. Egy érett, alkotóereje teljében lévő magyar szobrász változatos, igényes plasztikai világa tárul elénk, aki a szakma elitjéhez sorolható, de a bibliográfiából kitűnik: még a Munkácsy-díjat sem érdemelte ki.