Egy vers, ami tetszett Szabó Zoltánnak

Ötvenhatban, amikor a sors szeszélye folytán az első magyar menekült diákcsoporttal Bécsből Londonba repültem, majd utána Oxfordba vittek, hogy ott folytassam egyetemi tanulmányaimat, legközelebbi barátom András Sándor volt, együtt helyeztek el bennünket fél évig egy vendégszerető oxfordi családnál. Egy derék kvéker házaspárnál, Rowntree-­éknál laktunk, osztottunk meg egy szobát, és persze rengeteget beszélgettünk, főként irodalomról. Jóllehet egykorúak voltunk (ő csak pár nappal volt öregebb nálam), és politikai véleményünk egyezett, mindketten részt vettünk a forradalomban, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság megbízásából együtt léptük át az osztrák határt, esztétikailag voltak köztünk különbségek. Én a forradalom után egy ideig valamiféle messianisztikus nemzeti romantika ködébe bódulva írtam néhány olyan verset, mint az utóbbi időben gyakran idézett „Aki még hisz, az így könyörög…”, míg András sokkal lakonikusabban és ironi­ku­sabban foglmazta meg gondolatait az azóta elhíresült ASAK (András Sándor Autonóm Köztársaság) versében. A régi emigránsok közül mindketten Szabó Zoltánt és részben Cs. Szabó Lászlót tartottuk követésre méltó mesterünknek; ami a legpolgáribb emigránst, Márait illeti, őt anakronisztikus stílművésznek könyveltük el. Szabó Zoltán kezdettől fogva pártolta a fiatalokat, s amíg ő szerkesztette a rövid életű londoni Magyar szócímű lapot, András gyakran járt fel az angol fővárosba, amit Max Hayward, kiváló russzicista mentorunk és közös barátunk kicsit rosszallott, mert úgy gondolta, ha egyszer már Oxfordban vagyunk, inkább készüljünk a disszertációnkra, mintsem magyar újságot írjunk. Miután a többi menekült magyarral együtt 1957 májusában mi is letettük az egyetemi tanulásra képesítő alapvizsgát, András a Brase­nose-ba, én pedig a „legpolitikusabb” oxfordi kollégiumba, a St. Antony’s-ba kerültem, de továbbra is gyakran talákoztunk, néha együtt utaztunk fel Londonba, s szálltunk meg egy-egy éjszakára hol Hayward, hol Zoltán barátainál.

Itt kell megjegyeznem, hogy a Londonban újraindított Irodalmi újság belső konfliktusaiban mi, az „oxfordi fiatalok” általában Szabó Zoltán pártját fogtuk másokkal, például a színes történeteivel sziporkázó Faludy Györggyel szemben, aki Recsk után hajthatatlan „antikommunista” álláspontot foglalt el több politikai kérdésben, Szabó Zoltán viszont a magyar helyzet felmérése alapján és a magyar nemzeti sajátosságok mentén próbált igazodni a világpolitikában is. Mivel Lengyelországban jelentős enyhülést jelentett Władysław Gomulka reformprogramja, egy-két évig mi is a szocialista „revizionizmusban” reménykedtünk, ami belülről változtatná meg a merev egypártrendszert – ez nem vonatkozott Kádár Magyarországára, ahol a megtorlás 1958–59-ben érte el tetőpontját. Ami a világpolitikai helyzetet illeti, az igazából csak évekkel később, a kubai válság után stabilizálódott, amikor megkezdődött a „békés koegzisztencia” korszaka.

Mindez csak bevezető ahhoz a versemhez, amit saját forradalmi romantikus korszakom vége felé írtam, s ami meg is jelent akkoriban a londoni Irodalmi újságban, és benne volt első, Angliában kiadott Virág-bizonyság című 1958-as kötetemben. A vers címe Tűz és fagy – szimbolikáját aligha kell magyaráznom a mai olvasónak: elutasítja a nácizmust éppúgy, mint a szovjet parancsuralmi álszocializmust. Azok kedvéért, akik szeretnek áthallások után nyomozni versekben, megmondhatom, hogy a befejező almamag-hasonlat („ Hiszek tebenned / silány jövőnk, hisz / minékünk rothad / az almamag”) bizonyos fokig áthallás József Attila egy dialektikus sorából: „csak ami nincs, annak van bokra / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” (Eszmélet).

Ezt a verset megmutattam Szabó Zoltánnak, aki először kicsit szabadkozott: ő nem ért igazán a versekhez. (Ez nem volt egészen igaz, de elmondta, hogy a Valóság szerkesztőjeként nem ismerte föl a különleges tehetséget a fiatal Weöres Sándorban.) Zoltán – aki ritkán dicsért verseket, különösen tőlünk, fiataloktól – kétszer is elolvasta a verset, aztán így szólt: „Gyurka, esztétikailag nem tudom értékelni, de politikailag a vers tökéletes, egyetértek.”