Egy kínpad díszletei; Aigeusz, indulj!; Az idősödő nőkhöz

Egy kínpad díszletei

Merre is éppen?
Nem kéne kezdetnek ennyi sem.
Mert nincs más valódim: az itt, a most.
Ahogy kérdeztem, már szerep-tér, sőt: színpad.
Kínpad is olykor; mert megaláz.
Felhők sodródnak velem.
Csendemmel, zsivajommal átérek.
(A tér nem sérül, kék volt és kék tér lesz.)
Csak nézem szabadon
ezt a szenvedő készletet:
aki látszat-csak voltam, és abból leszek.
Gyötrelmes, mégis, mégis,
mint akit elhagytak, szavak, emberek,
s köztük nincs, nem is lehet már.
Káprázat. A nap fölkel, lenyugszik.
Ahhoz mérve, ami viszonylagos.
Voltam itt. Derűsen, aki
senkiként mégis maradhatok.

Aigeusz, indulj!

Gorgóval élni évekig!
Sohasem láthattad közvetlenül,
legföljebb szerepeit, tükrözéseit.
A nőt, az asszonyt vagy olykor
a lányt is, akit tetszhalottként
hordozott magában évek óta. Tégedet.
Reggel zörgő fémszárnya ébreszt.
Vipera-sziszegés,
az ablak üveglapján látod:
mögötted villával fésülködik.
Megszólítod; és állathangot hall füle.
Vadkan vagy neki, vedlő kutya.
Röfögsz, tutulsz. Nem tégedet,
az állatokat hallja ő, akik
idáig kísérték álmodat. A kocsi zörgését,
ahogy elhozott, vissza az ágyba.
Ahonnan jöttél: fehér, omló szobor
volt a tengerparton Medúza;
mozdulatlan a fény hullámverése előtt.
Vagy tán nem is ő volt? Mert az útvesztő
közepében te emelted a gyilkos lándzsát
az alvó bikafejű szörnyre?
Most látod az üvegablak lapján: a nő melletti kosárban
színes dildók, vibrátorok. A vipera-varkocsok
zümmögnek, sisteregnek. Szokásos reggel:
a konyhapulton a kávéfőző gargarizál.
Szárnyas szandálod az ágy mellett vár;
elröppenhetsz még a reggeli kávé előtt;
itt hagyva a világnak a szépítkező Gorgót.
Aigeusz, indulsz?

Az idősödő nőkhöz

Ti, akik a múltban éltek.
Üveglapon túli hús-nők,
nőstény-növények.
Ami túl sok rajtatok:
hibácskák, hurkák, remények, erények.
A nevek üvegkoporsójában.
Csipkerózsikák; álmokra várva.
Foghíjasan vagy mókásan.
Rátok kövült az idő.
Gyertek, lelkecskéim, elő!
Itt vár rátok az élet.
A volt-álmából felébredt
napok. A semmiből semmibe
át két magányos arc tekint.
Két ember egymás terébe mondja,
ami már elmúlt, nincsen.
Szavakkal, mondat-testrészekkel
telik, telik a dögkút.
Kormosan borul
fölénk a napút.