Nagy Árpád Pika laudációja

Nagy Árpád Pika művészetének elemi erejű újjászületése és kiteljesedése csak a ceauşescui Romániából történő áttelepedése után történhetett meg.

1990-től kezdődően megalkotta groteszkbe hajló torz világának fájdalmasan ironikus „kelesztett” figuráit, amelyek leginkább embrionális állapotú koravén homunculusokra, fej- vagy tészta-koponyaszerű lényekre (más esetekben önállósult testrészekre) emlékeztettek bennünket. Mit mondjunk, nem egy derűs világ!

A derű halvány visszfényét, bizarr fonákját csak a groteszk, szatirikusan gunyoros hangvételű, olykor a kultúrpolitikai célzásoktól sem mentes újabb keletű, álkarikatúraszerű műveiben érezzük kicsinykét.

Alkotónk tisztán rátapintott (rámutatott) az egész nyugati posztmodern civilizáció megrendülés­ellenes, istenfélelem nélküli, identitásvesztett kultúrájára, a könyörtelen „valóvilágra”. Művei a modern civilizáció végéről, válságáról szólnak, amely a relativizmus, a genderelmélet, a „hibridizáció”, a vallásellenesség diktatúrájának nyomása alatt él, amelyben minden viszonylagos, s amelyből már teljesen kiveszett a szakrális iránti emberi érzék.

Újabb műveiben nem szégyell megint mitológiáról, históriáról, művészettörténetről, szerelemről, családról, napi kérdésekről, magánéleti problémákról, generációs ellentétekről, számítógépek generálta virtuális valóságról, migrációról, celebekről, morális disszonanciákról, eltűnt időről, magányról, kiüresedésről, unalomról, reménytelenségekről, bűnökről, az élet sötét oldaláról, elidegenedésről, istenvárásokról, korszellemről: őszintén, ironikusan, groteszken, rútan, anekdotázóan, démonikusan és szürreálisan szólni, festeni.

Ám a művészeti csúnyaságról beszélve ne feledjük, hogy szinte minden művészetelmélet – legalábbis a görögöktől napjainkig – elismeri, hogy a rútság bármely formáját megszépítheti annak hűséges és kifejező művészi ábrázolása.

Festményeinek szereplői nemcsak a saját „démonai”, de a mi „ördögeink” is egyben. Olyanok, akik bár egymás mellett élnek, képtelenek a normális érintésre, az értelmes beszédre, a megváltozásra, az újjászületésre (csak fájnak, szenvednek, tanácstalankodnak, sikítanak, vonyítanak, sodródnak tehetetlenségükben). Festészetének kétségbevonhatatlan erénye, hogy meg meri nevezni a bennünk élő démonainkat. Ezzel rámutat az áldozathozatal fontosságának kérdésére. Mert csak így kerülhetünk közelebb egymáshoz.

Minden ember vár egy olyan „vendégre”, „Godot-ra”, aki képes lesz problémáinak megoldására. Egyik festményén arkangyali pózban, széttárt karokkal ott áll „Godot”, és ujjainak ördögűző szertartásával megmutatja a helyes „irányt” az előtte álló tanácstalan emberpárnak. Vagyis szembesít bennünket saját hibáinkkal, hiányosságainkkal, hogy változzunk meg.

Nagy Árpád Pika magas szakmai színvonalú, rendkívül határozott karakterű művészetének igaz tanulsága: ha már nem lehet értelmesen lázadni és új eszmék szerint élni, mert az előttünk járó generációk mindent letaroltak, akkor legalább újra kifejezni, őszintén megfogalmazni, néven nevezni kell a dolgokat, s ellentmondani a személyiséget felszámoló kísértéseknek, a gonosznak.

Alkotónk tehát megérdemelten lehet értékmegőrző és értékképző Kortárs-díjunknak boldog tulajdonosa!