Mécs Anna: Gyerekzár

Jó mostanság Közép-Európában férfi olvasónak lenni. Közép-Európa nőírói miatt az.

Ugyanis Varsótól Pozsonyon át Budapestig mintha valóságos új hulláma támadt volna a női prózának – tévedés ne essék: e definíció hasz­nálatát a legkevésbé sem valamiféle lekezeleő szexizmus motiválja, hanem annak a ténynek az elismerése, hogy vannak olyan témák, valamint olyan szövegerősségek, amelyek jellemzően írónők munkáiban érhetőek tetten, köszönhetően annak, hogy esetükben a női individuum szűrőjén keresztül desztillálódott irodalommá a valóság. A női tapasztalatok prizmáján át láttatott világ pedig empátiától és egyéni tapasztalatoktól függően lehet több-kevesebb mértékig ismerős a férfi olvasó számára, de teljes egészében otthonos, belakott terep aligha. Éppen emiatt tud roppant izgalmas olvasmányélményt nyújtani egy-egy olyan mű, amely női érzékenységgel közelít például korunk szociális egyenlőtlenségeinek témájához – lásd Herczeg Szonja vagy a lengyel Sylwia Chutnik munkáit –, vagy az optimizmustól a mélysötét fatalizmusig terjedő skálán mutat be jellegzetesen női sorsokat – a spektrum legsötétebb árnyalatát itt talán a szlovák Ivana Dobrakovová képviseli, míg a derűlátóbb túloldalt a szintén szlovák Uršuľa Kovalyk és az orosz Ljudmila Ulickaja életigenlése világítja be. Aztán olyanra is akad példa, amikor a nemzeti-kulturális identitás mélységeibe ereszkedik alá egy-egy szerző, a szintén jellegzetesen női integráló szerep nézőpontjából láttatva olyan kérdéseket, amelyeket a 20. század végéig mintha teljes egészében kisajátított volna a territórium védelmének ösztönétől hajtott férfi-látásmód – ide kívánkozik az, ahogyan Veronika Šikulová megteremtette a szlovák–magyar együttélés 21. századi irodalmát, vagy ahogyan a Németországban élő, orosz anyanyelvű ukrán Katya Petrovszkaja rekonstruál családja történetfoszlányaiból egy Közép-Európa teljes egészén átívelő zsidó mikrokozmoszt.

Mécs Anna Gyerekzár című bemutatkozó novelláskötete mintha a kortárs nőirodalom térképévé összeálló eme tájegységek mindegyikére eljutna, némely területet csak érintve, másokat alaposabban bejárva, leginkább az olykor könnyedén feloldható, máskor viszont élettragédiává súlyosbodó konfliktusokra és kapcsolat-diszfunkciókra koncentrálva az utazás során.

A kötetnyitó A zongora című írás szokványos gyermekkori traumanovella is lehetne, azonban a szerző elég bátor ahhoz, hogy az alig háromoldalas szövegben ide-oda cikázzon két idősík között, amolyan közös jegyzőkönyvben számolva be egy, a címadó hangszerhez köthető traumáról, valamint annak évekkel később bekövetkezett folytatásáról, amely az előbbi epizód feldolgozását volt hivatott elősegíteni, de végül csak újabb változatában megismételte azt. A Te magasságos egy nyári családi fényképezkedés jelenetébe sűríti bele azt az alapproblémát, amelyre korunk magyar társadalmának minden patológiája visszavezethető: azt ugyanis, hogy a Trianon- és a holokauszttrauma az önmeghatározás sarokköveiként funkcionálnak, és ezek alapján egymást kizáró, párhuzamos identitás­narratívák alakultak ki. A kötet harmadik novellája, a Lili ismét más merítéssel dolgozik: elbeszélője a kislánya életét fenyegető balesetveszélyes helyzet pár másodpercéről szóló beszámolóba sűríti bele saját édesanyja elvesztésének krónikáját. Az inga a következő szövegben ismét visszalendül a magántermészetű megrázkódtatások oldaláról a társadalmi traumák térfelére: az Évforduló egy vacsorajelenetben nyit ablakot egy mérgező párkapcsolatra, amelyben mintha a főváros–vidék ellentét vetne árnyékot a magánszféra területére. Ez a novella újabb példa arra, ahogyan a szerzőnő hajlamos korunk magyar társadalmának zavarait magánéleti konfliktusok jéghegycsúcsa által érzékeltetni – ám egyúttal a Mécs-féle írásmódban rejlő egyik lehetséges buktatót is szépen szemlélteti: azt ugyanis, hogy a sűrítésnek is van határa, és ha egy mindössze pár oldalas novellában próbál összetett társadalmi problémákat felvillantani a szerző, az magában hordja a túlegyszerűsítés, következésképp a didaktikusság kockázatát. Ezt a rizikót alkalmasint a humor semlegesítheti, mint azt a Banach, Tarski meg én családtörténete példázza, amely a balos–jobbos megosztottságot szemléltető epizódokat groteszkbe hajló jelenetekkel váltakoztatja, elkerülve a példázatosság veszélyét.

Ám még mielőtt az olvasó levonná a téves következtetést, miszerint Mécs Anna bemutatkozó kötete a magán-, illetve társadalmi traumákra fókuszáló novellák váltakozásának sormintáját követi, a szerző annektál egy újabb prózaterületet: a privátszféra határain belül játszódó horror birodalmát, amelynek a kortárs prózában a szlovák Jaroslav Rumplitól és Ondrej Štefániktól a skót Iain Banksig oly sok remek művelője akad. Ahogyan a Boldog új évet, Manyi néni zárójelenetében orvostanonc fia kimetszi a frissen elhunyt asszony holttestéből a tumorokat, az Mécs szenvtelen, pontos leírásának köszönhetően okkal érdemelné meg a tizennyolcas karikát. Igaz, éppen ez a tárgyilagos ábrázolásmód szavatolja azt is, hogy a Párizs szélén van egy pince sikerrel beszéljen arról, hogyan próbál egy fiatal felnőtt lány egészen a francia fővárosig menekülni nagybeteg apjának haldoklása elől: Mécs elbeszélésében az autóút mikrorealista jelenetei közé tolakodnak be családi tragédia képei, így a narráció tökéletesen leképezi azt, ahogyan a traumatizált egyén a jelenvalóság legtriviálisabb elemeire koncentrálva igyekszik elterelni figyelmét a trauma­ti­záló élményről.

De ne vegyük lajstromba az első Mécs Anna-kötetben szereplő mind a huszonnégy novellát: az eddigiekben felidézett példák is alkalmasak arra, hogy szemléltessék e prózavilág főbb jellegzetességeit és szabályszerűségeit, továbbfejlődésének lehetséges irányait és esetleges buktatóit. A Mécs-próza eszerint női főszereplőket vonultat fel, előszeretettel foglalkozik a leánygyermek és az apa, valamint a nő és a férfipartner viszonyával, és mindezt a tudatfolyam-technika eszközével teszi, könnyed dinamizmussal ingázva a naturalista aprólékossággal ábrázolt elbeszélői jelen és az emlékképek, múltbéli epizódok között, legsikerültebb pillanataiban tökéletesen érzékeltetve az ezek között fennálló ok-okozati viszonyt.

Ami pedig az esetleges buktatókat, illetve a továbbfejlődés lehetőségeit illeti, ezek nagyon is összefüggenek. A Mécs-kötet ugyanis leginkább azokkal a novellákkal teremt okot bíráló észrevételekre, amelyekben a korunkra jellemző társadalmi megosztottságot próbálja szemléltetni egy-egy olyan történeten keresztül, amely túlságosan epizodikus és poentírozott ahhoz, hogy elbírja ezt a terhet. Pedig a világ viszonyait párhuzamos történelmi narra­tívák mentén túlegyszerűsítő gondolkodás alkalmatlanságát az egyszerűsítés eszközével leleplezni kudarcra ítélt kísérlet – ehhez éppen a sematikus látásmód és a valóság összetettsége közötti feszültség megragadása lehetne a megfelelő eszköz. A jó hír viszont az, hogy már a Gyerekzár szövegei is egyértelművé teszik: Mécs Anna írásmódjában és a magával hozott élményanyagban nagyon is benne rejlik egy majdani erős, belemenős, mélyre ásó identitáspróza lehetősége. Példaként az Oszlop a földben második bekezdése kívánkozik ide: „Ez a vallási és származási dolog egy baromság. Legalábbis nem úgy van, ahogy mindenki gondolja, hogy a származás a véredben, a vallás meg választott. Én származásomat tekintve katolikus vagyok, az ziher. Minden apai felmenőm buzgó katolikus volt, szinte a plébánián nőttem fel, és habár sose éreztem, hogy igazán oda tartoznék, mégis ők lettek a családom. Előtte néha vágytam rá, bárcsak zsidó lennék, annak van valami íze, valami tragikuma. Zsidónak lenni olyan menőnek tűnt, főleg a kis katolikuskákkal szemben. Holott talán csak annyi volt a különbség, hogy ez utóbbi az enyém volt, ami mindig egy kicsit büdös.”

E pár sornyi szöveg jéghegycsúcsa alatt ott rejtőzik annyi felfejtendő összefüggés és megélt dilemma, valamint olyan érzékletesen sűríti egyetlen személyes helyzetbe az egymást kizáró identitás­narratívák tragikumát, hogy csábító kísérlet eljátszani a gondolattal: milyen lehetne vajon egy jövőbeni Mécs Anna-regény, amelynek éppen ez volna a kezdő bekezdése. (Scolar, 2017)