Ha nagy klasszikusainkra gondolunk, általában mindig a már beérkezett, elismert szerző jut eszünkbe, akinek életművének értéke megkérdőjelezhetetlen. Így állnak előttünk első találkozásunk, az iskolai irodalomórák óta, ahol legfeljebb csak említés szintjén szerezhetünk tudomást arról, hogy Ady „első kötete”, az 1906-os Új versek tulajdonképpen a harmadik, de az első kettő semmi visszhangot nem kapott, az abban található versek még nem „igazi Ady-versek”. Látszólag Móricz is üstökösként robbant be a Hét krajcárral vagy Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszaival. Mintha a kortárs folyóirat-szerkesztők, szerzők, sőt az olvasóközönség is csalhatatlan ízléssel bírt volna akkoriban, s a későbbi klasszikus szerzőt azonnal felismerte és támogatta volna. Ebbéli hiedelmeinket megerősítik maguk a szerzők is, akik visszaemlékezéseikben gyakran hasonló módon ábrázolták pályakezdésüket. Pedig bizonyos értelemben minden pályakezdő dilettánsként fogható fel: vagy azért, mert még utánoz, vagy mert még nem fogadta be a szakma, még nem hivatásszerűen, inkább műkedvelőként űzi az irodalmat.
Szilágyi Zsófia tanulmánykötetének címe Az éretlen Kosztolányi, a könyv borítójáról az egyetemista költő tekint ránk. A cím egyértelműen rájátszik Kiss Ferenc 1979-es Az érett Kosztolányi című könyvére, a fülszöveg mottója pedig szintén kiemeli a pályakezdő művésszel való foglalkozás szükségességét: „Szembe kell nézni vele, hogy Kosztolányinak már az eleje is Kosztolányi.” Szilágyi Zsófia úgy véli, hogy Kosztolányi 1920 előtti munkásságának részletes elemzését sokáig már csak azért is kerülte az irodalomtörténet-írás, mivel akkor kikerülhetetlen lett volna az antiszemita megjegyzésektől sem mentes Új Nemzedék-beli Pardon rovattal való foglalkozás is, amelynek Kosztolányi 1919 és 1921 között szerkesztője volt.
Szilágyi kötetének újdonsága abban áll, hogy a tanulmányok nagy része a pályakezdő Kosztolányi prózai műveinek elemzésével foglalkozik: Kosztolányi ugyanis szinte egyszerre jelentkezett mint költő és mint prózaíró: aNégy fal között (1907) után 1908-ban jelent meg aBoszorkányos esték című novelláskötete, az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai után pedig 1911-ben egy újabb novelláskötet következett, a Bolondok című.
A tanulmánykötet jelentős részét Kosztolányi említett, első két prózai kötetéből való írásainak elemzése teszi ki, hiszen a Kosztolányi műveinek kritikai kiadásával foglalkozó kutatócsoport tagjaként Szilágyi Zsófiának alkalma nyílt arra, hogy alaposabban is elmerüljön ezeknek a műveknek a világában. Témái többek között a dilettáns író problémája (a Mária című novella és a Néro, a véres költő kapcsán), két írása szól az Aranysárkányról, foglalkozik az Esti Kornél lal is, ugyanakkor sor kerül több, kevéssé ismert novella elemzésére ( A detektív, A telefon, Gőzfürdő, Istenítélet, Erzsébet stb.), illetve a Patália című színdarabra. (Ki tudná ma már, hogy Kosztolányi eredetileg drámaíró szeretett volna lenni?)
A kötet számomra legérdekesebb kérdésfelvetése: a pályakezdés, illetve a dilettáns szerző kérdésköre, amely két tanulmánynak is tárgya. A pályakezdés: mítosz vagy konstrukció?című írás a mikor és a hogyan kérdését vizsgálja. Mikor kezdődik egy művészi pálya? Az „első komoly visszhangot kiváltó, egyértelmű sikert arató művet vagy kötetet” tekintsük kezdőpontnak? Vagy inkább az első nyomtatásban megjelent művet, a sikertől függetlenül? Azt a pillanatot, amikor a külvilág íróként ismerte el a szerzőt, vagy inkább amikor „rátalál saját hangjára”?
A pályakezdés vizsgálatát nehezíti, hogy a kezdet „mindig visszatekintve konstruálódik”. Az ismert művészek maguk is érdekeltek abban, hogy „Ne látszódjék az, hogy a szerző maga miként küzdött, kilincselt azért, hogy felfedezzék végre. Akár szövegek létrehozásával, alakítgatásával, szerkesztőségekbe küldésével, akár az irodalmi kapcsolatrendszer kiépítésével.” Így tehát az interjúk, visszaemlékezések a legkevésbé megbízható források a pályakezdés tekintetében, jó példa erre Kosztolányi 1923-as visszaemlékezése, amely szerint annak idején, tizenkilenc évesen még csak néhány hónapja volt Pesten, de Osvát, ki tudja, honnan, megszerezte a címét, és levélben kért tőle találkozót a Bristol kávéházban. Mi persze Kosztolányi levelezéséből tudjuk, hogy ő kapta meg Osvát címét Csáth Gézától azzal a tanáccsal, hogy neki feltétlenül küldjön írásokat. Másrészt Arany Zsuzsa nemrégiben megjelent, minden részletre kitérő Kosztolányi-életrajzából, a Kosztolányi Dezső életéből részletes képet kaphat az olvasó arról is, hogy a fiatal szerző egyáltalán nem csupán passzívan várt a felfedezésre, hanem a különböző napilapok szerkesztőségében, a kávéházakban, az Otthon Körben és minden lehető helyen igyekezett megfelelő kapcsolati hálót kiépíteni, írásait minél szélesebb körben ismertté tenni már azelőtt is, hogy Osvát felfedezte volna.
A másik rendkívül érdekes tanulmány a dilettáns író kérdéskörét járja köbe. A közbeszéd, de akár még a szakma is néha nagyon is könnyen rásüti egy-egy íróra a dilettáns bélyegét, pedig érdemes lenne e minősítés pontos tartalmán is eltűnődni. Ízelítőként álljon itt néhány, a tanulmányban felvetett és erősen megfontolandó gondolat.
Pályakezdőként lehet valaki dilettáns, és válhat aztán igazi íróvá. Sőt, egy jó író is válhat később dilettánssá, igaz, az intézményrendszeren belüli státusa miatt ezt a minősítést nyíltan valószínűleg már nem fogja megkapni. Sőt, még egy elismert író sem érezheti pozícióját egyszer és mindenkorra biztonságban, újra és újra meg kell védenie azt újabb műveivel, akár éppen a dilettánsok ellenében is. Ezt a témát dolgozta fel Kosztolányi a Mária című novellájában, ahol a sikertelenül írogató, tehetségtelen Mária folyóirat-szerkesztő férje nevében visszautasítja az ünnepelt szerző, Bér Gyula írásának közlését, mire az „mosolygott, nem értette a helyzetet, és egy pillanatra visszadöbbent”.
Ki a dilettáns? Olyan szerző, akire az előző korszak témáinak, beszédmódjának, a művek teremtett világának ismétlése, másolása jellemző, aki nem képes kilépni a tanuló, a másoló szerepéből. Ugyanakkor a dilettáns jelzőt valaki nemcsak az írásai esztétikai minősége miatt kaphatja meg, de hálózaton kívülisége okán is. Az íróvá válás egyfajta céhes befogadás révén történik, az irodalmi intézményrendszer szereplőinek álláspontja (a közlés engedélyezése és a kritikák ítélete) és nem utolsósorban az olvasók döntése alapján. Viszont könnyen előfordulhat az is, hogy azért nem derül ki valakiről, valójában csak műkedvelő-e, mert egzisztenciálisan nincs kiszolgáltatva az irodalmi döntéshozók ítéletének. (Elég itt csak a sokáig dilettánsnak elkönyvelt Bánffy Miklós írói életművének megítélésében az utóbbi időben beállt változásra gondolni.)
Az éretlen Kosztolányi című kötet érdekes olvasmány, amely ismert és kevéssé ismert művek bemutatására vállalkozik, és amelyet a Szilágyi Zsófiától már eddig is megszokott alapos és komoly tudás és újszerű látásmód jellemez.
(Kalligram, 2017)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
