A Győri úton

TD-nek!

A Sportkórház, ahol világra jöttél,
nincs már Budán, a XII. kerületben.
Sovány vigasz, hogy áttelepítették
valahová, amerre nem jártam még,
s böngészni a térképet sincs kedvem
érte. Kedves kórház, ott hagytam mindkét
térdem porcát, előbb a jobbét, s kilenc év
múltán, ugyanabban az alagsorban,
jobbnak látták, vagy inkább úgy ítélték,
jobban járok, ha a bal porcától is
megszabadítanak. A kerítés, melynek
résén a versben* át óhajtottad
préselni magad, a kerítésből szinte
semmi sem maradt, de ma már egy semmiség
is mekkora kaland! Sportból megszületni
kétszer – ettől torkomon akad a falat;
vagy mégse hazudjak: a gyógyszer.
Jövet a Gesztenyéskertből, akár egy
éretlen Csehov-darabban, átvágtam
magam a büdös és harsány Alkotás úton,
és Irány a Győri út!, diktáltam nyiszorgó
lábamnak, s milyen jól tettem, sütött még
a nap, a hátamat ugyan már nem, viszont a ház-
falak odafent, a sárgásra festettek, ragyogtak
tőle. Szeptember vége, az utolsó nap,
már kiment a fejemből, milyen napra
esett. Azóta elszaporodtak a fejlemények,
szétrajzottak, eltömték pár nézetemet,
mit láttam a kórházépületek helyett,
a régiek helyén, ahol például
először megszülettél, mert fentebb a kerítés-
résre már kitértem; második kijöveteledre.
Valami hasonlón átmehettem én is,
annak megvan lassan harminckét
éve, a számban csupa vadidegen anyag.
Úgy olvaslak újra, hogy nem maradhat elhanyagolt
szavad. Ahogy Kosztolányidtól a minap
azt a szürkületi Pávát. Páva két csomagnyi
cigarettafüstben. A tüdőm összelapult,
és eltűnt a tér is körülöttem. Haladtam
azért tovább kísérletképpen, látni véltem
a kórház nevének a helyén a testnevelést
kirakva hamis fémbetűkből, vélelmemnek
azonban szintén nem adott itt belül
hitelt a verdeső szívem. Nem fontos, de
neked érdekes lehet: részemről, s a húgom
társaságában, a Madarászban láttam meg
a napot. Sejtethetném, hogy Madagaszkárban,
az egzotikumért, de minek. A Madarász
sincs előttem a Budapest-térképen,
mit égessem hát Madagaszkárral magam.
A Győri út szebb az Alkotásnál,
és hasonlíthatatlanul csendesebb. S mintha
tekintettel volna beteg tüdőmre, lejt
szelíden és hosszan, úgy a három-
negyedéig. Azt ki kellett élveznem.
Ezt be kell vallanom, Drága Legnagyobb Mester,
hogy élvezetből már nem sok minden megy,
s a régiekből is oly keveset őrzött meg
emlékezetem. Ám azt olyan Pajtás-
féle filmkockákban igen, mikor ’68-ban
megérkezett az éjféli vonattal a húgom
(aki nemsokára 12 éve halom hamu egy edényben),
és nyújtotta kezembe üdvözült mosollyal
a feketeTöredékedet. Neki köszönhetlek,
mormogtam, ezt is, mondjuk, a Győri úton
jövet hazafelé a Gesztenyésből. Kétezer-
tizennyolcban, szeptember végén, és – nem
Tőled – lehangoltan. A kórházat hiányoltam,
mondhatni, sirattam, a sportszerűtlen
kitelepítésén akadtam ki magamban, s hogy
evvel oda a kétszer-születésed helye,
meg homály az is, hova oda, akárcsak
porcaim emlékének sorsa ott bent, a járó-
szintnél valamivel lejjebb, a volt alag-
sorban. Szóval ilyesmiket vettem gyalogszerrel,
szertelenül, sorra, közeledvén képzeletben
a decemberi 8-ashoz, melyre az ember
hamar rábólinthat okkal: „Megvan, meg a 80!”
(Ami ritka madár itt a honban a Legnagyobbal!)

* A Sportkórház kerítése (Tandori Dezső: 2 és fél Töredék Hamletnek, 67.oldal)