Tanóra
Legelső (utolsó?) traktátusom
lényeg/magva
– Hölgyek! Urak! –:
Az idegbeteg diktátorok és a
szifiliszes pártvezérek kora/százada.
Melyben azt daloltuk a térdig-sárban,
lelkünk és zsenge torkunk szakadtából,
hogy Mint a mókus fenn a fán, meg:
Hős tűz a szemekben, vesszen az ellen! –
és: Megelőzzük a percet, az órát!
Kezdtük-végeztük lángvörösen, amíg
Incze Pista bá is megtanulta a Felszegen;
de legrosszabb esetben is,
részegen, tette magát.
Belerezgett-zendült a Nyárádmente,
amíg ki nem szállt taknyos fejünkből a
Mennydörög az ágyú, csattog a kard…
Felejtettünk sokan sokat
és lelkesen, e földön.
Csak a szénapadláson, odafönn bújt
egy-egy lobogó,
patkányrágta rongyzsákba burkolózva,
évekig hallgatva a dühben recsegő
diófa bíztatását: – Nincs hátra-arc!
Felejtünk – mint a menekülők.
De hű szelek őrzik, rút időkben,
a szablyasuhogást, míg
a kard maga szundít félálomban. Vár.
Századokig bírnak várakozni ezek,
égre mázolt, légből fércelt
történelmeken át –
s nem térdelnek enyészet elé
Noshát, e kettő:
a dal meg a kard
találkozásunk lényege,
magva!
Hozzászólás?…
Ha nincs – köszönöm
Brezowszky Ottó emlékére
Reggelente.
Minden reggel.
Valahányszor fölvonom az ablakredőnyt,
legbajtársabb bajtársakkal
átvodkázott féléjszakák után.
Minden áldott reggel.
Hónapokon át.
Egy-egy vadonatúj, még borzas költemény,
verscsapat – vagy csak töredék.
Bámulva rám ártatlanul az
odakint daráló világból, mint
alig észrevehető cinege-remény.
Sejthető, de nem felejthető.
Egy Csakazértis!
Lassú csöndben őszülő gyümölcsösök,
szemközt a mindenhajnali életemmel.
Párjanincsen aranyhasú dombok,
messzehúzó „mármarosi bércek”.
Hol is voltál akkor?
Nem emlékszel?!
A Dancs Laci bácsi háza. A
birsalmás kert, telistele
érőre forduló fanyar költeménnyel
és vára-de-vágya-ko-zással.
Ott állok, röstellni való
üres zsebbel, hassal. Én.
S nézem-nézem: pörgő kártyalapok
szerte a testvéri világban.
Megérte………………Megérte!
Majdik Jóskáék önkéntes őrsége
kapum előtt… –
Megáldja Őket érte!
I. m. Makovecz Imre
Az első hóval álmodók.
Tűhegyű esőkbe bámulók.
Akik hajnali ködökön túl
látják a közelgő boldogságot,
és ez eltölti őket nyugalommal…
A felhős hegyekre kapaszkodók,
kik iszonyú fejszékkel fenyegetik az erdőt,
és nyomuk végigvarrja a világot…
Virágházak szelíd, hívő hajlongói,
kik nem tudnak olvasni a sorok között,
mert megvakították őket a színek,
s szépek lettek ettől, és lebegők…
A nehezek, kik medveként, bölényként
tapossák végig ezt az egy életet,
fújtatva, nyögve, dörögve, füstölögve,
s annyit dolgozva, mint egy ember…
És a könnyűek, kik nem hagynak nyomot
maguk után – mégis irigylik őket…
Szóval… – a vizek szerelmes vándorai,
levegő tüneményes bolondjai…
A csúcsokra törekvők, mélybe szállók.
Itt lépkednek – menetelnek e sorokban,
álmodva, énekelve.
Azon töprengve, amin Te is.
Látod?
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
