Nagy Zsuka: pigment

A társadalom elesettjeit, kiszolgáltatottjait állítja új verseskönyvének középpontjába Nagy Zsuka, aki borzongatóan hiteles pillanatfelvételeket készít a peremvidéken élőkről. Szocioröntgen. Ezzel a találó kifejezéssel összegzi és jellemzi a szerző a kötetbe gyűjtött írásokat. Nagyítót tart az olvasó elé, s a lencse mögött kibontakozó emberi sorsok naturalisztikus felmutatása nyomán valóban érzékeny látlelet bontakozik ki. Egyik oldalon a félelemben élők, hajléktalanok, nincstelenek, árvák, alkoholisták – vagyis a társadalom számkivetettjei – mutatják meg emberi arcukat, illetve amit arcukból megőrizni tudtak. Másik oldalon a hétköznapokba belefásult, csak magával – vagy már magával sem – törődő ember elgépiesedő alakja bontakozik ki.

A mindennapjainkat egyre inkább eluraló médiaszemlélet celebekre fókuszáló virtuális álvalósága, öntelt és magamutogató világa kipusztítja az érzékenységet, az odafigyelést. Kihalóban a szolidaritás, az összefogás, az önzetlen támogatás. Az ember hajlamos elfordítani a fejét, ha szörnyűségeket lát. Kerüli és megveti a csúnyának látszót. Kerüli a kéregetőket, a parkok padjain vagy az aluljárókban meghúzódó hajléktalanokat, elítéli a kocsmatöltelékeket – anélkül, hogy megvizsgálná, mérlegelné, mi áll a háttérben. Lebutulnak az egészséges ösztönök, az érzések, az érzelmek. Verseny van, ahol a harsányak, a mindenen átgázolók jutnak előnyhöz, rájuk vetül a reflektorfény. Mindez egyre durvábban és erősebben nyomja rá bélyegét a hétköznapi emberi viszonyokra is.

A felfakadó sebek okozta fájdalmak kibeszélésére szánta el magát Nagy Zsuka. A családon belüli erőszak sokáig tabutémának számított. A költő egy zátonyra futott kapcsolat brutális valóságát villantja fel a kötet első ciklusában. A nyitó vers rögtön a mélybe rántja az olvasót: „láttam a szemén, mikor hazajött, / meg fog ütni. mosolyogtam, levettem a kabátját. / ránézett az asztalra és ütött, mert meg volt terítve, / és nem vártam meg” (vacsora). Egy kisiklott kapcsolat elvérzésének leszünk tanúi, ahol a megalázottság és a reménytelenség bélyegzi meg a hétköznapokat. Nincs segítő akarat, nincs támasz. Marad a beletörődés és a szégyen, ahol már az is eredmény, ha sikerül titokban tartani az elszenvedett megaláztatást: „ordítozott, lekurvázott, odavágott a falhoz, / belém rúgott” […] „hét év öltéseivel a szívemben is hittem neki, / csak ne kelljen elmondanom senkinek, / hogyan élünk” (töredékek egy házasságból).

Ebben a világban mindenki vesztese valaminek, mindenki csak a menedéket keresi, legyen az az édesanya köténye, az egyenruha, a drog vagy az alkohol – de összességében mindenki legyőzöttként éli az életét. A bezárkózás tűnik az egyedüli kiútnak, menedéknek: „ne nyiss meg egy kaput sem […] / mert annál többen tehetik be / a lábukat” (folt).

A következő ciklus (földutakon rövidre vágva) is a reménytelenséget, a kiábrándultságot, a változás és változtatás csődjét erősíti. Ha történik is valami, nincsenek valódi eredmények: „náluk a csere mindig egy kis restaurálás” csupán (restauráció), a rendszerváltás sem hozott gyökeresen újat, sok tekintetben csak átkeresztelődtek a fogalmak.

A peremen élő számára csak az tűnik menekülési útnak, hogy a „nagyokat” utánozva megpróbál a túlélésre játszani – tehát megtanul csalni, hazudni, lopni ő is. A világ ilyen értelemben erősen megcsúnyult, legjobb nem látni és nem tudni arról, hogy mi történik. Jó példa erre a bor és gázolaj című vers: „Hátul magában beszél az öreg, / örül, hogy nem lát semmit… / Befele nézni szebb, / a múltban maradtak a színek. Gázolajat ő is lopott, /…/ A barátját akkor elvitte ez a kúra, bekerült a kórházba, / szétitta a máját, infúzióra kötötték, gyógyszerekkel kezelték, / mikor jobban lett, kiszedte a kezéből a branült, / felvette a pizsamájára köntösét, és kiment leinni magát / a gyógyegérbe, két nap múlva meghalt. Az öreg azóta nem lát…” Egyetlen szeretnivaló van ebben az életben, hogy a vég kiszámítható.

A pusztulás mindenhol felüti a fejét. A kocsmákban, az aluljárókban éppúgy, mint a modern kor emeletes panelszörnyeiben, ahol az együtt (egymás mellett) élés emberi jegyei minimalizálódtak. A harmadik ciklus a szomszédok viszonyrendszerét veszi górcső alá. Nem ismerik egymást, csak bizonyos jeleket tapasztalnak. („Áthallatszik, hogy dugnak a szomszédban, / szerintem nem szeretkeznek. / Én depressziósan fekszem, / és örülök, hogy nekik jó” [1/1.]. „Éjszaka összeveszett a szomszéd pár. / Ilyenkor szexelni szoktak. Mi lehet a baj” [1/4.]. „A szomszéd nénit nem látogatja senki” [2/3.].) Csak a zaj, a sikoltás, a kopogós papucs ad útmutatást. Vagyis az, ami zavaró. Ami távol tart, ami elriaszt a másiktól.

A látszólag emberi gesztusok mögött is önvédelmi reflexek működnek: „A szomszéd nénit nem szeretjük. / De vettünk neki gumipapucsot” (2/4.). Csak a váratlan traumák térítik észre a lelkileg elsivárosodó embert. Ilyenkor is inkább csak a gyötrő bűntudat kelt föl szunnyadó emberi érzéseket: „Elvitte a mentő a szomszéd nénit. / Félünk, hogy mi átkoztuk el. / Bűntudatos csendben várjuk / fentről a kopogást. Szombaton / hajnal ötkor fent vagyunk. Várjuk / halljuk-e a mosógépet dübörögni” (3/1).

A reményvesztettség, a jövőtlenség dermesztő hidege sugárzik a pészméker ciklusból. Van olyan pont, olyan emberi sors, ahol már az Istenbe vetett remény is megbicsaklik. Az aluljárók hajléktalanjai a társadalom szemetének minősülnek. Innen nézve mások a távolságok, beszűkülnek a kilátások és a lehetőségek: „a szűk úton felfelé sok grafitti van, / macskák, ürülék, egy anarchista / jel, mari szeretlek felirat. monogramok / aránytalan szívekben. //…// keresem az Istent, / azt mondták, a sarkon túl, / egy kicsi utcán át, a kisbolt mellett, / ahol régen egy trafik állt, / van egy lépcsősor, és ott van, / de ha odaérek, kérdezzek meg valakit…” (videoklip). Ahogy mások az álmok is. Csöppet sem nagyratörők. A minimumra korlátozódnak – de számukra az is elérhetetlen. („álmukban saját asztaluk van, és szabadok, teremtenek és szereznek. / vasalt a blúzuk, az ingük, a farmerjük tiszta, a cipőjük fénylik, / és van a fejük felett fedél, egyszerű, kicsi szobák, és csinálja mindegyik a maga dolgát, / azt, amit csak ők tudnak, nem részegek, talpas üvegpohárból koccintanak, / mert valami ünnep van, vagy valami jó dolog, vagy csak úgy” [ketten az utcán]).

Felbukkannak egyéb szörnyűségek is. Sok olyan hatás van, ami miatt kibicsaklik az élet, mellékvágányra sodródik az ember, de talán mind közül a legszörnyűbb egy gyermekként megélt szexuális zaklatás. Következzék egy megalázott vallomása: „mikor anya elment otthonról, / bejött a szobámba, sokat játszottunk. / mindig ugyanazt. anyást-apást. / örültem, hogy anya lehetek. / szót fogadtam, és lefeküdtem az ágyra. / aztán mindig kaptam egy plüssbabát. / és megfogadtuk, nem mondjuk el senkinek” (spoiler – negyedik rész). Ami van, azzal szembesítenünk kell magunkat. Nem lehet félrenézni, átsiklani fölötte. Ki kell beszélni a bennünk rejlő traumákat – csak így lehet eredményes a te­rápia.

A záró ciklus (branül) versei két ember kapcsolatán keresztül a „hol rontottuk el” kérdéskörét is boncolgatva a kiszámítható következményeket tárja elénk. A ciklushoz írott előbeszéd (praefatio) voltaképpen összefoglalja mindazt, ami várható. A bizonytalanság, az akarattalanság, az útvesztés, a megoldásnak hitt tévedések eredményét: „félrelép egy képzelet, / nem így akartuk /… / megveszel egy kötelet, / és nem akasztod fel magad, lelépsz az autók elé, de visszalépsz, / felmész a víztoronyba, aztán nem ugrasz le, /…/ ki szült téged, ki az anyád, / szavahihetetlen vagy”. Csak egyetlen dolog bizonyos: nem így akartuk. Ám mégis gyakran csak azt érjük el, hogy „senkinek ne legyen játszótársa, / minden csak a szíven kívül legyen” (extrakardinális).

A versbéli pár (leegyszerűsítve: a gondozó és a gondozásra szoruló személy) kínzó megpróbáltatásai olykor már csupán az érzékek tompításával (alkohol) viselhetők el. Mégis menni kell tovább. A „vodka” csak ideiglenes stáció. Nem téríthet el. A problémák megoldását addig kell megtalálni, míg nem késő. Az idő legyőzhetetlennek tűnő vetélytárs, és a halál mindent átfest. Átszínezheti a legszebb pillanatokat is: „ne vigyél minket kísértésbe, / nincs huzat a paplanon, / fehér minden, mint a mennyekben, / csavard le a lámpát, Istenem, / a tiéd megszületett, az enyém gépekre költözött” (karácsony).

Meghalni sokféleképpen lehet. A biológiai értelemben vett halállal szinte naponta szembe kell néznünk. Életünk során többször is gyászra kényszerülünk. De ezekre számítunk. Fáj a veszteség, ám tudjuk, hogy elkerülhetetlen („nézem az új ágyat, / amin már te nem, / mint egy hajótörött, kétségbeesetten nézek, / és hullnak a könnyeim esőnek” [ biodiverzitás]). Ugyanakkor azonban sújt bennünket egy másik halál is: a kapcsolatok, az emberi viszonyok pusztulása. Ami nem a természet törvényei szerint működik, s amiért különösen felelősek vagyunk. Csak erre a felelősségre olykor késve döbbenünk rá. A halogatás is halál („majd elmegyek hozzád, / elmondom neked, hogy ma sem bírtam felkelni, és elmenni hozzád” [felhangolva]). És halál a felejtés is.

A ciklus egyik keserű hangú versének (metafizika) József Attila Altatójára utaló soraiban tárul elénk talán a legteljesebben a hiány fájdalma: „vodkát iszom, és kinyílt a hasamon a heg, / úgyis régen akarunk gyereket, nyúlj belém, / és válassz valami egyet, hogy felsírhasson egy ösztön, / és becsukhassa szemét a méh, benne a szakadás, / elfordulsz tőlem, mert nincs bent semmi, / csak kint szorong egy kis balázs”.

Nagy Zsuka versgyűjteménye azért is izgalmas, mert egy-egy témának több variánsát is felvillantja. A különböző viszonyok más-más aspektusból történő vizsgálata szinte az egész kötetben nyomon követhető: ilyen az első ciklus házasságtraumáinak bemutatása, a felbomló családi kapcsolatok ábrázolása, vagy az otthon és a szeretet hiányként való elgondolása a könyv szinte minden szakaszában.

A pigment írásai nem a felszínt, hanem az igazi mélységeket – egy beteg világ veszélyt rejtő szakadékait –, tehát az élet sötét oldalait boncolgatják. Nagy Zsuka ehhez a legtermészetesebb – ebből adódóan a leghitelesebb – beszédmódot választotta. Versei szinte csontra vetkőztetetten szikárak, szavai kemények és kíméletlenül őszinték. A „versformát – miként azt Rakovszky Zsuzsa jegyzi meg a szerző írásaival kapcsolatban – az indulat, az erős érzelmek dinamikája határozza meg”. Szabad ­versek. Feltartóztathatatlanul zúduló szavak. Nincsenek fékek, nincsenek gátlások. Csak a kendőzetlen tények és a hozzájuk kötődő érzések.

(Orpheusz, 2018)