„…valami alattomos bizonytalankodás”

Szilágyi István pályakezdő prózáit elemezve Ács Margit tette szóvá (Ács 2008, 92), hogy később, a nagyregények szomszédságában született novellák nem jelentek meg együtt egy külön kötetben – ezen, persze, azért nem lehet csodálkozni, mert mint az önéletrajzi esszék esetében is, feltételezhetően maga a szerző gátolta meg a kiadásukat. Pedig van néhány olyan elbeszélése, kisregénye, amelyeket érdemes volna megjelentetni. A tanulmányíró idézte „nagyszerű kisregény”, A hóhér könnyei (Utunk Évkönyv 80) mellett ilyen a Hollóidő korai vázlatának tekintett Hadban (Igaz Szó, 1977/4), a párbeszédes formából csak egy szólamnak hangot adó, a másikat ebbe „olvasztó” Nagyapám nem huligán (Utunk Évkönyv 78). Aztán az önértelmezés szerint egy „ellen-Szendy Ilka történet” részeként, egy több száz oldalas regény fejezeteként közreadott Az emlékezés göröngyein (Utunk Évkönyv 83). Nem utolsósorban pedig a társtalan alkotás, az illúzióit vesztett ifjúság és egy megbomlott értékrendű, széthullott közösségű falu rajza, a Víkend (Utunk Évkönyv 87).

A Kő hull apadó kútba és az Agancsbozót megjelenése között eltelt tizenöt esztendőben Szilágyi különböző munkákba kezdett bele, többek között tervezett egy „történeti tárgyú novellafüzért”, amiből el is készült „valami” (Magyar–Rónyai 1991, 36). A történelmi korok mindennapi élete érdekelte – erről egy másik interjúban beszélt (Kathi 2003, 61–62) –, s a „már teljes pompázatában kész” magyar nyelv, az erdélyi emlékirat-irodalom aranykora. Rákapott „a régi szövegek ízére”, furcsa szenvedéllyel kezdte olvasni a 16. századi leveleket, feljegyzéseket, periratokat, meglepődve azon, hogy ez idő tájt inkább igyekeztek mindent magyarul kifejezni, mint egy-két századdal később. Emiatt is támadt az az érzése, hogy az „ittlétünkben”, azaz a magyarság sorsában ez a kor „a felezőidő”, mégpedig „a baljós jelek: a leigázottság, széttagoltság” miatt. Ráadásul „küszöbhelyzetbe” jut Európa is – úgy véli, a „szakadás Kelet- és Nyugat-Európára” ekkor kezdődik el. Paradox módon mégis az a „sejtés kísérti”, hogy nemzetté válásunk ehhez a „távoli korhoz” – s nem a történészek jelölte három évszázaddal későbbihez – köthető, mivel hogy „a magyarság már-már nemzetként viselkedik”.

A Víkend alig részesült figyelemben, hivatkozásaiban az író is hanyagolta, noha a pályáján egyedi vállalkozás, és a romániai magyar prózában is kevés hasonló akad. Talán Mózes Attila Egyidejűségek című faluregényével rokonítható leginkább az értékkategóriáit és eszmerendszerét tekintve, a szinte „hőseposzi” küzdelem helyett a vegetálást hangsúlyozva, s az elbeszélői helyzetnek az Antal Balázs jelezte megváltoztatását nézve is: „valaki olyan beszél, aki nem a közösség tagja” (Antal 2011, 33).

A hóhér könnyei megjelenéseit (az Utunk Évkönyv után az újraközlését az Alföldben) sem kísérte semmilyen kritikai visszhang. Csaknem tíz év elteltével Szilágyi pályája állomásainak talán legkitartóbb és legérzékenyebb figyelemmel kísérője, G. Kiss Valéria lehetett az első, aki szóba hozta a kisregényt. Tömör jellemzése, hogy a mű középpontjában „az ember egzisztenciális kiszolgáltatottságát előidéző hatalom” leírása, bemutatása áll. A hatalom természetrajzának tanulsága pedig, hogy „nagyon is kikezdhető az a viszonyrendszer, amit a benne vergődők tűrése tart fenn” (G. Kiss 2003, 172).

Görömbei András sem mulasztotta el pár szóval jellemezni a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozót között keletkezett „egyetlen terjedelmesebb alkotást”, amely azonban szerinte inkább csak az olvasói várakozást növelte, mert a „nagyregényhez” – nyilván Szendy Ilka történetéhez – képest „epizodikus jellegű és értékű” (Görömbei 2003, 184). Mester Béla három szempontból tartotta említésre érdemesnek: egyrészt mert a hatalom természetének vizsgálata az Agancsbozót felé mutat, másrészt mert „a nyelv redukciója, a kommunikálhatatlanság kifejezése irányába tett próbálkozások” közé tartozik, harmadrészt pedig világának, úgymond, maszkulin jellege szinte vitathatatlan (Mester 2004, 87). Majd az író hetvenedik születésnapját köszöntő Kortárs-közlemények között a pályakezdő novellák elemzése után a kötetben meg nem jelentekre is kitérő Ács Margit rövid értékelése: „nagyszerű kisregény” (Ács 2008, 92). Az ifjabb irodalomtörténész nemzedékből aztán a Szilágyi-életművet ugyancsak monografikus részletességgel, teoretikus elszántsággal és filológiai pontossággal feldolgozó Maszárovics Ágnes elérkezettnek látta az időt, hogy A hóhér könnyeit tüzetesen elemezze. Határozott véleménye: a kisregény mind a „prózafordulat” írásmódjára jellemző meghatározó jellegzetességek tekintetében, mind a Hollóidő „elbeszéléstechnikája, történetalakító stratégiája felől nézve a Szilágyi-korpusz egyik reprezentatív darabja” (Maszá­ro­vics 2008, 166).

Ez idő tájt, vagyis az író hetvenedik születésnapja tájékán nemcsak a „reprezentativitás”, azaz a mű önértéke terelte a figyelmet A hóhér könnyeire, hanem a szapora interjúk, az alkotó műhelyébe bepillantást engedő riportok is. Közöttük – ismét – a Fekete Vincével folytatott beszélgetés, valamint a hetvenötödik születésnapja alkalmából készített, a saját lapjában megjelent interjú (Papp 2013, 2–4) nagyvonalakban vázolva annak a 18. században játszódó, boszorkányhistóriás „nagyregénynek” a terveit, amelynek alapötlete a kisregényen nyugszik. Egy bíró sorsa izgatja itt is, vele együtt az „ítélkezés kínja és nyomora”, az, hogy az ítélkező „hogyan kerül a saját csapdáiba, a saját hiedelmeibe”. Ítélni elevenek és holtak fölött mint „emberre átruházott feladat”, aminek – véleménye szerint – a szükségszerűsége igen, a jogosultsága viszont máig sincs tisztázva. Nyomatékosan említi, hogy „meglehetősen jól jön” történelmünknek az az időszaka, a kuruc kor utáni pár évtized, aztán Mária Terézia uralkodása, amikor az „új világ felé menet” van egy „homályos, szinte ex-lex állapot”. Magyarázatul hozzáteszi, hogy noha minden újítást II. Józsefnek tulajdonítunk, Mária Terézia az, aki megszünteti a boszorkánypereket, sőt, elkezdődnek a boszorkánysággal való rágalmazás perei is. Anélkül, hogy a kisregény egyik „főszereplőjére”, Keserűné Selymes Borbálára, a halott bábára közvetlenül utalna, fontosnak tartja megjegyezni, hogy a császárnő létesítette a bábaság intézményét is, felügyeletével minden megyében egy-egy orvost bízva meg. A nagyregényben mindezen néphiedelmi és népegészségügyi, orvostörténeti, vallásfilozófiai és jogelméleti „meggondolásoknak” helyük van, ám – fogalmazódik meg a cél – úgy kell, hogy az „üzeneteket a történet hordja ki”. A bíróét is, akinek (s ebben bizonyosan hasonlít a kisregény Tompay Vajtha Mátyására, Kraszna vármegye bírájára) alapvető hibája, jellemvonása, emberi tulajdonsága, hogy „mindent a lehetségesre bont le”, „még a csodával határos dolgot is” (Fekete 2008, 160). Az utolsónak vélt, szánt nagyregényéből – számol be róla egy másik interjú – már „rengeteg minden elkészült”, „csak az előadásmódot kell kitalálni”, az alap azonban, hangsúlyozza itt is, A hóhér könnyei, amelyben egy bíró „lelkivilága és lelkiismerete szólal meg a boszorkányperek végnapjaiban” (Pósa 2009).

A jogalkalmazás során követett bírói elképzelés a lényegét tekintve – úgy tűnik fel – egyezik Szilágyi István írói módszerével, a „hitelessé tenni a különben hihetetlent” ábrázolási módjával. Régebbi interjújában ezen „örök kettősség” szemléltetésére Homéroszt hozta fel példának, mégpedig az Odüsszeiának azt a jelenetét, amikor „elmennek istent fogni”. Rózsaujjú hajnal, tengerpart, fókák, „közéjük hasalsz, fókabőrt veszel magadra, hogy fókának álcázd magad, de a fóka büdös, ezért ánizst vigyél, hogy elviselhető legyen” – ezáltal „valószerűvé tenni” az istenfogást. Óvatosan mondja, ám ez sem egyéb megtévesztésnél, hogy a helyzeteknek az efféle megközelítési módja, a „lehetetlent hihetővé tenni” mint „realista reminiszcencia” az ő pályáját is végigkísérhette (Magyar–Rónyai 1991, 40–41). Idevág, hogy a Fiatal Írók Szövetsége I. Nemzetközi Irodalmi Táboráról szóló híradás szerint a kérdésre, honnan az érdeklődés az „obskúrus témák iránt”, azt válaszolta, nem hisz ugyan bennük, ám meg akarta érteni őket. Mint ahogy a készülő regény bírája (kifejtetlenül hagyta, azonos-e a kisregény Tompay Vajthájával) sem hisz a boszorkányságban, mégis el kell járnia az ügyeikben. Nem a bűnözés teóriája, filozófiája érdekli, hanem „belső, motorikus ügyei” – tette hozzá, miután a hallgatósága meglepődhetett a kijelentésén: a figurát jórészt saját magáról mintázta (Falvai 2012).

A megírandó nagyregényre vonatkozó alkotói elképzelések úgy is, mint a kisregény szerzői önértelmezései az alábbiakat hangsúlyozzák: az ítélkezés kínja és nyomora a boszorkányperek végnapjaiban, a mű üzeneteit a történet hordja ki, a hihetetlen hitelessé tételének realista reminiszcenciája. Az utóbbihoz kapcsolható, hogy a szerző egy helyen „sárba ragadt realistaként” jellemezte önmagát, mintegy megerősítve, ami elmarasztalásként íratott le róla, hogy ugyanis „a realisztikus prózaeszmény képviselője” volna. Ide tartozik ugyanakkor kritikusainak az a szinte egyöntetű véleménye, miszerint java művei kizárják „az egyértelmű olvasat lehetőségét”.

Ezt a lehetőséget Maszárovics Ágnes is elveti, mégpedig – Szirák Péter nyomán – abból a szilárd alapállásból, hogy A hóhér könnyei, akárcsak a Hollóidő, magán viseli az ún. prózafordulat jellegzetességeit, azaz a valóság nyelvi konstrukcióként való értelmezése, a történet viszonylagossá válása, „szövegszerűsödése”, az, úgymond, „feltételezett” valóság és fikció határvonalának elmosódása jellemzi. A tanulmányíró innen indul ki, s többször ismétli, hogy a műbeli „történet egy metonimikus történetvezetés mentén nem elbeszélhető”, és/mert hogy „a történet metonimikus logikája mentén haladva számos következetlenséggel találkozunk”, ezért a szöveg „más irányú értelmezése válik lehetővé”. Következetlenségnek azt tartja, hogy a történetben „nehezen illeszkedő, irracionális elemeket is találunk”, az értelmezés új irányát pedig, szerinte, a „történet végét jelző álomjelenet” teszi indokolttá. Itt aztán merész feltételezésekbe kezd, s attól függően, hogy mi „felől”, minek „mentén” olvassa a szöveget, két megközelítési módot ajánl s követ. Az egyik, a meglepőbb: „ha a bíró az álmodó, a szöveget a bíró álmának tekinthetjük”, minden részlete-vonatkozása őt „reprezentálja”. A másik: a narrátor mondja el az álom-történetet, „az álom-narratíva a fikció része”, a keretét pedig a bíró s a deák beszélgetése után kezdődődő utolsó rész adja.

Nem ajánlja tehát azt a „metonimikus”, azaz – lényegében – realista megközelítést, amit mégis érdemes tán kipróbálni, mert a kisregény epikai elemei, elbeszélési módjai a „szövegszerű” helyett a „történetelvű” értelmezésre ösztönöznek. S efelé írányít a szerkezet „kibillenő realizmusa” is, amivel tudvalevőleg egy réges-régi prózafordulat vezérének, a „ködlovagok” egyikének, a racionális és az „irracionális elemek” mesteri „keverőjének”, Cholnoky Viktornak a prózáját jellemezték. Hozzá képest A hóhér könnyei szerkezete alig billeg, legfeljebb a záró jelenet ingatja meg kissé, különben nagyon is szilárdnak mutatkozik, amennyiben egy, ám több elágazású nyomozástörténet vázára épül. Maszárovics ezt úgy mondja, hogy a mű „egy jól megcsavart bűnügyi történet szüzséjét követi” (Maszárovics 2008, 168).

Tompay Vajtha Mátyás tekintetes úr, Kraszna vármegye rendes bírája, miután lezárt egy pert, másnap egy három évvel korábbi „mulasztásán” töpreng. Azon „emészti magát”, hogy miért kegyelmezett meg annak a Rekettye Pillának, aki „koszos szukának”, „kurva kószáló boszorkánynak hírlett”, s akivel aztán Nagykárolyban „nímet módi” kegyetlenséggel végeztek: megásták a sírját, élve beledobták, s úgy földelték el. A bíró nem a gyilkosok személyét szeretné kideríteni, hanem azt, hogy milyen összefüggés lehet a tegnapi per és a „szuka” históriája között – azon túl, hogy Rekettyét, mielőtt a törvény kezére került volna, rettenetesen megkínozta az a tengöli bíró, Bősze Károly, aki a bitófán végezte, s akinek aszott fejét, kezét úgy egy év után onnan vágták le a vádlottak, Baracskay Kristóf báró elítélt kocsisai. A tisztázás reményében kéreti Tsomortól, „a jó ég tudja, honnan ideszalajtott deáktól” a régi periratokat, amelyekben azonban a „kószáló boszorkány” és a „féktelen lator” Bősze mellett szerepel Keserűné Selymes Borbála bábaasszony is, „ott hajkurászták egymást a tengöli tanúk vallomásaiban”. Ezeket olvasva (s magában kommentálva, magyarázva) mohó „oknyomozó kedve” azon akad meg, hogy Bőszéék, azaz Károly és a testvére, György „miért nem férhettek Selymes Borbálától”, miért kellett eltenniük láb alól. S ha tudná is, miért, mire menne vele, hisz mi köze az agyonvert bábának a megcsonkított Bőszéhez, s mindkettejüknek a báró szolgáihoz – ráadásul „külön bosszantotta az a furcsa szánakozás, ami tegnap óta kísérti a nyomorult kocsisok miatt”, mintha ítélete megalapozottságában maga is kételkedne.

Mert hogy is szólt az ítélet? – Tsomornak diktálja le, nem a kihirdetése előtt, hanem másnap, egy kezeslevél részeként, amelyet a száz-száz pálcaütésre büntetett két legényért jelentkező tövishátiaknak („szolgákra mindennap nagy szükségünk lévén”) állítanak ki. A jegyzőkönyv szerint a kocsisok „a szatmárbeli Németi város akasztófájára felfüggesztett bizonyos embernek fejét, kezét ujjaival együtt, meg egyemását, azonkívül ruházatjából is valamit, nemkülönben a láncot is, akin az akasztott ember függött, ellopván…, azokkal pedig, mármint az akasztott ember zsugorodott kezeivel, egyemásával, láncával – hogy a lovak, kik mellett szolgáltak, mind kövérebbek, jobb futók és majd mind fáradhatatlanok legyenek – praktikát és bűbájos gyanússágot követtenek el”. Az irat tehát nem nevezi meg, hogy ama „bizonyos ember” Bősze Károly, holott Tompay Vajtha tudja, hogy bizony ő volt, az a „gazember”, akihez fogható „féktelen latrot” keveset „ismerhetett meg bíróskodása hosszú évtizedei alatt”. A név elrejtése itt nem a feszültségkeltés eszköze, hanem annak a jogtörténet és a törvénykezés szempontjából is lényeges ténynek a nyilvánvalóvá tétele, hogy az ítéletet nem befolyásolja, kinek, épp egy falusi bírónak lopatott-e el a feje s egyebe – az ezekkel folytatott praktikák teszik a bűnöst. A detektívtörténetek ismert retorikai alakzata, a késleltetés technikája itt tehát nem jut szerephez, annál inkább a személytelen elbeszélőnek abban a fogásában, mondhatni, „praktikájában”, hogy a tekintetes urat egymás után olyan jelenetekbe állítja bele, amelyek szereplőinek semmi közük sincs Keserűné históriájához.

Legelőbb a kezesek jönnek, noha a bíró Tsomorral a hóhért, Bötjköst hívatta, aki azonban a vasra vert kocsisokkal iszik, mégpedig úgy, hogy „a korsót a szájukhoz viszi”. Ez a különös kvaterkázás a deákban, aki nem zavarja meg az iddogálókat, nyilván erősíti a reményt, aminek később hangot is ad, hogy ugyanis a hóhér kíméletes ítélet-végrehajtó lesz – a bíró se igen gondolhat másra, mint a hóhérban támadt együttérzésre vagy sajnálatra, hiszen nem feddi meg egyik beosztottját sem. A kezesekkel ellenben nyersen beszél, pedig hát, úgy tűnhet fel, javukat akarják a kocsisoknak, hiszen kiváltani jöttek őket. „…mi a francot akartok, mit eszitek itt a fejemet?” – mordul rájuk, kiderülvén, a kezességhez nincs pénzük, majd amikor kíváncsiskodnak, a kocsisok „hogy csinálták” a bűbájosságot, „farizeus képűeknek” mondja őket. Végül pedig, „éktelen haragra” gerjedve elzavarja mindkettőt. „De most aztán sürgősen hordjátok el magatokat” – kiált rájuk, szemükre hányva, hogy „ide pofátlankodtok a Tövishátról”, és „paktálni” akarnak még vele is.

A következő jelenet előtt az elbeszélő, mint aki megpihent a kezesekkel folytatott beszélgetés, szócsata közben (hiszen, mint a drámákban, neki a hallgatás jutott, a szót a szereplők vitték), s ugyanerre számított Bötjkös „színre lépésekor” is – mintegy e felvonások közötti szünetben a törvénykezéssel kapcsolatos tapasztalatait és töprengéseit osztja meg. Az előbbiekkel mintha előszót mondana a hóhér panaszaihoz, az utóbbiakkal pedig Tompay Vajthát intené s óvná a magáéhoz hasonló tépelődésektől. A kettőt összekötve előbb annak a benyomásának ad hangot, hogy noha „a népek mindig kíváncsiak voltak mások nyomorúságára”, „mostanában mintha megcsappant volna az érdeklődés a deres meg a pellengér iránt”, és a „törvény szavával kimondott halálos ítélet” is elég kevés, „tán igenis kevés”. Valahogy régebben jobban rettegtek az emberek a megbélyegzéstől, elmélkedik tovább, felvetve magában, hogy a bíró „hiába szentenciázza őket”, ám mi lenne, ha nem tenné. Tudatja ugyanakkor, „tudta Vajtha Mátyás úr, hogy nem szerencsés dolog töprenkedni ezen. Mert ha a bíró igazságosztó keze megremeg, az mindennél nagyobb veszedelem”. Aztán eggyé válik kettejük hangja, így erősítve föl – az azonos véleményük helyett – a kérdésekbe foglalt közös kétségeiket. „…mi dönti el azt, hogy ki feleljen cselekedeteiért a törvény színe előtt? … Kinek és mely bűne toroltassék meg, s mindezt mi döntse el?” A valláserkölcsi alapozású, keresztény hittani válaszuk is egyezik – „A csalás, hazugság, gyűlölség viszont már-már maga az emberi létezés”; „Az emberi nemnek bűnös volta egyben örök bűnhődése is” –, ami azonban morál- és egzisztenciafilozófiai gondolatként még megfogalmazódik, az már csak az elbeszélő feddéssel felérő aggodalma. A tekintetes úr „sohasem tette föl magának, hogy ebbe az egyetemes vergődésbe belenyúlhat-e törvényeivel, hóhéraival, bíráival az ember maga. Ami viszont végképp összekuszálja az egészet, az az, hogy ugyanakkor azt ugyancsak az ember dönti el, hogy mikor mi is minősüljön az ő bűneinek.”

A két jelenet közötti „szünetet” aztán a tekintetes úr szemlélődése (az ablakból nézi, mit csinálnak a kezesek), majd a tanúvallomások további böngészése tölti ki. Ami igazán tetszik a bírónak, hogy írva vagyon, Bősze fejébe egy idő után „belefészkeltek az egerek”, és hogy miután a lopott lovak elkótyavetyéléséért felkötötték, a kocsisok „jóvoltából” még több mint egy esztendőn át abajgatta a paripákat csonttá száradt keze. Hiába reméli azonban, hogy a periratokból felidézhetné, miért bántak el oly kegyetlenül a bábával, sem erre, sem arra, hogy mindez miképp kapcsolódik a vesszőzésre váró kocsisok ügyéhez, nem derül fény. Magát kezdi hibáztatni: „Nem szívesen vallja be, de az utóbbi időben egyre gyarlóbb lett az emlékezete, némely rég történt dolgot bár tisztán lát maga előtt, éles-elevenen, de a miértek, az okok egyre gyakrabban elhalványulnak, s valahol elbújnak a feledés pincéiben.”

És jön a hóhér a panaszaival. Ezekkel voltaképp visszavág a bíró támadásaira, hogy ellustult, hogy újabban részegeskedik is. Aki viszont tovább szekálja, hátha közben eszébe jut, „miért is hívatta ide”. Az ok azonban később sem világosodik meg előtte, azt pedig csak feltételezni lehet, hogy a kocsisokkal szemben könyörületesebb elbánásra akarta volna rávenni, hiszen ennek előtte sincs semmi jele, ráadásul olyan paktálásnak számítana, amilyen ellen a kezesek kísérlete miatt kifakadt, a fölindulástól ordítva: „Hát mi a vármegye, cigányvásár?” A megvesztegethetetlen nem válhat vesztegetővé. A panasszal felérő védekezés: „Dejszen amennyi dógot ád mostanában a tekintetes úr”, „Mostanság nem sokat hallhatott” a boszorkányok bűbájoló átokszövegéből („Hogy a kezed megbénuljon, a lábod megzsugorodjék, a csikarástól tekeredjék a köldököd, az ágyékod akkorára dagadjon, mint a mozsár”). A folytatás, immár a törvénykezés távlatában: „amennyi kárt mi bennek mostanában teszünk. […] Tán tíz boszorkány vót harminc esztendő alatt.” Később, ugyanebben a jelenetben, amikor az eloldalgott Bötjkös helyett Tsomor viszi a szót, maga sem tudván, észrevette-e őt Tompay Vajtha, „s mégis úgy tesz, mintha a hóhérhoz beszélne”, tehát a deák áll elő újabb érvekkel. Hogy „maholnap” esik szét az a nagy kád, amibe a boszorkányokat mártotta „annak idején”, a kazamatában pedig a csigák már be is rozsdáztak, „olyan rég, hogy nem dolgozott velük”. Ezért is fél, hogy a bíró, aki ráadásul még elégedetlen is vele, „kiteszi a szűrit”. Kétségbeesésében, hogy a családja, a „rakás apró gyermeke” kenyér nélkül maradhat, „csak sír és vicsorog” – igaz, teszi hozzá Tsomor, „máskor is mindig sír meg aggodalmaskodik, ha berúg, hát most, hogy úgy megfeddte a tekintetes úr”.

Ismerős helyzet: elővette őt is, mint a Hadban „jó legényeit” (és elbeszélőjét) „valami alattomos bizonytalankodás”, anélkül, hogy – mint Szendy Ilka anyja – kétségeit megoszthatta, a „Mi lesz velünk?” nyugtalanító kérdését másnak is feltehette volna. De tétovaságában, tanácstalanságában Vajtha Mátyás is osztozik. Nyelvi, stiláris jele ennek a beszélgetésüket eluraló, megválaszolatlan-megválaszolhatatlan kérdések sora, s nyilvánvalóan a bíró sajnálkozása: „még itt a morfondírozásban sem akarsz segíteni nekem”. „Akkor mi végre tartsalak én itt tégedet?” – toldja meg panaszát, mintha bizony Bötjkös feladata-munkája a közös töprengés volna. Sose félt a „boszorkányféléktől”? Rajta a „rontás sose fogott”? – kezdi faggatni, addig a logikus (azaz ok-okozati, vagyis „metonimikus”) válaszhoz jutva, hogy „ha a boszorkányok bűbájos tudománya érne valamit, akkor azt rajtad mindenképpen gyakorolnák, hogy ne tudd őket bántani”. Márpedig – és ennél racionálisabb következtetés aligha lehet –: „sose tudtak ártani. Tehát ártatlanok. S te mégis megcsigázod őket, s leütöd a fejüket.” De hiszen az ártatlanok fölött az ítéletet nem ő mondja ki – felesel vissza, mondván, a vármegye nem azért fizeti, hogy ilyesmiken (sőt, hogy egyáltalán) gondolkodjék. Elmélkedni nem az ő feladata, munkája – így ha jelen lenne, akkor se igen tudna mit szólni ahhoz a fejtegetéshez, hogy akiktől, példának okáért az állam képviselőitől, a boszorkányok félnek, azokon nincs hatalmuk, következésképpen „csak azokon lehet hatalmad, akik félnek tőled. S akkor pedig kell tegyél azért, hogy akik fölött a hatalmadat meg akarod tartani, azok örökké féljenek.” „Ezért sose ártatlan a hatalom. Talán az Istené sem” – e profánba forduló állambölcseleti felvetés (az aktualizálás minden szándéka nélkül) párhuzamot teremt (vagy legalábbis feltételez) a közép- és újkori boszorkány- és a modern kori koncepciós perek között, a kocsisok jelenete e rokonság megerősítéséül és szemléltetéséül is szolgálhat. Addig azonban a Tsomorral folytatott, az elbeszélő által olykor-olykor egy-egy leíró (s nem pedig magyarázó, értelmező) jellegű megjegyzéssel kiegészített disputa múlatja az időt. A deák a hóhér sírását ecsetelve ismét aggodalmaskodik, hogy a „kocsisokkal valami baj lesz”, mintha a bíró csak akkor elégedne meg Bötjkössel, ha a legényeket halálra veri, s a szemére is hányja a főnökének, hogy fél, „nagyon összezavarta” az a dolgokat. A védekezés – „Én is félek” – a praktikus dologról (a botütések kíméletlenségéről) a hatalom emlegetett, a félelmet fenntartó praktikáira helyezi a hangsúlyt. Ezért mondja mindjárt Tsomor, hogy „Na, akkor helyben vagyunk. Naphosszat ezeken a rég elévült históriákon töpreng, miközben tényleg alig dolgozunk valamit.” Egyértelműen a hatalom felelősségére céloz, amikor e rosszallást azzal hárítja el, hogy csak azok fölött ítélkezhet, akiket előállítanak. Beosztottja erre újabb kifogást emel: „Ha mostanában akad is valami, azon annyit töpreng, azzal annyit szarakodik…” S itt következik az az epizód, amelyben az említett elemzés szerint a deák „jelenésként”, „meghatározatlan figuraként” tűnik fel, és „alakváltása” a történet fikciójából az álom-fikcióba való átjárás jele, kezdete (Maszárovics 2008, 175–176). Az epizód pedig: a deák elmeséli, hogy a múltkor egyszer csak azon kapta magát, hogy suhan a Magura oldalán felfele, s ahogy fölér, „hát csak úgy hancúroznak” körülötte, „és micsoda válogatott népek” – el se hinné a tekintetes úr, teszi hozzá, kiket ismert fel, kiknek a feleségeivel mulatott a hegy tetején. Az ún. történetelvű, mondhatni, sárba ragadt vagy – Veres Péter szavával – sült-realista olvasat „fenntartásához” a deák és a bíró együtt segít. Az utóbbi, hogy bolondozásnak tartja az előbbi sztoriját, ez pedig, hogy elárulja, „honnan szedte” az egészet: periratokból, hisz „sok régi árkus megfordul a kezemben”. Hogy miért bolondozik, még okát lelni ennek is: unja, hogy a beszélgetőtársa századszor is azt kérdezi tőle, rontották-e meg valaha rosszfélék, s egyébként is, enyhíteni-oldani akarná azt a feszültséget, amit gazdája állandó tépelődése jelez. Ám ahogy ez a bolondozása, úgy a későbbi is, kíváncsiskodása, hogy van-e az ördöggel való paráználkodás jeleként „a boszorkányok szemérmin valami pecsét”, visszafelé sül el – mindinkább olyan érveket sorakoztatnak elő ők maguk is, amelyek kétségessé teszik a peres eljárások, módok ésszerűségét és jogi megalapozottságát. Felvetik például a vízbe mártást: ha nem merül el a gyanúsított, akkor boszorkány – a próbára maga a bíró mondja, hogy „nagy marhaság”. Az immár közös töprengésben, amely aligha a monográfus által emlegetett „kommunikálhatatlanság kifejezésének irányába” mutat (Mester 2004, 87), odáig jutnak el, hogy vajon a vád alá vontak miért ismerik el mindazt, amit felrónak nekik, akkor is, ha az nem igaz. Többük „olyan praktikákat vall be, hogy azok hallatán a legkíméletlenebb inkvizítor füle is kétfelé áll” – sejlik föl a koncepciós perek gyakorlata, az ítéletek megalapozottsága, amelyekhez gyakran éppúgy hiányoznak a bizonyítékok, mint ahogy ahhoz is, van-e az a bizonyos pecsét. A bizonyítatlanság, sőt bizonyíthatatlanság tényéhez kapcsolódik a jelenet, egyben a történet legfontosabb dialógusa, a kisregény (egyik) értelmezését meghatározóan. Tompay Vajtha úr szeretné megértetni magát a deákjával, ezért előbb azt kezdi magyarázni, hogy ha a kifogásaival „valaha is valakinek előhozakodnék, akaszthatnám szegre a bírói palástot. Mert ha az kiderül, hogy én kételkedem, bizonytalankodom, akkor mit keresek a bírói emelvényen? – Nem létező dolgoknak ilyen nagy feneket keríteni, ha egyszer az egész boszorkányság bolondéria, ámítás (veti fel partnere, majd engesztelésül ekképp folytatja:) Erről nem hiszem, hogy a bírák közül csak a tekintetes úr gondolkozna így. – Bajos ezekhez a dolgokhoz hozzáférni, Tsomor. Mert igaz, ámítás meg csalás valamennyi bűbájos meg babonás praktika, ám én ezek valótlan voltáról sem győződhetek meg, mert nincs hogyan. Hiszen nem bizonyosodhatsz meg olyasmiről, aminek a létezésében nem is hiszel. Ugyanakkor, ha ítélkezel fölöttük, azzal tudomásul vetted őket, elismerted létezésüket […] én a törvény nevében szentenciázok, a törvény pedig magát a boszorkányságot bünteti.”

Az „alattomos bizonytalanság” itt már nem észrevétlen, Tompay Vajtha Mátyás ennél világosabban aligha fogalmazhatná meg státusa, állapota tarthatatlanságát, helyzete kilátástalanságát. A deák csodának nevezi, hogy amiről mások, „bírák, inkvizítorok, esküdtek” nem győznek titkolózni egymás előtt, arról a bíró beszélni mert – aki pedig elérkezettnek mondja az időt megbeszélni végre „ezeket a dolgokat”. Újabb szempontokra, érvekre nincs szüksége – a kocsisok jelenete csak arra jó, hogy szaporítsa a szerepével, hivatásával kapcsolatos kételyeit. Mert amit tőlük újat megtud, az Keserűnével kapcsolatos, egyrészt azzal, hogy árvaságra jutásuk után ő volt a nevelőanyjuk, másrészt hogy bosszút esküdtek az őt megmellyesztő Bősze Károly ellen, aki igazában tisztázhatatlan okok miatt végzett vele. E beszélgetés során is akad egy mozzanat, ami a kisregény értelmezése szempontjából jelentéses lehet. Azt ecsetelik itt a legények, hogy Bőszéék követték Rekettye Pilla javallatát, miszerint György beteg leánykáját úgy lehet meggyógyítani, ha egy kutyakölyök belét kötik a sebes karjára, s amikor a nevelőanyjuk emiatt „keményen rájuk ment”, s levetette a kötést, „alóla, mint a dió, oly darabosan kukacok bújtak elő, s hulltak le a földre, miután az eleven húst is csontig emísztették a kötís alatt”. Amikor idáig érnek a történetben (amely egyébként szinte szóról szóra megegyezik Szilágyi Mihálynak A boszorkányperek orvostörténeti háttere Tolna megye Duna menti községeiben című, az Antall József szerkesztette Orvostörténeti Közlemények 105–106. számában szereplő tanulmány egy részletével), akkor „Tsomor felszökött, aztán mintha megtántorodnék, majd kétrét görnyedve rohant a terem kijárata felé”. A bíró a porkolábot, akinek a képére szintén kiült a „hullafakadék”, küldi utána, nézze meg, „mi leli”. Hogy mi lelhette, mi jött rá – ennek majd a záró jelenet értelmezése szempontjából lehet jelentősége. Az pedig, hogy a kocsisok nemcsak hogy elfogadhatóan, hanem meggyőzően érvelnek amellett, miszerint pusztán azért vágták le az akasztófáról a tengöli bíró fejét s kezét, hogy holtában is megbosszulják, amit tett, s nem pedig azért, hogy praktikákat kövessenek el velük, a vármegyei bíró helyzetértékelése miatt fontos. Egyrészt mert ismét olyan példára lelt, amikor a vádlottak beismerik azt (azt ismerik be), amit nem tettek („– Mondták, babonaság, gondoltuk, legyen az. – Mert az tán mégse olyan nagy baj, gondoltuk, mint a bosszúfogadás”). Másrészt mert a kocsisok szinte hálálkodnak, hogy megúszták száz botütéssel, és biztosak abban, hogy kibírják azokat („Hogy árvaságra jutottunk, vertek bennünket eleget”), vagyis nincs ok félteni – ha maguk se félik – az életüket.

S innen már csak az van hátra a (metonimikusan értelmezett) történetben, hogy Tsomor pap módjára prédikáljon az egyenes beszédű kocsisokat megkedvelő elöljárójának: „Azt bünteti, kit szeret, másként ő nem is tehet… még bár csak nem is kálomista a tekintetes úr. Vagy máris elkezdett miattuk gyötrődni? Lehet, ezt is akarta. Úgy látszik, ez még hátravolt: hogy így próbáltassa meg magát: hite és meggyőződése ellenére halálra veret két szerencsétlent, akik ártatlansága felől színén, fonákján megbizonyosodott. Csak mert teheti. Nem hogy velük, hanem saját magával. Mert a tekintetes úr itt most már csak arra kíváncsi, maga hogy viseli el. Vagy lehet, az Istenre, arra, hogy az Isten ilyenkor mit teszen.” Ugyanerről a helyzetről napjaink szociálpszichológusa azt állapíthatná meg, hogy Tompay Vajtha Mátyás úgy viselkedik, mint akinek nem voltak s nincsenek – zavarodottsága, ingadozása mutatta – szerepkonfliktusai, munkáját gyakorolván betölt egy olyan szerepet, amelyet mind lelkiekben, mind (jog)tudatos gondolkodásában rég eltávolított magától. Helyzete tehát átmeneti, közel van ahhoz, hogy ő is, mint Szilágyi István annyi hőse – Victor Turner fogalmával élve – „küszöbemberré” váljék. Az antropológus-filozófusnak az átmenet három fázisát megkülönböztető elemzése szerint az első, az „elkülönülés” fázisnál tarthat, az adott „kulturális feltételrendszertől” való eltávolodásnál. Még nem ért el („alattomos bizonytalansága” miatt) a második, a közbülső, „utazónak” nevezett szakaszba, amely alig vagy egyáltalán nem emlékeztetné múltbeli állapotára.

Ebben a köztes helyzetben, mint aki utoljára még próbára teszi „nyomozói” képességeit, a deákot lovagolni hívja. Alighanem téves az idézett tanulmány állítása, miszerint azért indulnak útnak, mert ki-ki a saját vélekedését akarja bizonyítani, élnek-e vagy sem a megbotozott kocsisok (Maszárovics 2008, 175). A tekintetes úr kétszer is mondja bizalmas beosztottjának, hogy akar neki „mutatni valamit”. Ezért kapnak hamar lóra, és vágtatnak a szekereikkel a városból iszkoló kezesek után, mert amit mutatni akar, az az akasztódomb (a tanulmány az „álom-fikció” misztikus világában a boszorkányok gyülekezőhelyének tartja), rajta a bitófával, azon Dongó Márton szikkadó tetemével. Anélkül, hogy mondaná, sejthető, nem e látvány miatt vitte magával a beosztottját, aki egyébként valami ismeretlen „hatalomnak engedelmeskedve” – maga is csodálkozik rajta – másképp viselkedik, mint szokott. Ám – s ez lehet a történetelvű értelmezésben a megfejtés kulcsa – ugyanannak a hatalomnak a foglya a kezesek egyike, a molnár is, aki „settenkedve, félig kúszva” az akasztófához közeledik. „– Látod, fiam, akárha előírás szerint” – jegyzi meg a bíró, mint aki igazolva látja meg nem fogalmazott gyanúját: a képmutató, ellenszenves és eleve gyanús kezesek célja még mellékesen sem a kocsisok kiváltása volt. Hanem hogy magukat a megmentőjüknek álcázva hozzájussanak olyan „eszközökhöz”, amelyekkel „praktikát” követhetnek el a saját, a – bíró „harapós” szavai szerint – kövér, erős és a szekeret csak úgy röpítő lovaikon. A molnár azért csapja le Dongó Marci kezét, fejét, mert hisz ezek bűbájoló erejében, s ha a deák ugyanennek a „hatalomnak engedelmeskedik”, akkor ő is igézettje (valamilyen formában) a hiedelmeknek. Akkor ő is – miként a kisregény mindenkori olvasójáról a tanulmányíró állítja – „ki van szolgáltatva a babonák irányította világ eseményeinek, amennyiben a babona észrevétlenül befolyásolhatja ítéleteinket, mivel egy antropológiailag meghatározott jelenségként, az ember természetébe kódolt titokként definiálódik” (Maszárovics 2008, 177). Tsomor érzékcsalódása a kiszolgáltatottságot példázhatja: víziói és hallucinációi, hogy amikor kifelé lovagolnak a városból, az annyira kihaltnak, csendesnek mutatkozik, „mint még soha”, amikor pedig visszafelé tart, hiába kiált segítségért, a sok emberből senki sem érti a beszédét, és csak a vállukat vonogatják. Így aztán nincs, aki kimentse a Berettyóból a gazdáját, Tompay Vajtha bírót, aki miközben kifogni igyekezett a kocsisok holttestét a folyóból, maga is elsüllyedt, lovával együtt. Vagy mégsem?

Az elbeszélő apokaliptikus látomásában (talán) igen: „ezek a békés szelíd vizek nem embert nyeltek el s lovat, de falvakat, várost, világokat”. Leírásában (talán) nem: „Vágtat a deák, menekül” – s itt a menekülés felidézi a hullafakadékos állapotát, amikor a kocsisok szemléletes beszéde szöktette fel. Esete a testi és lelki zavarokban egyaránt megmutatkozó, Freud diagnosztizálta démonikus neuróziseset (is) lehet. Ez alapján az utolsó jelenet többféle értelmezést enged meg. Tsomor a Vajtha-kúriába mintegy a gazda halálát jelenteni tér be, ám anélkül, hogy megmondaná, mi történt vele, csak azt ismétli, „A tekintetes úr…”, mire a bíró anyja „messzire szólva” kérdi, mit akarnak vele, „éjszaka sem hagyják nyugodni”. Aztán bent a házban „ijedt hangokat hallani: –… Nyugodjál meg, fiam, senki. Csak a lidérc vagy valami kóbor deák.” A racionális magyarázat azon alapulhatna, hogy miután a félelmében és tehetetlenségében megzavarodott deák elmenekült a helyszínről, a bíró mégsem adta meg magát, valahogy mégiscsak kivergődött a Berettyóból, és hazavágtatott. A közös halál bizonytalan (bizonyítatlan) voltáról az elbeszélő utolsó képe: „talán a ló is készül megadni magát, sörényét víz fodra fésüli”.

Hogy a lovaglással kezdődő s végződő jelenetsorok a deák álmai volnának a narrátor által elmondva, erre semmiféle utalás, jelzés nincs egyiküktől sem. Arra még kevésbé, hogy az egész történetet a bíró álmodná, hiszen a jelenetek az idő folyamatossága szerint szerveződnek, a párbeszédek szorosan a szereplők helyzetéhez és sorsához kötődnek, a szerkezet szigorúan megtervezett, a nyelv, a stílus alaposan megmunkált. A szöveg felépítésére még nyomaiban sem mondhatni, hogy „álomszerű”, azaz képzettársításokban dúskáló, időben, térben ide-oda csapongó, netán a tudat kikapcsolására épülő technikát, a szürrealisták „önműködő írását” művelné. Talán helytállóbb, ám csak a zárlat esetében, az álmot a képzeletre, a rémálmot rémképre vagy rémlátomásra cserélni fel, hogy ez utóbbi (a deák felajzott képzelete) mozgatja az eseményeket, s láttatja is őket. Mindenesetre A hóhér könnyei befejezését az a váratlan, különös hatás jellemzi, amit Poe szinte kötelezően vár el a fantasztikus elbeszéléstől, vagy amit egy esztéta úgy fogalmaz meg, hogy „az ideális fantasztikus művészet képes megmaradni a bizonytalanságban”. Mindkét véleményt Todorov idézi (Todorov 2002), s ő az, aki a fantasztikum léte, megteremtése egyik feltételének állítja, hogy az olvasó habozzon az elbeszélt események természetes és természetfölötti magyarázata között.

Ha viszont a kisregény első (irodalom)elméleti elemzése nyomán az a kérdés vetődik fel, hogy a műben az olvasó számára ki szolgál „identifikációs mintaként”, akkor habozás nélkül lehet dönteni. A tanulmányíró a hóhér mellett teszi le a voksát, mondván, az ő „alakjában a »helyes« magatartás testesül meg a szociális cselekvés, a kollektív normák és elvárások általi megerősítésként” (Maszárovics 2008, 178). Földhöz vagy inkább sárba ragadt felvetés lenne, ráadásul morális-erkölcsi vonzatú, hogy vajon az az ember, aki akár az italtól, akár a félelemtől, akár a főnökének való megfelelés kényszerétől hajtva halálra veri azokat, akikkel pár órával előbb még együtt cimborált s iddogált – milyen minta lehet. S miért nem lehet az a bíró, a maga életteljességében, érzelmi tartományának gazdagságában és színességében, de vívódásaiban is, annak felismerésében, hogy átlép (vagy már át is lépett) felette s hivatása, szakmája felett az idő. Jelkép érvényű s erejű tárgya ennek a szétszáradt kád (és persze a kazamata omladozó gádora s rozsdás csigái), amelyik egy törvényhozói és törvénykezési gyakorlat végét jelzi, hasonlóan azokhoz a Szendy Ilka körüli kádakhoz, amelyek egy gazdálkodási forma, a céhes ipar (lassú) megszűntét jelezték. Közéjük tartozik tán az a szüretelőkád is, amelyikben (s nem hordóban, mint némely kritikus olvasta) a megkötözött nagyapját legurították a hegyről, de a cserzőkád, üresen, használaton kívül, mindenképp. A lassan használaton kívül kerülő Tompay Vajtha Mátyás talán még részvétet, sajnálatot is megérdemel, és nem csak szánalmat, mint a feladatát túlteljesítő Bötjkös.

Hogy aztán mi lesz velük a „nagyregényben”, átíródnak-e oda, s ha igen, hogyan, miképp – a kérdésre hiába várnánk választ az életre keltőjüktől. Már jó tíz évvel ezelőtt Fekete Vincének s aztán más érdeklődőnek is valami hasonlót mondott, mint nemrég a FISZ táborában: „Lehet, hogy megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, de én nem.” Csavaros mondat. Annyit ismételte, hogy a végén (minek? kinek?) elhisszük.

Jegyzetek

Ács Margit, A pályakezdő Szilágyi István, Kortárs, 2008/10.

Antal Balázs, A monográfia-írás technológiája (Mester Béla: Hatalom, ember, technika Szilágyi István prózájában), Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Bukarest–Kolozsvár, 2006. = Uő, Kézikönyv határátlépéshez, Felsőmagyarország, Miskolc, 2011.

Falvai Mátyás, „A regények valahogy kikényszerítették magukat”, Könyvesblog, 2012. július 23. Uaz: Művelődés, 2013. október 9.

Fekete Vince, „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal), Székelyföld, 2008/10.

G. Kiss Valéria, Lélek és történelem, Alföld, 1988/11 = Tanulmányok… i. m.

G. Kiss Valéria, Bizonyosságkeresés küszöblétben, Alföld, 1991/1 = Tanulmányok… i. m.

G. Kiss Valéria, A holtakkal terített végesség felé, Forrás, 2001/12 = Tanulmányok… i. m.

Görömbei András, A szabadságeszme védelmében (Szilágyi István két regényéről), Forrás, 1991/4. = Tanulmányok Szilágyi Istvánról, szerk. Márkus Béla, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2003, 184.

Kathi Veronika, „Nyissunk utat egy másik dimenzió számára” (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal), Hitel, 2003/8.

Magyar Zoltán, Rónyai Zoltán, A lélek határsávjai. Kolozsvári beszélgetés Szilágyi Istvánnal, Határ, 1991. feb.

Maszárovics Ágnes, A hiábavalóság krónikása. Álom és példázat Szilágyi István A hóhér könnyei című regényében, Studia Literaria, 36. évf., 2008.

Mester Béla, Szilágyi István, Kijárat, Budapest, 2004.

Papp Attila Zsolt, „Én szabad vagyok”. Beszélgetés a 75 éves Szilágyi Istvánnal, Helikon, 2013/19.

Pósa Zoltán, Rendhagyó hölgy. Interjú Szilágyi Istvánnal, Magyar Nemzet, 2009. máj. 9.

Tzvetan Todorov, Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Napvilág, Budapest, 2002.