Kontra Ferenc: Az álom hídja

Nemcsak az opus alakulására koncentráló kutató, értő olvasója is – amennyiben figyelme az egész életműre kiterjed – érzékeli, hogy az Idegen (2013) címen napvilágot látott trilógia tematikai/poétikai váltást eredményezett Kontra Ferenc prózaírásában. Maga a három, korábban külön-külön megjelentetett prózaművet (Gimnazisták; Farkasok órája; Wien a sínen túl) regényfolyammá (újra)író szándék is jelzi e módosulásokat: az életrajzi reflexiók meghatározta narratívát az idegenség változatainak (otthontalanság, üldözöttség, távozás/utazás, kirekesztettség, másság etc.) elbeszélésformái váltják fel, amelyeknek két legfontosabb szervező motívumává az út és a halál képzete válik. Amíg a három különálló alkotás elbeszélője elsősorban a „regényhőssé válás” folyamataira reflektál, a trilógia narratívája az idegenség változataira és diskur­zusaira. Az álom hídja, Kontra Ferenc legújabb re­génye poétikai szempontból mégis az előzőhöz, az Angyalok regényéhez (2014) áll legközelebb, kezdve a novellai kiképzésű elbeszélésszerkezettől mo­tí­vumainak elrendezettségéig, képi meghatározottságáig.

Miként a 2014-es regény, Az álom hídja is egymáshoz lazán kapcsolódó, novellasorként olvasható fejezetekből áll, amelyeknek regényszerűségét az eseményeket – az elbeszélt történetek változataitól függően – hol belső, személyes, hol kívülálló, szemlélődő perspektívából láttató narrátor hangja, a két fő történetben felbukkanó szereplők azonossága, illetve az elbeszélt sorstörténetnek a halál mint a történetből való kimenet, végső megoldás/lezáródás felé tartó dinamikája biztosítja. A regény valamennyi szereplőjét útközben és diskurzushelyzetben láthatjuk; egzisztenciális és lelki okok, traumák miatt szánják rá magukat az otthon, a szülőváros/-föld elhagyására, a világba vetettség létállapotának mint a felejtés alternatívájának felvállalására. Buszon, vonaton utaznak, s alkalmi hallgatóságuk körében mesélik el életük történetét, vagy terápiás „kibeszélés” céljából a pszichiáternek, állandó (esetleg a múltból felbukkanó, egykori) barátnak, társnak öntik ki lelküket. Groteszk és végzetszerű történetek ezek, meghatározó elemeik a fatális véletlen és az irracionalitás. Legtöbbjük halála is – ha egyáltalán lehet ilyet a halálra mondani! – méltatlan és paradox. Az ikrek magánya cím alatt elbeszélt (halál)történet szereplői (az ikrek szülei) azért halnak meg, mert valaki a légballon utasai közül lehányja a szélgép működését biztosító égőfejet. Ugyanezen novella elsődleges történetszálának hőse, a tragikus baleset részleteit alkalmi utastársként meghallgató lány pedig a – szüleik tragédiája következtében – lelki sérültté vált ikrek áldozatává válik: „játékból” megfojtják.

Az Angyalok regényében három férfi, mindhárom valóságos alak, sőt történelmi személy: Rudolf főherceg, Csáth Géza és Csapó Sándor tart a halál felé, miközben sorsuk végzete „nagytörténetek” egész sorát, a mitológiától a legendákon át a történelmi eseményekig vonja be az elbeszélés szövevényébe. Történetük metaforikus telítettsége és kiterjesztettsége mellett mindhármukra jellemző, hogy naplót, leveleket, illetve más írásműveket, alkotásokat hagytak maguk után, amelyeknek reflektáltsága, idézettsége a Kontra-regény szervező elemévé válik. Csáth Géza teljes irodalmi opust és naplósorozatot, Rudolf főherceg a Jagden und Beobachtungen mellett számos szakmunkát hagyott az utókorra, míg a családi legendárium fenntartotta Csapó-történet referenciáját posztumusz napvilágra került naplójegyzetek és levelek képezik. Mindhárman megölik, illetve (mint Csapó Sándor) megpróbálják megölni kedvesüket, mielőtt öngyilkosságot követnek el. Halálukat rangjukhoz és társadalmi helyzetükhöz mérten is igen „méltatlannak” ítéli a közvélekedés: „egy szatócs” halála (miként I. Ferenc József császár ítélkezett fia felett), a demarkációs vonalon, szökés közben elfogott feleséggyilkos (mint Csáth Géza) végzete, illetve egy kiábrándult, féltékeny ember brutális módon véghezvitt szerelmi gyilkossági kísérlete és öngyilkossága képezi történetüket. Csapó Sándor esetében még a tragédia katarzisa is elmarad, hiszen a kedves életben marad, „csak színleli” a halált.

A referenciális olvasás lehetősége Az álom hídja esetében is adott. Nem nehéz azonosítani, hogy a két szálon futó elbeszéléssor központi tere az 1999-es bombázások során megsemmisített egyik újvidéki híd környéke, az elbeszélő, akit politikai okokból eltávolítanak szerkesztői munkahelyéről, és megpróbálnak íróként is háttérbe szorítani, az író alteregója, miként a park szomszédságában elhelyezkedő gyermekkórház, a kiadóház, a leégett áruház is valós helyszínek a városban. Mindezek a referenciák azonban nem állnak közvetlen jelentésalkotás szolgálatában: nem a létező objektumok, illetve a ténylegesen megtörtént események, hanem a velük összefüggő sorstörténetek fontosak e szempontból. Az álom hídja két szálon futó narrációja ebben a „közös sorsban” találkozik egymással. Egy baráti társaság tagjai, illetve a gyermekpszichiátria lakói mesélik el a megsemmisült híddal valamilyen módon összefüggő történetüket: szemben laktak vele, életük egy fontos találkozása vagy vesztesége, illetve hendikepjük, lelki sérülésük kapcsolódik hozzá. Az előbbi társaság központi alakja és legfontosabb „hallgatója” maga az elbeszélő, míg a másik csoportban – foglalkozásából kifolyólag – az Ódiumnak nevezett pszichiáter.

Miként a referenciák, a metaforák mentén is olvasható Kontra Ferenc regénye. Az Angyalok regénye jelentésalkotásában is nagyon hangsúlyos ez a szint: alakzatok, látomásos képek, metafizikai mozzanatok, például a tűz, az angyal, a rózsa jelentései, a Fibonacci-sorozat, az aranymetszés, a Grál-legenda és más képzetek. Az álom hídja esetében ez a tartalom már a cím közvetítette utalásban is megjelenik. A létező újvidéki híd története helyett annak transzcendens vonatkozásaira hívja fel a figyelmet. A szereplők sorsában ugyanis a hídhoz köthető metaforikus értelmek (a nem létező, képzelt alakzat, az „álomhíd”) tükröződnek: az otthonos és ideális kötődések (család, szerelem, barátság) elvesztése, az identitás megkérdőjeleződése, az idegenné válás folyamatai. A lebombázott híddal a város élhetőségéről, az itt létesíthető egzisztenciáról alkotott illúziók is véget érnek, megsemmisülnek, miként a „lelki hidak” létezéséről szóló elképzelések is.

A beszédes nevű, ugyanakkor nevükben is valamiféle módosulást, hiányt vagy torzulást hordozó szereplők élettörténetének legtöbbször metafizikai kiterjedése is van. „Minden közösségben, legyen az városi vagy falusi, mindenkihez hozzátapad egy történet, még csak igaznak sem kell lennie, de azt az egyet terjesztik róla” – mondja Ódium a regényben, akinek a neve „valamilyen orvosolandó kellemetlenséget jelent”, orvosként rá is szolgál, miként pszichiáterként a név asszociálta másik jelentés, a „médium” sem idegen tőle. De Ronin, a művészhajlamokkal megáldott albínó nyomdász neve is mozgósítja az extrém francia szobrász, Rodin történetét (Albínó); a magatartása és külseje miatt is a társadalom perifériájára szoruló, elmagányosodó, elhunytak képeiből (a gyászjelentések szerkesztőjeként jut hozzájuk!) monumentális faliképet alkotó, exhibicionista művész életének tartalmai és tragikus lezárulta is több ponton megegyezik Rodinével. Családi élete frusztrált, traumatikus, szerelme beteljesületlen, sőt végzetes. Amikor – az alkotása, a falikép közvetítette morbid tartalom miatt – utolsó szerelme is elhagyja, feladja a harcot. Szénmonoxid-mérgezés végez vele: az inkriminált képpel tömíti el a kályhát. Az elbeszélő a Zola-történettel is párhuzamot von. Egy másik szereplő, Zarany meséje pedig a bűne (kifosztotta munkahelye, a lángra kapott belvárosi áruház ékszertrezorját) lelkiismereti terhét elviselni képtelen ember bűnhődéstörténete. Családja tragédiája (a padon üldögélő várandós feleségét a bombatalálat során keletkezett légnyomás löki a Dunába) ezáltal fatalisztikus értelmet nyer.

Az Idegen-trilógiát alkotó regények s az azokkal egy időben íródott A kastély kutyái című műve kapcsán is beszélt arról a recepció, hogy a Kontra-elbeszélés jelentésalkotó elemei között igen hangsúlyos szerepük van a nyelvi hordozókon túli mé­diumoknak is, a zenének és a képnek. Az Angyalok regénye szövegvilága – többek között – Albrecht Dürer ismert „nyulas” festményét (Mezei nyúl) kon­tex­tualizálja. Az álom hídjában Arnold Böcklin Sírkő című festménye nyer hasonló értelmet. A híd valós és metaforikus történetei mellett ugyanis – mint a Kontra-regények legtöbbjében – a halál képzetéhez fűződnek a legfontosabb jelentések. Nem sok hasonló regényt ismerünk a legújabb magyar irodalomban, talán Darvasi LászlóA könnymutatványosok legendája vagy Márton László Testvériség-trilógiája még ilyen, ahol a halálnak ennyi változatával szembesül az olvasó.

( Magyar Napló, 2018 )