Repülés a zuhanásban
Egy ejtőernyőt működésképtelenné tenni nagyon egyszerű,
ki kell húzni belőle a kioldótüskét, amely összefűzi a kupolát…
Zuhanás közben aztán hiába rángatod a gyűrűt, hiábavaló a
kényszerkioldó szerkezet ; működésképtelen a tartalékernyő is…
Napokig kéz a kézben lebegnek, félig már súlytalan állapotban, mint
késleltetett nyitású ugrásban; alattuk a város halom színes játékkocka
egy hatalmas szőnyegen. Az arcba csapó légáram a föld illatát árasztja;
élvezettel, kezet-lábat szétterpesztve terülnek el a levegőben. Akkor még
úgy tetszik, a föld nem is közeledik, hanem velük együtt zuhan. Akkor
még nem tudják: utoljára. A levegőben még egyszer összekapaszkodnak,
majd néhány kilométernyi zuhanás után ellöki magát tőle biztonságos
távolságra. A légáramtól eltorzult arca gyűrött és sápadt, amikor kirántja
kezét, integet, megfogja a kioldógyűrűt, egy pukkanás, rándul, fellobban
és kibomlik fölötte az ernyő… Vakítóan kék égbolt, ijesztően fehér napkorong…
És egy zuhanó kis piros alak szinte szoborrá váltan. Teste tiszta, meleg forrás…
Egy szerzetes egy középkori (világvégi!) kolostorban,
amit internálótáborrá alakítottak át. Az őrzéssel megbízott
fegyveresek céllövő versenyeket rendeztek a gótikus és barokk
képek fura alakjaira, a szentek szobraira, a különböző formájú
vízköpőkre. Esténként tüzet raktak a templomkertben vagy a
templomban, és nyárson szalonnát sütöttek, gyújtósnak a konvent
könyvtárából származó könyveket használták, tűzifának pedig
a padokat, bútorokat. Hogy Ezek felégetnek, felszámolnak itt
mindent! Ez jut eszébe most, amikor oly sokat tervezett közös
útjuk helyett váratlanul „egyedül” elutazik, s már „a világ
végén”, egy „ismerős házaspárral”, népviseletbe öltözött
falusiak félkörében fotózkodik; máskor a rőt fényben, egy
tankon! ülve mosolyog valaki(k) felé; s tájakról, folyókról,
helyi sajátosságokról küld, kihagyásokkal ugyan, újabb és újabb
felvételeket… Hogy csöpögött a zsír a bajuszukról, ujjukról,
szakállukról! Hogy házi főtt pálinkával, csiger borral nyomtatták
az egyhangú szolgálat terhes vacsoráit; éjszakánként meg öklendezve
kóboroltak az épület szárnyaiban s a refektórium folyosóin! Az új
„történelmi” korszak örömteli és alkotó forrongása i! Amelyek
„friss reményekkel, várakozással” töltik el az őröket, a későbbi,
kultúrakedvelő közönséget – no és a lovakat is, akik így a hidegben
vagy esős időben bent, a sekrestyében abrakolhatnak! De magát
az álmából éjszakánként felriadó, helyben vándorló, imádkozó,
ismeretlen szentenciákat mormoló nyughatatlan szerzetest?
Repedezik benne a lélek, futnak a kis erecskék szerte, szét…
A közönséges hangyaleső a rovarok osztályának
a recésszárnyú fátyolkák (Neuroptera) rendjébe,
ezen belül a hangyalesők (Myrmeleontidae) családjába
tartozó, Magyarországon is honos, védett faj.
Szitakötőkre emlékeztető, erős szájszervű rovar.
Testhossza 28–35 milliméter, a kiterjesztett szárnya
60–87 milliméter. Csápjai rövidek. A színe fekete-barna,
a potrohgyűrűk szegélyei, valamint a lábak sárgák, a szárnyai
üvegtiszták és sárgásfehérek, nincs rajtuk folt.
Meleg vidékek, füves puszták és fenyérek homokos felületein
él. Többnyire alkonyatkor és éjszaka aktív ragadozó, bár vannak
nappal repülő fajok is.
Lárvája a laza, homokos talajban tölcséreket, ezekbe fogócsöveket
készít. A tölcsérbe betévedő hangya (vagy más, kisebb ízeltlábú)
könnyen lecsúszik, és nem tud kikapaszkodni, mert a lárva a tölcsér
aljáról homokszemekkel, homokesővel „bombázza”, és ettől a lába
alól kifut a laza homok, hogy a hangyával együtt a tölcsér aljára
guruljon, ahol a hangyaleső várja, elfogja és megöli: bénító mérget és
emésztőenzimeket juttatva az áldozat testébe kiszívja a nedveit.
A társaséletű hártyásszárnyúak rendjébe tartozó közönséges
hangyalesők, akárcsak a hangyák, különleges életmódjuk –
szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik,
csatáik – folytán sok hasonlóságot mutatnak az emberi
társadalmakkal…
Hogy miért hívhatta meg akkor már magához,
nem tudhatta, nem is érti, de mit, mennyit is kellene
tudni, érteni egy álomból, amit rögtön, még aznap
reggel vele is megosztott, ha már így megmaradt,
és ilyen tisztán emlékszik is rá, ahogyan egyébként
nem szokott soha az álmaira: egy tömbházban laktak,
egy olasz! volt… nála!, vagy vele!, egy olyan nyolc-
tíz évvel idősebb(?) doktor (!), három (!) kiskutyájuk
is volt, amelyek odatelepedtek a lábához, éppen a fotel,
ahová leült (vagy leültették? de ki?) elé; az ágy, még,
bevetetlenül, épp akkor akarta bevetni!, a pasas meg
készülődött valahová; és mintha senki ott se volna,
évődött vele, mint – hááát – jól sikerült éjszaka után;
éppen fogta össze az egyik pokrócot, amikor hátulról
– játékosan, kötekedve-incselkedve, vagy talán mert
még nem akarta, hogy elmenjen – rálépett „a doktor”
(honnan tudhatta ezt akkor, ott, álmában, Úristen!)
meztelen lábfejére, aki éppen menni készült… pont
az a testre feszülő, lent, elöl megfelelően kivágott
neccruha volt rajta, amit valamikor, hát, neki is, előtte
is, de aztán, hatása inkább döbbenet, ijedtség lévén,
valakinek, tán barátnőjének elajándékozott… és akkor
pillantotta meg, pontosabban akkor vette észre, akkor
nézett csak felé, s látta meg, ahogy ott ül, kutyákkal
a lábánál, de hogy már éppen mit csinál, elhűlve,
ijedten, csalódottan, a fotelbe szegezve ül-e tovább,
nem tudhatja; vagy felugrik és gyorsan kivágja az
ajtót, és elszalad, írta, micsoda álom, válaszolta…
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
