Végh Attila: Dunai Lolita

A különböző irodalom- és művészettörténeti korszakokban újra és újra felvetődik az az örök érvényű kérdés, vajon mi teszi a művészt művésszé, a műalkotást műalkotássá: miből meríti művének „anyagát” az alkotó, hogyan formálja sajátos önkifejezési módjává a lelkében zajló folyamatokat, az átélt impulzusokat, egyáltalán saját élményből dolgozik-e. Végh Attila legújabb regénye ennek a témának szentel figyelmet egy kortárs festő, Papp Kristóf alkotói válságán keresztül, mégis abból a szempontból, hogy mi az, ami kezdetektől fogva időtlen és örök a mű művé válásában. A regény szerkezete Kristóf naplóbejegyzéseiből áll össze, amelyet akkor kezdett el írni, amikor szerelme elhagyta, de mindezt egy első szám harmadik személyű narrátor reflexiói szövik át. Kristóf naplójában szöveggé képes formálni azt, amit szeretne megjeleníteni: „A szerelem anatómiája. Ezt kéne megfesteni. Az ember beleszeret egy lányba, de ahogy lassan beélik egymás emlékeinek terét, a közeledésben titkos idegenség feszül; amikor aztán a lehető legközelebb kerülnek egymáshoz, elpattan, mint a gatyamadzag.” A szerző tehát kísérletezik a két művészeti ág egymáshoz való közelíthetőségével, azzal, hogyan képes – vagy nem képes – a szöveg vizuális formát ölteni, illetve színekben, formákban elbeszélhető-e az, amit a művész megtapasztal. A regény szó- és mondatkészlete egyedi megformált­ságú és hangzásvilágú, szinte festi a különleges hangulatokat: „…sirály száll az elmúlt élet fölött, végigsimítva a folyó bőrét, kézmozdulat a reménytelen vászon fölött, nyersfehér fényt olt ki a hajlongó ecset […] a szellem műveinek lekvárszobrait és zsír­ma­kettjeit elrendezik műanyag díszpolcaik rácsrendszerében, rá gondol most Lolita, ez a ki tudja, honnan idekerült szellemlány, akit szeretni olyan lesz, mint megérinteni a havazást, átölelni a létezés őrületét, szeretkezni a napfogyatkozással…” Ugyanakkor helyenként kissé képzavarossá és dagályossá is válik, például a következő mondatban: „Elkészült az első rajz, a festő főzött egy teát, és leültek beszélgetni a konyhában, de hogy miről folyt a szó, azt nem érdemes fölidéznünk, mert a boldogság madarai a szavak krátereiben aludtak.” Atmoszférájába jól beleillik olyan nem mindennapi kifejezések hosszas ízlelgetése is, mint a „halálszender”.

Kristóf tipikus művészéletet él: füstös, félhomályba burkolózó kocsmákban töpreng költő és festő barátaival a nőkről és a művészet mibenlétéről. Azonban hiába szentelte egész addigi életét a művészi önképzésnek, megálmodott belső víziói mégsem tudnak festménnyé válni, rendre kudarcot vall megvalósításukkor. „Különösebben nem zavarta, hogy soha sehol nincs kiállítása, hogy nem Papp-dicshimnuszoktól hangos a képzőművészeti sajtó, csak az bántotta, hogy bármilyen képzett is technikailag, nem találja a festői összeköttetést a gondolatai és a keze között. Gyönyörű dolgokat érzett, képzelt, álmodott, de ahogy vászonra vitte, mind elsikkadt. És bár sokan biztatták – főleg azok, akik szerették, és akiknek fájt, hogy egy ilyen tehetség nem képes kifutni magát –, festményeit általában mégsem érezte többnek szánalmas, erőltetett gon­dolatkísérleteknél, amelyek azonban bizonyos szem­pontból tökéletesek: tökéletes munkado­­kumentumai az alapjaiban félreismert sorsnak, az elrontott életnek.” A hátsó borítón található ajánló – és a cím – alapján egy, a klasszikus Lolita-­olvas­­­mányhoz hasonló vagy arra rájátszó, több évtizedes korkülönbséggel működő szerelmi-erotikus regényt várnánk, ami részben meg is valósul, de nem akkora nyomatékkal, mint ahogy arra számítanánk. A történet szerint ugyanis Kristóf előtt azzal kezdenek el leomlani a művészi önkifejezésének szabadságát gátló falak, hogy fiatal – tini korú – lányokkal éli át az élet és a szexualitás gyönyöreit, „a lét ősforrásában való szent megmártózásnak eggyé forrt aktusát”. A csábítások sorozata egy, a kamasz Kristófnál jóval idősebb nő meghódításával kezdődik, s ezután viszonylag sokáig nincs is konkrét információnk arra vonatkozóan, mennyi idő telt el azóta, és mekkora a korkülönbség közte és a meghódított lányok között. Nagyjából a kötet felénél Kristóf még mindig csak harmincas évei elejét tapossa, és bár gimnazista lányok akadnak a hálójába, a narrátor is „fiúként” emlegeti őt. Ráadásul a szerző az utolsó oldalakon mintegy leltárszerűen sorakoztatja fel a Lolita-hódításokat, amelybe az első két nő – az idősebb Anna és a japán Ayuka – nem is igazán illik bele.

Végh Attila kötete rendkívül tudatosan, intelligensen megszerkesztett mű, cselekményének háttere irodalomelméleti, szépirodalmi, képzőművészeti, sőt zenetörténeti hagyományokat, szemléletmódokat is beépít kontextusába. Erős gondolatfilozófiai töltet jellemzi, néhol kifejezetten olvasmányos és szórakoztató, máshol azonban merengésre késztető, lassú örvénylésű, a művészet minden területén művelt, tájékozott olvasót feltételező szöveg – már-már talán túlságosan is beleragad a művészet értelmezésének kérdéseibe, amelyhez maga a történet szinte csak ürügyként járul hozzá (emiatt a szélesebb értelemben vett olvasói közönséget vélhetően nem fogja bevonzani). Már az első oldalon Pessoa egyik sorát jelöli meg kulcsmondataként: „Hányszor meghalok, ha minden helyett érzek!” A portugál költő világának jellegzetességeit Kristóf vonásaiban hordozza: személyisége megsokszorozódásra és időutazásra képes, létfilozófiája a transzcendens végessége vagy végtelensége (amelyet rendszerint a női nemben fedez fel), életét és a körülötte élőket nagyban meghatározzák asztrológiai ismeretei, ezenkívül pedig saját zsenitudattal is bír. Ez utóbbi jelenléte különösen hangsúlyos a regényben, mivel folyton önnön dilettánstudatának feszül neki Kristóf elméjében, és ezek váltakozása az egyik legfőbb gátja alkotói szabadságának. Hivatkozik és épít a görög mitológia és a tragédiák művészetmegközelítésére is, sőt, játszik az alkotóban feléledő és ihlető erejű démonnal is, amelyet jó néhány nagy művésznek különböző tudatmódosító szerekkel, alkohollal vagy drogokkal sikerült felélesztenie.

A Dunai Lolitát szinte lehetetlen műfajba sorolni: témája alapján kézenfekvő lenne művészregényként emlegetni, ám néhol ehhez a főhős gyomorba vágóan hitelesnek tűnő család- és sorstörténete társul a magyar politikai rendszerbe ágyazva, ebből viszont folyton kizökkent álom- és ködképszerű, emlékekben bolyongó eseményrétege. Utóbbira időnként mintha szántszándékkal rá is játszana a szerző, mivel Kristóf életének történései néhol igencsak elrugaszkodottak a valóságtól, például az erdőben kóbor kutyaként feltűnt puli és dán dog esetében, akik egy kondát üldöznek, amikor Kristóf és Anna éppen arra kirándulnak, ráadásul az egyik állat még követi is őket a hűvösvölgyi presszóba. A kötet erőssége azonban, hogy remekül csempész csipetnyi humort a művészlétbe, s mindezt spontán, szellemes trágársággal is képes elérni, mégsem viszi túlzásba vagy tekinti elvárt trendnek a vulgáris stílust. A kötet végkifejlete, bár remekül megszerkesztett (cirkularitása visszatér a történet elejére), kissé lezáratlan marad, nem ad már hozzá új jelentéstartalmat ahhoz, ami az első oldalakon is elhangzott. Érdemes lett volna több aktualitást szőni a regénybe, hiszen noha az egyes korokhoz kötődő nézeteket számba veszi arra vonatkozóan, hogy milyen önkifejezési problémákba ütköztek a művészek, mikor hogyan próbálták leküzdeni az alkotói válságot (ahogy például azt is, hogy már minden új alkotás csak utánzatként és valaki vagy valami másnak az utánérzéseként jöhet létre, mert kiürült a megörökíthető élmények tárháza), ezek régóta ismert dilemmák. A 21. századi festőművész nehézségeire és krízispontjaira viszont nem tér ki, holott számos olyan probléma felvethető lenne, ami kizárólag a kortárs művészek dolgát nehezíti meg.

( Orpheusz, 2018)